Foci + metal: Kemenes Szabolcs, a Budapest Honvéd kapusa

A ma este rajtoló brazíliai foci-világbajnoksághoz igazodva indítjuk új interjúsorozatunkat, amelyben közismert magyar személyiségeket faggatunk ki rock- és metalzene iránti rajongásukról, valamint szakmájuk és a rock and roll kapcsolatáról. Hogy Kemenes Szabolcs, a Kispest hálóőre és a Venenation énekes-gitárosa kinek szurkol a vébén, az nem kérdés (a Milan miatt értelemszerűen Olaszországnak, titkos favoritja Chile, de a vébét szerinte a brazilok fogják nyerni), az viszont igen, hogy mi is lehet a hasonlóság a magyar foci és a magyar rockzene között. A karakán véleménnyel bíró Szabolcs emellett a rockkoncertekről, egyik kedvenc csapata, a Metallica koncertteljesítményéről, és a zene mögül eltűnő közösségekről is kifejti véleményét.

Hard Rock Magazin: Melyik jött előbb: a foci vagy a zene szeretete?

Kemenes Szabolcs: Már mazsolakoromban kaptam szüleimtől a Halász Juditot meg a 100 Fok Celsiust, úgyhogy ha innen nézzük, akkor a zene. De focizni hatéves koromban kezdtem el, szóval párhuzamosan indult a kettő. A rockzene aztán tizenkét évesen jött be az életembe. Akkoriban a CD még ritkaságnak számított (azóta meg el is tűnt), és az egyik csapattársam hozott egy Sepultura-kazettát, az ’Arise’-ot. A borítója nem éppen egy művészeti alkotás, pláne egy tizenkét éves gyereknek (nevet)… de azt mondtam, „ez nagyon torz, ezt meghallgatom otthon”. Hazavittem, betettem a magnóba, de valami nem stimmelt: azt hittem, elrontottam, vagy bekapta a szalagot. Aztán kiderült, hogy ez volt maga a zene. (nevet) Csak többszöri hallgatás után állt össze a kép. Ezért a lazább hard rock zenékkel való bevezetés nálam elmaradt, egyből fejes a thrash metalba, és ez a vonal a mai napig megvan. Persze azóta színesedett a lista, hogy miket szeretek, de a kedvencek a Sepultura, a Metallica, az Amon Amarth, vagy a Dark Tranquillity, itthonról pedig a Tankcsapda. De volt Exploited- és Marduk-korszakom is – azzal megöltem a családot –, és volt, amikor a lágyabb rockzenés vonal, például a Whitesnake jött be. A zenekaromban is tetten érhető a thrash metal hatása, szóval a Sepu erősen rám nyomta a bélyegét. (nevet)

HRM: Mi volt az első koncert, amire eljutottál?

KSZ: 1999 júniusában a Metallica-koncert az MTK pályán. Tizenhárom évesen nagyon nagy hatással volt rám. Persze még apámmal mentem – ki mással –, meg a csapattársaimmal. A szülők mindig mondták, hogy „nem baj, majd kinövöd!”, de most már többet éltem a rockzenével, mint anélkül, úgyhogy ez már így marad.

HRM: Tizenévesen volt olyan dilemmád, hogy rockzenész legyél vagy focista?

KSZ: Volt, sőt, a mai napig van! (nevet) Amikor a zenekarral csinálunk egy koncertet kb. 50-60 főnek, az olyan extázis, hogy azt gondolom, lehet ez az én utam. Aztán jön egy olyan meccs, mint amilyen most volt Debrecenben [Az esélytelennek kikiáltott Kispest 2-0-ra verte a szezon utolsó meccsén a bajnok Debrecent – szerk.], és akkor arra is azt mondom, hogy ez is az én utam. Rájöttem már, hogy nem tudnám szétválasztani a kettőt. Az elmúlt fél évben nem volt aktív a zenekar, és éreztem, hogy valami hiányzik, valahol lyukas az élet. Elgondolkodtam és rájöttem, hogy ha nincsenek meg a rendszeres heti próbák, ami tényleg csak a lazulásról meg a kreativitásról szól, akkor a másik sem megy igazán jól.

HRM: Mikor döntötted el, hogy focista leszel?

