Arch Enemy: War Eternal

írta Mike | 2014.06.12.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Century Media

Weblap: http://archenemy.net

Stílus: Melodikus death metal

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

A helyzet az, hogy Arch Enemy-ék szeretik a tökös puncikat. Elnézést a nem éppen Shakespeare-díjas képzavarért, de hát a labdát megint csak maga a banda dobta fel, amikor a leköszönő Angela Gossow helyére leigazolták az egyik legdögösebb hörgőgépet, akit a hátán hord e föld. (Ettől függetlenül kicsit úgy néz ki, mint aki éppen egy 2034-ben játszódó cyberpunk-pornó castingjáról esett volna be, de hát sokkal inkább ő domborítson itt, mint valami csillámporos diszkólédi csipogó britniszpírsz-hangon, amúgy Amaranthe-módra. Bocs.) Egyébként Alissa White-Gluznak hívják a nevét.

Bevallom férfiasan, én biza’ odavoltam Gossow kisasszonyért, láttam a Diesel színpadán is annakidején, olyan karizmával  és vehemenciával uralta a deszkákat, hogy a magukat A Frontemberek Császárának képzelő férfitársaim 83%-a elmehet a picsába pink-pamacsos pudliként pironkodva; azt mondom hát, a germán szőkeség maga volt a Metal, és pont. Persze sokak szemében a sajátos gégemetszett bugyborékolása egyenlő volt a Death Metal Hörgés megcsúfolásával (jómagam ezt nem osztom), de mindezek hátterében talán csak az áll, hogy egyesek a mai napig nem tudják elfogadni a gyengébbik (?) nem jelenlétét a szigorúbb metalmuzsikák férfi uralta, hímsoviniszta világában, meg aztán a „trve” ortodox Arch Enemy-hívők még mindig a 2000-ben távozó Johan Liivát sírják vissza. Egyébként a banda zenéje valóban átformálódott valamelyest Angela érkezésével, azaz a ’Wages Of Sin’ albummal, jóllehet a korai éra komplexebb death metalját már Liiva hattyúdalán, a ’Burning Bridges’-en felváltotta egy közérthetőbb, melodikusabb hangzásvilág. Mondanom sem kell, némelyek szemébe ez is jókora szálkát ütött… (Amúgy nálam a ’Stigmata’ az Arch Enemy Magnum Opusa, ha érdekel ez valakit egyáltalán.)

No, de hagyjuk a múltat, hisz itt kopogtat az ajtónkon a jövő, méghozzá a mászóka-kék rőzséjű Alissával az élen. Hörgése-károgása magasabb fekvésű, hisztérikusabb elődjének mélyebb tónusú acsarkodásától. És mint azt a bevezetőben már elsütöttem, vagányságban ő sem ismer tréfát, ajánlom mindenki figyelmébe a már vele készült sufni-videókat kedvenc megosztónkon, vagy a két friss klipet (ITT és ITT). Na, de ideje, hogy ellőjem az ordas nagy „SPOILER”-t: a hölgyike ugyan énekelni is tud, ráadásul egész jól (lásd az előző zenekarát, a The Agonistet), de nem, a ’War Eternal’ nyomokban sem tartalmaz dallamos éneket. Aki tehát arra számított, hogy majd egy-egy refrénben tisztán szárnyaló hangokat hallhatunk, az most készítsen be egy csomag százas zsepit, mert itt bizony annyi sincs, mint egy árva énekfoszlány. Osz’, lány, nem is próbáltad rábeszélni Amottékat? Talán próbálta a kis beste, amott azonban nem úgy mennek a dolgok, a főnökúr nyilván rendíthetetlen, mint az ólomkatona. Meg mint a Steve Harris. Előttem van a jelenet: tündibündi Alissa kicsit félénken, óvatosan rákérdez, Amott apu nagyot néz, keze csípőjén, sóhajt egy mélyet, majd kifújja a levegőt. És aszongya, hogy: „Édesem, a death metal AZ death metal, itt semmi keresnivalója a csajos cincogásnak, ha erre vágysz, áriázzál magadnak a konyhában a fakanállal!” Persze Michael minden bizonnyal jobb arc(h) ennél, ne is törődjetek azzal, mit hordok itt össze.

