Mastodon: Once More 'Round the Sun

írta Adamwarlock | 2014.06.25.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Reprise

Weblap: http://www.mastodonrocks.com

Stílus: Sludge Metal, Progressive Metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Számomra egy sikeres bandát hallgatva mindig felmerül a kérdés, hogy vajon meddig tudnak eljutni a karrierjükben. A metal színtéren a Metallica és az Iron Maiden népszerűsége unikum manapság, és nem hinném, hogy záros határidőn belül találkoznánk olyan csapattal, akik képesek elérni ilyen világméretű őrületet. Én úgy gondolom, hogy igazi potencia manapság a Volbeatben van, akik ott toporognak a globális siker kapujában. Viszont a küszöböt máig képtelenek voltak átlépni, és véleményem szerint jó ideig fognak még várni a bebocsájtásra. Sőt, akármennyire is kezdenek újonnan bekúrvulni, valahogy nem érzem azt, hogy az európai piacon kívül túl nagy siker elérésére lennének képesek.

A Mastodon már más tészta. Az atlantai bagázs sem fog soha eljutni a szupersztár pozícióba, de rájuk a hazai piac, azaz az USA felvevőközönsége jóval nyitottabb. Ők is nyitottak a popularitás felé a ’The Hunter’-rel, aminek köszönhetően a 2011-es lemezük az év talán legsikeresebb kiadványa lett. A legnagyobb zenekritikai magazinok (Classic Rock, Kerrang!, Metal Hammer, Rock Sound) egyöntetűen vágták magukat vigyázzba a Miocén korban létezett óriási elefánt vonulására, és nyújtották át neki az „Album of the Year” díjat. Lényeg a lényeg, a Mastodon az utóbbi időben durván befutott, és ez a hallgatóbarát hangzásnak, és annak köszönhető, hogy a sludge-stoner-heavy-alter-prog mixnek a lehető legamerikaibb vetületét találták meg. Ez a masztodon bizony a Mississippi mocsárvidékén nőtt fel, és annak nyers iszapos valóságát szívta magába.

A ’Once More 'Round the Sun’ ott folytatja, ahol a ’The Hunter’ abbahagyta. A nyerő csapaton ne változtass, tartja a mondás, és az atlantai kvartett így is tett. A hangzásvilágon 100%-ban tetten érhető az előző lemez lenyomata. Valószínűleg ez is marad egy ideig még az irány, hiszen ez hozta meg nekik a széleskörű sikert, de a Mastodonnál sohasem lehet tudni, hogy mivel rukkolnak elő a jövőben. Két teljesen egyforma lemezt még sohasem tettek elénk. Hasonlítsuk csak össze a ’Remission’-t a ’Crack the Skye’-jal, és tudni fogjuk, hogy mit értek ezalatt. Az új lemez kevésbé eklektikus, mint a ’The Hunter’ volt, ami ezúttal éppen, hogy a javára vált. Egységesebb, egy vonalra fűzött dalok, amik egy nagyon komplex albumot eredményeznek.

Ami nagyon sokat változott, az az énekteljesítmény. És ez mind a három énekesre igaz. Troy Sanders szerintem még egyetlen Mastodon-lemezen sem énekelt ennyire jól, Brent Hinds is átment némi fejlődésen, de ezúttal kevesebb szerep jutott neki, míg Brann Dailor hozza a szokásos tiszta sávokat, méghozzá egyre magasabb színvonalon. Meglepő, hogy talán azok a dalok a legjobbak, amelyekben ő is aktív szerepet vállal. Az meg egyenesen falhoz állítóan meghökkentő, hogy a csávó ezt élőben is megcsinálja. Aki nem értené, hogy ez miért piszkosul nagy teljesítmény, annak elmondom, hogy a dobosról van szó, aki az ének mellett még rohadt bonyolult filleket is nyom, úgy, hogy közben nem téveszt.

Már szinte lehetetlen bekategorizálni a csapatot. Ezért érdekes egy Mastodon-koncert, mert minden albumról lenyomnak valamit, ami ugye azt jelenti, hogy egy olyan utazáson veszünk részt, ahol kismillió műfajból és stílusból fogunk szemezgetni. A csapat közben egyre populárisabb témákkal (is) szórakozik, miközben egy percre sem engedik el a kreativitásuk gyeplőjét. Ez manapság már ritka. A Mastodon teljesen tudatosan alakítja át magát, és egy percre sem válnak hiteltelenné… cseppet sincs pénz szaga a dolognak. E mögött én kreatív erőként Brann Dailort látom, hiszen már a ’The Hunter’ is az ő akarata szerint lett olyan, amilyen.

A ’Once More 'Round the Sun’ pedig elődje méltó folytatása, ami csak még magasabbra fogja emelni a Mastodon ázsióját, még ha az a sokkhatás, amit a „Vadász” okozott, már nincs jelen. Ám erre nincs is szükség olyan dalok mellett, mint a Black Tongue kistestvére, a High Road, a Thin Lizzy-vel fűszerezett címadó, vagy a lemez csúcspontjának számító, szinte már műfajidegen Asleep in the Deep. Persze Scott Kelly is beugrik, méghozzá az egyik legsúlyosabb, a régi Mastodont idéző Diamond in the Wichhouse-ba. Tehát nincs itt hiba, a Mastodon ismét csillagos ötöst érdemel, legyen szó olyan elszállt darabokról, mint az Aunt Lisa, vagy akár olyan pörgős, azonnal ütős, slágerszagú szerzeményekről, mint a Motherload. Év albuma? A dobogón ott lesz a helye.

Pontszám: 9