KSZ: Kb. hétévesen kezdtem el rendszeresen sportolni, gitározni pedig tizennégy évesen. Ezért volt hét év fórja a focinak, de már akkor sem ment a zene a foci rovására. Szerencsére ez a két dolog jól összeegyeztethető, amit csak a fellépések terén nehéz megoldani. A klubokban több hónapra előre le vannak kötve a bulik, az MLSZ viszont akár hét közben is megváltoztathatja a hétvégi meccs kezdési időpontját, és előfordulhat, hogy nem vasárnap, hanem szombaton játszunk. Ezért nem tudom megmondani négy hónapra előre, hogy ráérek-e az adott szombaton. Egy szerdai koncertnek nincs szakmai értéke, tehát hétvégére kell tenni a fellépést, de ha szombaton Kaposváron játszok, és tizenegyre érek haza, akkor hova menjek utána koncertet adni? A mérleg végül mindig a foci felé billen el, de a hétköznapi próbákra és a stúdiózásra könnyen tudok időt szakítani.

HRM: Magadtól kezdtél el gitározni tanulni, vagy jártál tanárhoz?

KSZ: Jártam egy évet tanárhoz, ami nagyon jó volt, de megmondom őszintén, a zeneelméleti dolgokkal a mai napig bajban vagyok. Olvastam például egy interjút a Cynic énekes-gitárosával, hogy milyen d-mollból felépített pentatonfutam van a lemezen, gondoltam, ez az ember tudja, miről beszél. Meghallgattam a lemezüket és tök jó zene, de nem evidens: le kell ülnöd és elemezned kell ütemenként, hogy mit játszik. Ennek az ellenpólusa a Tankcsapda: Lukács a mai napig azt mondja, hogy nekik kihívás minden koncert, pedig tudjuk jól, hogy nem egy Dream Theaterről beszélünk. (nevet) Ők svungból nyomják, fílingesen. Én valahol a kettő között vagyok, nagyon elméleti síkra sem szeretnék menni, mert az idő sem engedi és nem is vagyok az a típus.

HRM: A Venenation zenéje is zsigerből jön?

KSZ: Igen. Hárman vagyunk és én vagyok az énekes-gitáros, szóval a gitártémákat úgy kell összerakni, hogy a szólók közben is tudjak énekelni, mert nem vagyok egy Alexi Laiho. Ha én is tudnék próbálni heti öt napban napi hét órát, akkor technikásabb gitáros lennék, és engem is érdekelne, milyen furmányos futamot írok. De amíg inkább a magam szórakoztatására zenélek, addig az a fontos, hogy bólogatva tudd követni az ütemet a koncerten. Nem mint egy Dream Theater koncerten, ahol állsz és bólogatsz, aztán elcseszed, mert már nem is azt az ütemet játsszák, és keresed, hogy hol tartanak. A harmadik sör után az már ááá… (nevet) Baromira szeretem a Dreamet, ha kocsiban utazok és hallgatom a zenéjüket, akkor tök király, de ha bulizni akarsz, akkor felejtsd el. Arra nem lehet.

HRM: A színpadon mennyire vagy aktív?

KSZ: Nagyon! Egy barátom szerint az vagyok igazából én, aki a színpadon lehetek. Lehet azért, mert nincs tétje, mert eljönnek a haverok, és mert arra is nagyon figyelünk, hogy sokat próbáljunk koncertek előtt. Megpróbálunk igényesek lenni, de mégis azzal a tudattal megyek fel a színpadra, hogy olyan nagy hülyeséget nem tudok csinálni, mert nem akarom túlvállalni magam. Nem próbálok Dream Theater-szólókat írni, hogy aztán megégjek a harmadik hangnál. Sok fiatal bandával előfordul, hogy kitalálják, ők most Guns N’ Rosest fognak játszani. Az én személyes véleményem, hogy Gunst játszani a legnagyobb öngól, ha nem vagy olyan szintű gitáros és nincs olyan szintű énekesed. Az emberek fülében az eredeti Guns van, és ha csúszol a nem egyszerű Slash-témákon, és ha a hangod megkérdőjelezhető, az nagyon ciki. Pont ezért a feldolgozásokat is úgy válogatjuk össze, hogy el tudjuk játszani azokat. Volt olyan, hogy próbáltunk egy Metallicát és a felénél azt mondtam, álljunk le, mert ez az én hangommal komikusan fog hatni. Mindenki ismeri a dalt, aki ott lesz, és ki fognak röhögni.