Viszont amit ezek a derék svédek összehordtak ezen a lemezen, az igen-igen remek. A ’War Eternal’ ugyanis egy frankó slágercsokor, tulajdonképpen a szinte csontra három éve megjelent ’Khaos Legions’ egyenes ági leszármazottja (Alissa magyar hangja Egyenes Ágnes), talán csak egy sóhajnyival dallamosabb annál. Nem, nem hajtottak fejet a Csúnya Gonosz Kommersznek, hallgasd meg, ahogy a Rhapsody (!) melldöngető patetikusságát idéző, szimfonikus nyitányból bepofátlankodik a Never Forgive, Never Forget, mint a banda egyik legdurvább szerzeménye: az orcádról nyomban lefejti a bőrt a betonkemény, súlyos hangzás, akárha egy fékevesztett CLAAS kombájn szabadulna be a szobádba. No meg a hőn áhított blastbeat… Ez utóbbiból éppen még többet is el tudnék viselni a lemezanyag egyik-másik pontján, de nem leszek ennyire telhetetlen, főleg hogy Amotték rendesen elkényeztetnek bennünket jobbnál jobb zenei témákkal. A megjelenés előtt kiszivárogtatott címadó például egy óriási slágerbomba, ez bizony színtiszta Heavy Metal, így nagybötűkkel: a Judas Priest írt ilyen katonásan szögelős riffeket valamikor az őskorban, a refrénbe azonban már sziruposan nyúlós, jellegzetes Arch Enemy-melódiákat csöpögtettek embereink. Hasonlóan fogós a No More Regrets, sőt, itt még Malmsteen bátyó neoklasszikus gitármasztizása is visszaköszön (miként az On And On szólójában is), ismétlem magam, ez heavy metal a köbön! De említhetném a klipes You Will Know My Name-et is, olyan könnyed kis csajos nyári limonádé, mégis működik, pedig én aztán csípem a Cryptopsy- meg Cattle Decapitation-féle vérmocskos fiesztákat…

Persze azért vannak zordabb deathes gyomrosok is, még ha egyik sem olyan kíméletlen, mint a már említett Never Forgive…: sebzett vadkan módjára őrjöng a gyors Down To Nothing deathrash metalja, Alissa itt előkapja a repertoárjából a mély goregrindos gurgulázást is, igaz, csupán egy röpke pillanat erejéig. Többet játszhatna a hangjával, ha már a dallamos ének tiltólistán volt. A nem kevésbé keménykötésű Time Is Black a leginkább atipikus Arch Enemy-darab mindközül, amellett, hogy sorjáznak a Jeff Loomis (ex-Nevermore) fifikás játékára hajazó szilaj riffek, a vaskos szimfonikus fal révén azonban még a holland Epica (!!) nevét is előbűvészkedik a cilinderből, s erre aztán előzetesen tényleg nem számítottam. Efféle dagályos epikusság az Avalanche sajátja is, és ez sem áll nekik rosszul. Az ilyenfajta kikacsintásoktól függetlenül a ’War Eternal’ nem a kísérletezgetések lemeze, vélhetően nem az újító szándék vezérelte a szerzőket, mi több, egynémely megoldás akár még ismerősnek is tűnhet korábbról, s ha mást nem is, ezt bizony fel lehet róni nekik. A két bónusz-átirat közül a csaknem a felismerhetetlenségig bedurvított Breaking The Law tetszik jobban, míg Mike Oldfield Shadow On The Wall-jának refrénjéből már tényleg hiányzik a tiszta vokál adta plusz. A ’War Eternal’ egésze pedig szintén nélkülözi azt a plusz fűszert, amely a tízpontos death metal-klasszikusok sajátja, ám a 8-as osztályzat azért egyértelművé teszi, hogy egy kiváló koronggal debütált az új csalogány. Tudod, a tökös csaj mászóka-kék hajjal.

Pontszám: 8