Egypercesek #3: Jack Bruce, Focus, John Mayall, L.R.S., Tommy Schneller

Nem volt vicc a múltkori fenyegetés: Bigfoot tényleg vérszemet kapott, és szinte kisajátította magának a június végi kiadást. Dominanciáját egyedül CsiGabiGa igyekezett megtörni; jöjjön hát a progresszív és blues-rock orgia, hogy aztán legközelebb pőre power metallal csapassuk ki füleinket!

Mindig gyanús, ha egy zenekarnak nincs tisztességes neve, csak a zenészek vagy ismert zenekaraik nevéből képzett mozaikszó, mint pl. W.E.T. vagy WAMI, vagy ami éppen eszébe jut a kiadónak, pl. L.R.S. (mondom én, aki a PF Groupban zenéltem annak idején.) Persze a W.E.T. egy üdítő kivétel, amely rácáfolt félelmeimre, de ez a Journey-klón nem olyan jó, mint amilyen a tagok nevéből következne. Mindjárt itt ez az állandó Neal Schon helyettes gitáros, Josh Ramos, aki könyvet írhatna arról, hogyan lépjünk bele többször ugyanabba a folyóba. Amibe ugye az okosabbak szerint nem lehet kétszer belelépni. Hiszen a példaképének nagynevű elődjét tekintő gitáros a Journey időleges feloszlása idején az ex-zenészekkel (Gregg Rolie, Ross Valory, Steve Smith) és Kevin Chalfant énekessel megalakította a The Storm nevű produkciót (1991-1995), majd Kevin Chalfant oldalán folytatta a Two Firesban (2000-2002). 2002-ben beszállt Robert Fleischman szólólemezébe, aki arról híres, hogy Steve Perry megtalálása előtt fél éven át ő volt a Journey énekese. Ezt követően csatlakozott a Gioeli testvérek zenekarához, a Hardline-hoz, akik Neal Schon távozása után is folytatni szerették volna az együtt muzsikálást. 2003-ban még Ramos néven is összehozott egy Journey stílusú zenekart, de a közönség hiába buzdította: "Vamos Ramos!", mégis megbukott. 2008-ban Ramos & Hugo néven adott ki lemezt azzal a Hugo Valentivel, aki a leghíresebb Journey tribute énekes, Steve Perrybb még Steve Perrynél is, nemcsak hangra, kinézetre is hozza a figurát. Nos, ha ennyi lemez után sem jött rá, hogy nem elég tehetséges ahhoz, hogy egy Journey stílusú muzsikát sikerre vigyen, akkor ettől az albumtól sem várhatunk sokat.

Tommy La Verdi Scott Gorham bandájában énekelt (21 Guns), azóta eltűnt, legutóbb Ken Hensley druszájának és gitárosának Kens Dojo nevű projektjében jelent meg. Hangja a 21 Gunshoz remekül illett, ehhez a Journey koppintáshoz nem passzol. Michael Shottonról pedig csak annyit tudni, hogy a Von Groove nevű hajbanda énekes-dobosa volt. (Érdekes párosítás, eddig csak Phil Collinsnak és Szikora Robinak jött össze.) A zenéről a kiváló billentyűs-producer, Alessandro Del Vecchio gondoskodik, neki voltak már jó húzásai (Lionville, Fergie Frederiksen), de mellényúlásai is (Hardline, Shining Line), ez az album utóbbiakat erősíti.

Igazából ahogy Ramos korábbi munkái, ez is kellemes Journey hangulatú háttérzene, csak ahogy a cigányprímás mondta: Hiányzik belőle a cisz! Az a kis plusz, amitől egyedivé válna. Cseresznyeszedés közben üdítő hallgatnivaló volt, csak kétszer estem le majdnem a fáról, amikor meghallottam a Be Good To Yourself billentyűfutamát a Never Surrenderben és a Waiting For Love alatt, ami a lemez legkülönlegesebb dala (ugyan ez is ismerős valahonnan, de szerencsére nem jöttem rá, honnan, inkább az augeris Journey-re hajaz), de miért kellett a tizenegyedik nótáig várni vele? Persze mindkettő Del Vecchio szerzemény, aki nagyon ügyesen pakolgatja egymás mellé a dolgokat, felvezetőnek mégis egy Alain Quinn szerzeményt dobtak be.