HRM: Lars nem tud dobolni, James nem tud énekelni, Kirk pedig béna gitáros – gondolom te is ismered ezeket a Metallica-szivatásokat.

KSZ: Igen, ezeket én is hallom. De gondoljunk bele, ők közben eladtak 75 millió lemezt! A Metallica egy teljesen más világ, számomra ők a non plus ultra. Lehet azt mondani, hogy Lars nem tud dobolni, és amikor 2010-ben itt voltak, utána én is letöltöttem a netről a koncertjüket, és persze hallom, hogy az One-ban a „tikitikitik-tikitikitik”-nél kihagyja a lábdobot és már csak egyeket üt vele. Lehet kukacoskodni, de gondolj bele, igazából miért mész koncertre? Azért, mert a legelső sorban heringezni akarsz, és azt akarod, hogy passzírozzon össze negyvenezer ember, és amikor jön a lángcsóva, akkor együtt akarod üvölteni velük a dalt. Nem érdekel az engem, hogy a szóló ül-e vagy a gitáros két hanggal mellényúlt, vagy Lars kihagyta a crash-t. És akkor mi van? Te is tudod, mit kapsz a Metallicától – gigashow-t –, és hogy negyven- vagy százezren lesztek, és mindenki ismeri és énekli a számokat. Mikor vége a The Memory Remainsnek, és a végén a „na-na-na-na-s” dallamot százezer ember énekli még öt percig, az ad egy hangulatot, ahol ők már nem nagyon tudnak hibázni. Ugyanezt a Dream Theater nem tudja megcsinálni. Mert ki fog egy Petrucci-szólót dúdolni? (nevet)

HRM: A Cynic énekese. (nevet)

KSZ: A Metallica is arról szól, mint a Tankcsapda. Őket is annyian kritizálják, de aztán elmész egy Tank-koncertre, és félmeztelenül vagy legelöl, emberhegyek körülötted, ötven fok van a Szigeten, tudod kívülről az összes számot, és csak annyi energiád marad a végére, hogy az első sörpultig elmássz. Kit érdekel, hogy Lukács be volt rekedve, meg volt fázva vagy elbaszta a szöveget. Ha nagyon precíz akarok lenni, akkor lemegyek egy discoba, mert ott CD-ről megy a zene, hiba nélkül. Az miért jó? Az nem élmény.

HRM: Mennyire zavar téged a zenében és a fociban is megfigyelhető klikkesedés? „Ami nekem tetszik, az király, a többi meg szar” hasonló, mint a fociban „az én csapatom jó, a többi gyenge” mentalitás.

KSZ: Engem az zavar, ha az emberek nem nyitottak az érveimre. Ha valaki úgy közelít, hogy ez egy fos, akkor nincs miről beszélgetni. Mondd el, hogy miért az! A zene és a sport között az a különbség, hogy az egyik eredménye kézzelfogható, a másik nem. Az, hogy mi megvertük a Debrecent 2-0-ra, az kézzelfogható dolog. Ezen nincs vita. Azon lehet vitázni, hogy 11-es volt vagy sem, de 2-0 lett és vége. A zenében pont az a lényeg, hogy ha most beraknánk egy CD-t és külön-külön leírnánk az érzéseinket egy papírra, tök mást írnánk le. Azért is nem olvasok lemezkritikákat, mert számomra furcsa, hogy valaki meghallgat egy zenét, ami kivált belőle egy érzést, majd azt leírja, a cikket elolvassák az emberek, és az alapján próbálnak meg viszonyulni az adott zenéhez, holott lehet, hogy csak az íróból váltotta ki azt az érzést. A zenében pont az a jó, hogy nem evidens és nem tudod skatulyázni. Ha valaki szarozik, azt valószínűleg azért teszi, mert belőle nem vált ki olyan érzéseket, mint amiket szeretne. De lehet másnál kiváltja azt az adott zene.

