California Breed: California Breed
írta Bigfoot | 2014.06.29.
Megjelenés: 2014
Kiadó: Frontiers Records
Weblap: http://www.californiabreed.com
Stílus: Hard rock
Származás: USA/Nagy-Britannia
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Glenn Hughes az egyik legnyughatatlanabb figurája a rockzenének. Az egyik legkiválóbb rocktorok még nem is olyan régen a Black Country Communion szuperformációját erősítette, három jó kis album elkészítése után azonban történelem lett a bandából. Kettéváltak, Derek Sherinian Joe Bonamassával tartott, Hughes pedig vitte Jason Bonhamet az új formációjába, a power trióba, kiegészülve egy eddig nem ismert fiatal gitárossal, Andrew Watt-tal.
Hallgatva az albumot, felemás eredmény született. Pontosabban akadnak dolgok, amik tetszenek a California Breed zenéjében, és vannak olyanok, amik viszont nem. Hogy a pozitív vonásokkal kezdjem: jó energikus zene, a gyökereket valahol a hatvanas-hetvenes évek fordulóján kell keresni. Persze, Jason dobolása most is olyan állat, mint apjáé volt, Andrew Watt gitárjátéka is bluesos ihletésűnek mondható, de legnagyobb tanítómestere kétségtelenül Jimmy Page volt, és azért máshonnan is vett mintákat, hogy felépítse harmóniáit. Szóval adódik két komponens, amitől azt mondhatnánk, egy újabb Led Zeppelin-epigon született, erről azonban szó sincs. Súlyos, földbedöngölő a muzsika, de valamivel könnyedebb, még akkor is, ha Hughes énekében nem hallhatók azok a funkys nyekergések, amiktől én sosem voltam határtalanul boldog. Szóval, a Led Zeppelin itt van, mégsem hallatszanak ki egyes dalok, ahogy az a BCC-nél nem egyszer tetten érhető volt. Néhol a női vokál is besegít, ezt sem használták Page-ék. A hangzást nem keverték sterillé, néhol visszhangos a gitár, amúgy természetesen szól az egész.
Ami a dolgok sötétebb oldalát illeti: a nagy hírverés ellenére nem sikerült annyira átütő bemutatkozó albumot összehoznia a három zenésznek. Egyes dalok tényleg jók, de felvettek olyanokat is, melyek csak a műsoridőt töltik ki. Ilyen például a Midnight Oil, melyben a gitár még nem lenne rossz, azonban a sablonos amerikai rockra emlékeztető énektéma elszürkíti az egészet. A Spit You Out sem a szívem csücske a teljesen átlagos gitár-riffel, hiába a boogie-zongora a háttérben. Apropó, ének: jó az, hogy Hughes erőteljesen énekel, azonban egyes dalokat szétüvölt, teljesen feleslegesen sikoltozik a sztratoszféra magasságában. Ugyanezen okok miatt a mai napig nem tudtam megbarátkozni Jimmy Page és David Coverdale 1993-as közös albumával: hasonló bajaim voltak Coverdale énekstílusával. Szerintem senki ne akarjon Robert Plant lenni, belőle csak egy van (neki ez természetesen jött), és őt utánozni lehetetlen küldetés. Főleg olyanok ne tegyék, akik hasonló eredetiséggel bírnak hangszálaikban, mint Plant.
Talán Andrew Watt is belevihetett volna valami eredetiséget játékába, bár tudom, manapság ebben a zenei dömpingben ez nem egyszerű feladat. Akadnak azonban szép pillanatok is, például a vége felé a Strong vagy az Invisible a maga dinamikai váltásaival, vagy a klasszikus Willie Dixon blues, a Back Door Manre emlékezető Scars. Itt Watt gitározása inkább Hendrixet idézi. Érzésem szerint az album második fele lett erősebb.
Legutóbbi hozzászólások