Elcsépelt fogalom az, hogy legenda, de Jack Bruce száz százalékig megérdemli ezt a titulust. Alexis Kornernél kezdte, aztán Graham Bondnál folytatta, jött a Cream, John McLaughlin, a West, Bruce & Laing, Robin Trower, és a szólóalbumok. Nélküle biztos, hogy nem így nézne ki a rockműfaj, bár ő inkább jazzista, a bund nélküli basszusgitár is erről árulkodik. Tizenegy éve nem adott ki stúdióalbumot, de nem vesztegette az időt az elmúlt évek alatt, hiszen újra összejött a Cream, ismét egymásra találtak Robin Trowerrel, szóval pörgött az élet.

Bruce annyira jellegzetes zenei világot mondhat magáénak, ami különös elegye a slágerzenének, a jazznek, a bluesnak és a folknak. Most is úgy vagyok, hogy már az első három három hang után magam elé képzeltem ezt a korosodó skót muzsikust, ahogy jellegzetes énekhangján danolja szerzeményeit, különleges basszusgitárját pengetve hozzá. Minden adva van egy igényes rockalbumhoz, az énekhang a régi, a szerzemények is úgy szólnak, ahogy vártunk, de… nem érzem benne az erőt, az ötleteket. Jack Bruce itt van, de erőtlenül, és nem vagyok biztos benne, hogy a korral kell magyarázni, mert nem olyan régen Roger Daltrey és Wilko Johnson egy erőtől duzzadó blues albumot adott ki, és mindketten Bruce kortársai. Amit várunk, az utolsó dalban, a No Surrenderben jön ki: na, ez egy erőtől duzzadó, igazi Bruce szerzemény. A gitáros poszton hatalmas nevek játszanak: Uli Jon Roth, a régi társ, Robin Trower, Bernie Marsden és Phil Manzanera is penget a dalokban, sajnos ez sem segít.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy csapnivaló, rossz anyag született, mert azért akadnak szép pillanatok, de összességében nekem csalódás Jack Bruce új albuma.

Egy kis bemutatásra szorul ez a szaxofonos úriember, mert alig hiszem, hogy széles rajongótáborral rendelkezik hazánkban. A negyvenöt éves Tommy Scheller először 1987-ben tűnt fel a szakmában, tíz évvel később jelent meg első albuma. 2007-ben találkozott a Joe Bonamassához hasonlóan munkamániás Henrik Freischlader gitárossal, együttműködésük azóta is tart.

A szaxis új albumát is Henrik barátunk műhelyében barkácsolták össze, aki a gitár mellett a basszus, a dob és a háttérvokál részt is jegyzi, és a zene is az ő kútfőjéből fakad, ám a szövegeket az album főszereplőjével hozta össze. Tommy nem csak hangszerét fújja, hanem a szólóének-rész is az övé. A szaxofon mellett a pozan és a trombita is hallatszik, a billentyűs szekció és a gitár inkább színez a háttérben, és a három fúvós nagyon erősen viszi az egész anyagot, és időnként szellemes vokális részek dukálnak. Ugyan a bluesos alapokat szilárdan lerakták, a ritmusszekció egy pillanatig sem vacakol, rockosan húz, a szerzemények inkább soulosak, kicsit funkysak, bár ez utóbbi műfaj annyira nincs erősen jelen. Ettől függetlenül egy szórakoztató albummal van dolgunk, némelyik szerzemény egy kicsit Joe Cockert juttatja eszünkbe, de ha valaki egy ilyen kaliberű előadóhoz nyúl vissza, abból csak jó sülhet ki.

Layla Zoe után egy újabb, más zenei világot képviselő előadó bújt elő Henrik Freischlader bűvészdobozához, és Tommy Schneller is egy olyan művész, akire erősen ajánlott odafigyelni.