Azt pedig pláne nagyon utálom, ha olyan embereket fikáznak, akik baromi sok mindent letettek az asztalra. Lehet, hogy Lars nem tud úgy dobolni, mint régen, de ő játszik százezer ember előtt. És annak oka van. Lehet, hogy nem a dobtudása, lehet, hogy a szerencséje, de valamit tudnia kell, hogy ott legyen. A foci és a zene hasonlít abban, hogy mindkettőben nagyon erős a harc. Ha a Metallica eltűnik három évre, akkor azok, akik eddig Metallica-bulikra jártak, el fognak menni egy Five Finger Death Punch-, Slipknot- vagy Iron Maiden-koncertre, mert igénylik, hogy történjen valami. A világ forog a Metallica nélkül is. De mivel ők mindig kitalálnak valamit, filmet forgatnak, Alaszkában csendes koncertet adnak, vagy csak fanklub-tagoknak játszanak, ezért folyamatosan forog a nevük. Az persze lehet, hogy neked nem tetszik az adott műfaj, Elvis Presley-t sem szereti mindenki, de kérdőjelezd meg, hogy ő egy király volt… Nem tudod, mert eladott egy rakás lemezt, és mindenki tudja, hogy ki Elvis Presley, még a legutolsó timbuktui törzsben is.

HRM: Ha nagyon hasonlít a foci és a zene, akkor mi a közös a magyar fociban és a magyar rockzenében?

KSZ: Magyarország egy viszonylag kis piac, ezért szerintem mindenből csak egy nagyot bír el az ország. Egy nagy rockzenekarunk van, a Tankcsapda, egy nagy focicsapatunk van – az utóbbi éveket nézve –, a Debrecen, egy nagy kézilabdacsapatunk van, a nőknél a Győr, férfiaknál a Veszprém, egy hokicsapatunk van, a Fehérvár. Ez nem feltétlenül baj, hanem tény. Abból a szempontból is van hasonlóság, hogy tizenöt millió ember beszéli ezt a nyelvet, abból mondjuk ötmillió szereti a rockzenét, ebből mondjuk ötszázezer fanatikusan, tehát az, aki utánamegy, meghallgatja, letölti vagy megveszi a CD-ket és koncertre jár. Ezen az ötszázezer emberen harcol gyakorlatilag az egész ország. A fociban is van egy harc a felszínen maradásért. Most senki sem beszél rólunk, mert kilencedikek lettünk. Tavaly harmadikok voltunk, akkor már többet beszéltek, de a lényeg, hogy kiről beszél mindenki? A bajnokcsapatról. Egy van a topon és mindenki oda akar férkőzni. Amerikában, ahol négyszáz-ötszáz millióan élnek, elférnek a sztárok. Ezért is humoros számomra, amikor marjuk egymást, és megy a „Kinek van nagyobb fasza?” verseny. A Big Fourban ott a Metallica, a Megadeth, az Anthrax és a Slayer, ott van tétje, hogy ki a nagyobb – és ugyebár a Metallica a headliner, és az jelent egyfajta rangot.

HRM: A focistákkal és a rockerekkel szemben is sok a negatív sztereotípia. Te focista és rocker is vagy, mennyire szoktál ilyen előítéletekkel találkozni?

KSZ: Hallok innen-onnan negatív megjegyzéseket, de sosem szemtől szembe. Ha feltűnök egy koncerten, rengetegen jönnek oda, hogy „de jó, hogy itt vagy”, vagy „mi volt a meccsen, ott leszünk a hétvégén”. De ennyi. Ha viszont az ellenfél tábora szid, azt imádom. Mert nekik az a dolguk. Ha Kispestre jön egy Fradi vagy egy Újpest, vagy elmegyünk Debrecenbe, akkor igenis kurvaanyázzon! De ha a sajátod teszi ugyanazt, az borzasztó rossz érzés. De itt sem kapom meg szemtől szembe, hogy „te szar, szemét focista, mit képzelsz magadról”… De hallottam én is olyan történeteket, hogy pl. elvetemült focisták bedobálták az üvegpoharakat a pultba, ahogy hallottam a zenei világban is hasonlókat. Szerintem csak néhány ember provokálja ki a negatív sztorikat. Egyébként csak egy esetben kapom meg ezt a negatív ítéletet szemtől szembe, ha be merem tenni az öltözőben a zenémet. (nevet) Akkor jön a csapattársaktól, hogy „mi ez a szar?”

HRM: Volt olyan, akit mégis átneveltél a csapatban?

KSZ: Járnak a srácok a koncertjeinkre, és nagyon jól szokták érezni magukat. Szóval nevelhető a brigád, főleg a fiatalabbak, sőt van, akinek affinitása is van erre, pl. Vécsei Bálintnak [válogatott labdarúgó – szerk.], Nagy Gerinek, velük például Depresszióra szoktunk együtt menni. Azért egy Amon Amarth koncertre nem vinnék le senkit. (nevet) Ettől függetlenül, egy rockkoncertnél jobb szórakozási lehetőség nincs. Ha elmész egy discoba, ott mindenki feszeng. A csajok megpróbálnak minél magasabb sarkú cipőben, minél rövidebb szoknyában megjelenni és feszengeni, hogy „úristen, nehogy egy centivel feljebb csússzon a szoknyám, mert akkor már mindenem kint van, és ki ne törjön a magassarkúm, és hogy jól fogom-e az üvegpoharat a műkörmömmel”. A srácok pedig karba tett kézzel, feszengve ácsorognak, és véletlenül sem merik jól érezni magukat, még kiderülne, hogy ők is emberek. De a rockkoncert miről szól? Felveszed azt, ami legfölül van a szekrényben, aztán ahogy leérsz a klubba, irány a pult, és „kettő sört kérek”! A fesztiválszezon a legjobb, ötven fok van, még póló sincs rajtad, iszod a sört és harmincezren éneklitek a zenéket, és ha valaki véletlenül elájul, mert már annyit ivott, akkor szépen arrébb görgetjük az árnyékba és senki nem szól egy rossz szót sem, hogy mit csinált már megint. Ha valakinek beszélgetni van kedve, akkor beszélget, ha valaki fekszik és napozik, akkor azt csinálja, de senkit nem érdekel, hogy mit csinálsz. Jól érzed magad és kész.

HRM: Hogy bírod, amikor a többiek zenéje megy az öltözőben?

KSZ: Az én zenei palettámon szinte minden elfér. Mondok egy hülye példát: van egy gépzene, amire egyből fölkaptam a fejemet, mert olyan ütem van benne, amit nagyon könnyen át lehet ültetni gitárra. Otthon át is ültettem, és ha megmutatnám neked, azt mondanád, hogy ez egy jó rockriff. Például mi a különbség az opera és a death metal között? Ugyanúgy érthetetlen hangon vonyítanak, és az egyikre azt mondják, hogy művészet, a másikra meg azt, hogy szar. Szóval én meghallgatom a jazzt is, a gépzenét viszont csak módjával: néha olyanokat tudnak berakni az öltözőben, mintha a vasműben lennél. (nevet) Ha meghallod ezt a gépzenét, akkor fogod a fejed és inkább bevállalsz két Satyricon-koncertet egy napra. (nevet)

HRM: Milyen zenével szoktad felspannolni magadat a meccsek előtt?

KSZ: Meccs előtt szigorú sorrend van: masszázs, taktikai értekezlet, majd öltözködés. De van két dal, aminek mindig bele kell férnie a készülődés alatt, addig nem megyek ki a meccsre. Az Amon Amarth-tól a Cry of the Black Birdsszel kezdek, utána pedig jön a Creeping Death koncertverziója. Egy Nova Rock-os, letöltött verzió, hibákkal és kimaradt részekkel. Amikor a közönség énekli, hogy „die, die die”, az rendesen megdobja az adrenalint. Ráadásul ott voltam azon a koncerten, így tudom vizualizálni az élményt, amikor az intro után bejönnek és elszabadul az őrület és a káosz… Ha van még időm, akkor esetleg egy másik Amon Amarthot, Disturbedöt vagy Machine Headet berakok, szigorúan olyat, ami löki az adrenalint.

HRM: Mi vitt el anno a durvább zenék felé? Ha az első kazettád nem Sepu lett volna, hanem mondjuk Firehouse, Mötley Crue vagy Poison, akkor most lehet, hogy glames lennél?