Thijs Van Leer és társai már a negyedik albumot adják ki a legendás holland csapat 2001-es újjáformálódása óta. Ezúttal nem új dalokról beszélünk, hanem Maestro Leer úgy döntött, előveszi a banda legismertebb, legnépszerűbb dalait, kipolírozza azokat, és új köntösben lemezre játssza. Kilenc régi-új nóta sorakozik a korongon.

Az eredmény megnyugtató: azt tudtuk, hogy a Focus zenéje időtálló, ezzel a repetitív albummal csak megerősítették a tényt. Természetesen a Hocus Pocus és a Sylvia belefoglaltatik a szelekcióba. Nagyon nem nyúltak bele az eredeti anyagokba, néhány hangszerelési újítást alkalmaztak, egy-két helyen a szólamokba belepiszkáltak, de alapvetően egy autentikus lemez született.

Mintha – de csak mintha – egy kicsit a hard rock irányába mozdultak volna el, de az biztos, hogy jól húz az anyag. Turnéra indulnak, tavasszal és nyáron nem sok helyen lépnek fel, viszont ősszel beindul a verkli. Egyelőre nyugat-európai helyszíneket találhatunk a naptárban…

A Focus zenéje egyedülálló a progresszív rock világában. Persze, jelen vannak a kötelező klasszikus és az átlagnál nagyobb részben a jazzelemek, de mindehhez egy adag humort csatolnak, anélkül, hogy zenéjük elveszítené komolyságát. Ugyanakkor mégsem mondanám, hogy nagyon nehezen emészthető, mert időnként rendkívül fülbemászó instrumentális témákat eszelnek ki. Ennyi eredetiséggel mégsem lettek a nagy korszak vezető társulata. Az új albumon mindezt meghallgathatjuk a kor hangján, huszonegyedik századi felfogás szerint. Élnek a technikával, nem visszaélnek vele, őrzik a lángot.

John Mayall elmúlt 80 éves – azért ez nem semmi, nem sok rocker mondhatja el magáról ezt a kort, amit Mayall meg is ünnepelt egy albummal. Nem is tudom, tök jó lehet egy szülinapot lemezfelvétellel ünnepelni. Egy kis múltba való révedés mindjárt az elején tetten érhető, hiszen a borítón látható grafika stílusa első látásra a korai albumok (’Bare Wires’, ’Blues From Laurel Canyon’) tasakjait idézi. Nem véletlen, maga Mayall festette azt, ahogy régebben is csinált már ilyet.

Aztán a lemezt elindítva a harmonika az első hangszer, amit először fülelhetünk – hasonlóan a ’Bare Wires’ album indításához. Egyszerű, tradicionális bluest hallunk, minden diszítés nélkül. Nincs benne semmi tűz, csak elegánsan odapakolt bluestémák, nem sok izgalommal körítve. Nincs egy jó hangszeres téma, a jazz sem működik – az egyetlen kivétel a Heartache című szerzemény –, mint a legutóbbi, 2009-ben megjelent, nagyszerű ’Tough’ albumon. Kevés az invenció, bár a dalokat nem kente oda az öreg, csak ünnepelni akart, nem megváltani a világot. Pedig ugyanazokkal a társakkal követte el ezt is, mint a ’Tough’-ot, így Rocky Athlas pengeti a gitárt, Greg Rzab kezeli a basszusgitárt és Jay Davenport diktálja a ritmust a dobokon.

Kevesebb a saját szerzemény, hiszen régi, klasszikus témákat gondolt újra, így Elmore James, Jimmy Reed vagy Albert Collins dalait is hallhatjuk, de olyan felvételek is helyet kaptak, melyeket egyszer már lemezre rögzített karrierje során, például a már említett Heartache-t először, 1965-ben. Ne is boncolgassuk tovább a lemezt, inkább kívánjunk jó egészséget és még jó pár albumot Mayallnek, aki tényleg egy különleges életet tud maga mögött.