KSZ: Nem hiszem, mert ezekben a zenékben nagyon sok a hasonló séma, mind zeneileg, mind tartalmilag (csajozós témák, szerelem stb.). Ezek is nagyon jók tudnak lenni, de én mindig jobban szerettem, ha egy bizonyos aspektusból személyessé tudom tenni a zenét. Az Amon Amarth vagy az In Flames, ami az egyik legnagyobb kedvenc nálam, olyan érzést tud kelteni a zenei masszivitása mellett, ami – lehet, hogy hülyén hangzik, de – romantikus. Van benne valami szép, valami nagyon személyes, amit át tudok élni. Például az Opeth akusztikus lemezében, a ’Damnation’-ben is van valami extra, amire azt mondom, hogy ez hozzám szól. Egy Nile-t viszont már nem hallgatok meg, mert abban direkt félelemkeltő, fals hangok vannak, a göteborgi metalban viszont olyan harmóniák vannak, hogy beszarás. A kaliforniai death metal vonalnak viszont a klipjeibe sem merek belenézni, mert akkor nem alszok egy hétig. (nevet)

HRM: A focista karrier tapasztalatainak birtokában mennyiben állsz másképp a zenei karriered kiépítéséhez?

KSZ: A foci és a rockzene hasonlít abban, hogy mindkettő rengeteg melóval jár: gyakorolni kell és menni előre. Ha megnézünk a TV-ben egy meccset vagy egy koncertet, evidensnek tűnik, hogy jó a produktum. De ha megfordítod, hogy téged néznek annyian és neked kell teljesíteni fent a színpadon, akkor nem lehet szar napod, nem lehet rossz kedved, mert azért jött el több tízezer ember és vette meg a jegyet, hogy azt lássa, amire vágyik. Ha ezt az egyik oldalon megtanulod, akkor nagyon könnyen be tudod importálni a másik oldalra is. A foci és a zene alapja ugyanaz: dolgozni kell és a topon lenni, amikor szükség van rá, különben jön a másik. Ha van egy rossz koncertélményed, mondjuk életedben először látod az Opethet és azt mondod, hogy szar, akkor nagyon sok évnek el kell telnie, hogy újra elővedd a CD-jüket, és újra lemenj a koncertjükre nyolcezer forintért. Nézd meg Axlt: szerintem a mai napig nem létezett nagyobb banda a Guns N’ Rosesnál – mert megtalálod benne a svungot, a romantikát, a kemény témákat, a punkos elemeket, a szoft dolgokat, a kreatív dolgokat –, és erre mit csinálnak? Szétcseszik az egészet! Ők a mai napig az AC/DC és a Metallica szintjén lehetnének. És miért nincsenek ott? Mert Axl leszarja, mert egy kezelhetetlen ember, akiből hiányzik az alázat. Ha megnézed az öregebb zenészek nyilatkozatait, azt mondják, már nem piáznak annyit, odafigyelnek a dolgokra és nincs K.O. minden este, mint húsz évvel ezelőtt, mert tudja, hogy másnap összeroskadna két szám után. Az öreg focistáknál ugyanez van, ha valamelyikük 38-40 évesen is ugyanúgy élne, mint tizennyolc évesen, akkor mi lenne? Szezononként egy-két meccset tudna lejátszani.

HRM: Jelenleg az emlegetett öreg rockzenészek töltik meg a stadionokat. Ha már ők nem lesznek, szerinted lesznek olyan bandák, akik a helyükre léphetnek?

KSZ: Szerintem a mai zenekaroknak nagyon homogenizált a hangzása. Nincs olyan, mint amit anno a Led Zeppelin meg mert csinálni, hogy egyszerre játszották fel a számokat a felvevő szobában. Fel sem tűnt, hogy elindultak 80-as bpm-nél és a szám végére elérték a 92-est, mert egyszerre játszották fel. Ha ma azt mondanád egy zenekarnak, hogy „gyerekek, egyszerre játsszátok fel”, szerinted hányan tudnák ezt megcsinálni? Bolondnak néznének, hogy majd felveszik, megtriggerelik, megloopolják, vagy mit csinálnak, aztán összerakják. Én nem látom, hogy lenne olyan banda, amelyik hozza ezt a régi érzést. Nézd meg az AC/DC-t: két hét gyakorlással bárki tudna dobolni az AC/DC-ben, még az is, aki soha életében nem hallott rockzenét. Mert az nem a technikai tudásról szól, hanem a hangulatról. Ott van még a Motörhead, a Metallica, a Maiden, Slash vagy Ozzy: bennük még megvan ez az ősrockandroll érzés, hogy minden jó lesz, csak nyomjuk. Az a szexi ezekben az öreg zenekarokban, ahogyan és ahonnan elindultak. Vegyük például a Metallicát. Odajön San Franciscóba Dániából egy ugribugri teniszező, akinek olyan dobcucca van – ezt James mondta –, hogy ráütött a cintányérra, és megállt a próba, mert vissza kellett hozni. (nevet) Egy garázsból indult a Metallica, ahol James azt mondta Larsnak, hogy „hagyjál, én nem zenélek veled, mert borzalmas vagy”. És Lars a maga stílusával meggyőzte, hogy maradjon. És végül lett valami belőle. Elindultak abból a kis közösségből, ahol ment a glam, és megcsinálták, pedig borzasztó csúnyák voltak, és csak azért sem glam zenét játszottak. De manapság már nincs meg az a közösség, ahonnan ki lehet nőni. A Sex Pistolsnál még jelentett valamit, hogy punkok voltak, és ment a „fuck the police” és a „fuck the Queen”. Ha ma megnézel egy Actiont, és hallgatod, hogy „engem megöl a rendszer”, akkor csak állsz, hogy ez rohadt ciki. Manapság nincs olyan kulturális közösség, amelyik fogékony lenne egy ilyen jellegű lázadásra vagy egy másfajta gondolatvilágra. Persze megy a buddhizmus meg az öko-gondolkodás, de milyen az, hogy „ökometal?” „Éljenek a zöld fák…” Mindenki csinálja a maga dolgát, mindenki valamilyen szinten túlél, de nincs egy Woodstockhoz mérhető közösség, ezért sem nőhetik ki magukat olyan nagyra a zenekarok. Az öregek viszont még hozzák a tutit és jó beleélni magunkat abba a hangulatba.

HRM: Szerinted miért nem létezik ez a közösség?

KSZ: Mert egy kicsit elmagányosodtunk. Mindenki beszűkül a saját kis világába, ahonnan nehéz aztán kimozdítani, akár csak egy esti sörözésre. De ugyanez van a politikában is. Szerintem azért sincs most drasztikus erő a magyar közéletben, mert idézőjelben nem kényszerítik rá az embereket. Lehet, hogy elmész szavazni, de sosem mennél el tüntetni, vagy nem lövetnéd le magad, mint Ukrajnában, vagy nem mennél ki az utcára, ha jönnek a rohamrendőrök, akik ha gáz van, lőnek. Rengeteg embernek vannak megélhetési gondjai, és aki ebben a cipőben jár, nem fog eszmék mellé odaállni. Nyugaton működik az a szociális háló, amire hanyatt eshetsz, ha úgy érzed, kell két hónap pihenő, és elmész munkanélkülire, hogy kipihend magad. Itthon ez nem létezik. Ezért hétköznap nem is tudod megmozgatni az embereket. Plusz nincsenek is olyan helyek, ahol összegyűlhetnének az emberek. Tavaly volt még a Zöld Pardon, ahova négyszáz forintért bementél és ellazultál. Most már Barba Negra Track lett belőle, kétezer forintos jegyárakkal. Szerintem annál jobb közösségformáló erő nincs, ha elmehetsz valahova és tudod, hogy ott megkapod, amire vágysz – azokat az embereket, azokat a zenéket és azt a kiszolgálást, amitől jól érzed magad.

HRM: A zenekaroddal mik a terveid a jövőre nézve?

KSZ: A focista karrierem után az edzősködés felé szeretnék tendálni. A zenekar csak hobbi, de szeretném úgy befejezni a földi pályafutásomat, hogy legyen a polcomon két-három hanghordozó, hogy azt mondhassam a lányomnak, „ezt mi csináltuk, hallgasd meg”. „De apa, ez nagyon szar!” „Nem baj, kislányom, hallgasd csak meg!” (nevet) A sport a jelenkorról szól: senki nem tudja már például, hogy ki nyerte a ’83-as BEK-et. Azt viszont mindenki, hogy mikor jelent meg a ’Kill’Em All’. A zene ennyiben többet ad. 2007-ben kiadtunk már egy albumot saját kiadásban, ami még egy kezdetleges próbálkozás volt, szikárabb hangokkal, kalapálósabb elemekkel. Azóta drasztikusan megváltozott a zenekar időbeosztása, elég kaotikus az egész. Vannak új dalok, csak még nincsenek olyan szinten, hogy stúdió vonuljunk. Ha erre kerül a sor, addigra azt királyul össze kell rakni. És biztos, hogy előbb vagy utóbb ez meg is lesz.

Készítette: Savafan, Tomka
Képek: Savafan