Rock and Roll Cinema: Ford Fairlane kalandjai

Ááááuuu… (ásítás) Délután négy, kétszáz watt-tal ébreszt Hendrix Purple Haze-e. A lelakott legénylakásban egy szőke ikerpár kapkodja a ruháit, majd húznak a retekbe. Ennyi járt nekik az este hőséből, belőlem. Odakint egy álomkocsi, csomagtartójában egy ügy megoldása, ami szokás szerint úgy hullott az ölembe. Remélem a következő ügy hoz valamit, mert ez így már dögunalom... (sóhaj) Megint Ford Fairlane vagyok álmomban. Ha a Cradle of Love előtt felébresztesz, halott vagy.

Távol álljon tőlem a korrektség, két fajta embertípust vagyok hajlandó számításba venni. Az egyik, aki rommá nézte a Ford Fairlane kalandjait, a másik, aki épp most húz el megnézni, még mielőtt elolvassa ezt a cikket. Na, miután ezt a sort már csak avatottak olvassák (és szigorúan 18 éven felüliek, persze), bemutatózzon itt a f@szom, csináljuk, amit szeretnénk: beszélgessünk a filmről. (Spoilerhegyek lesznek. Mondtam, hogy menj el filmet nézni.)

Kiindulási alapnak vegyük a tényt: a Ford Fairlane kultfilm. A legkultabb kultfilm, szóval ha éppen halálodon vagy, vágd ki a papot, kapd elő a lejátszód, és nézd együtt a Kaszással*, nem fog nemet mondani. Ő is gyakorlatilag fejből tudja az egészet, tudja, hogy a parti tűz mellett játszott dal D-mollban van, és rég elnevezte Stanleynek a...  szóval azt. Mint mindenki.

Mitől ekkora ez a film? Persze káromkodnak benne, meg szépek a csajok, de voltaképp ez egy mezei detektívsztori, abból is a legbugyutább, a színészek némelyike pedig maximum, ha közepeset alakít, és egyébként is Arany Málnát kapott, és csak az extrán káromkodó Nagy Feró miatt lett itthon ekkora szám, nem? Nem! Sőt, stílusban maradva: lófaszt! Ennek a filmnek több rétege van, mint a háromméteres rakott palacsintának, amit 40 hüvelyknyi lasagnéval fedtek be.

A felszín: Ford** – és a film is – maga a stílus. Ennél jobban ezt az életérzést nem lehet megragadni. Az ember, akinek egy szimpla cigire gyújtása is koncertélménynek számít, és aki akkora pózer, hogy a tetőről is csak makulátlan hajjal tud lezuhanni, a déli kelés után magától értetődőn kortyol bele a turmixedénybe (más nem volt tiszta), mielőtt átadja azt a dúsgazdag vendégének. Mindegy, hányszor látod, találni fogsz valami új, abszolút stílbe vágó dolgot. Nem mellesleg erre érzett rá Nagy Feró, ezt a fílinget hatványozta a végleteken túlra, gyakorlatilag újraértelmezve a film jelentős részét***. Az eredeti szövegkönyv ugyanis az egyetlen, ahol a film nem él a teljes karikírozás eszközével.

A film nem operál pasztellszínekkel, itt minden csontra van tekerve. Ford akcióhős, de annyira, hogy Clint Eastwood is bekaphatja, és olyan szinten macsó, hogy egy kétperces bulisnittben három csajt kell lerugdosnia magáról (szegény…). Zuzu annyira hülye, hogy fejből (!) dúdolja a neki adott számítógépes CD-t, és táncolni is tud rá, Johnny Crunch meg annyira disznó, hogy a rejtőzködő hajóját is Mighty Penisnek hívja, és nem mellesleg adoptálták rá a rocktörténelem leggusztustalabb sztoriját****. A film szinte tökéllyel operál ezzel az eszközzel, magával a túlzások mennyiségével, ötletességével, és sokszínűségével teremt árnyalatokat, és ebbe rejt el számtalan üzenetet.

A film hatalmas görbe tükör minden akciófilmnek, de – ellentétben pl. a Csupasz pisztoly-filmekkel – itt ezt nem igazán hangsúlyozzák ki. Valahogy természetesnek hat, hogy a – hatalmasat alakító – Robert Englund (nem mellesleg az Elm utca Freddy-je) két centiről rásoroz harmincat Fordra, aki meg sem karcolódik, pedig az ajtó mellette olyan, mint a rosta, és csak a cikk előtti jegyzetfüzetes megtekintés során ugrott fel a kérdés: Jazz és Vigyori honnan a lószőrből tudta a hullaszállító telefonszámát, vagy azt, hogy Ford a kocsiban van? Ford fájdalmasan rossz detektív – egy keresztkérdése van csupán, de az se jön be, pedig minden érintettnek felteszi. De sebaj, mert a rendőrök is totál hülyék, 40 fokos látószögön túl nem észlelik a fő gyanúsítottat, akit egyébként a főrendőr egy (!) névtelen bejelentés alapján máris tárgyalásra kész körözött bűnözőnek tart, a gonoszt meg annyira lefoglalja saját gonoszsága, hogy nem ér rá gondolkodni. Komolyan: Julian Grendel annyira gonosz, hogy ha megütik, a támadó csajába rúg bele bosszúból, saját kezűleg lövi le a feleségét, saját kazettáit hamisítja, hogy ne kelljen a zenészeknek fizetni, mindenkit megölet, tönkre akarja tenni a zeneipart, és még a puncsostálba is belehugyozik. De ne csüggedjünk, esélytelen, hisz az esti híradóban – természetesen – ott van minden infó, a készséges bemondó azt is elmondja, mikor és hol lesz a temetés, ahova senki ne menjen el, egy felrobbant stúdió romjai közül pedig Ford tévedhetetlen bizonyossággal emeli ki az egyetlen fecnit, amire szüksége van. Túlzás? Persze! Idegenül hat? Dehogy! A film szabályainak megfelel. A túlzás a szabály, a groteszk a normális, ráadásul úgy elhelyezve, hogy szükség esetén ellenpontozza önmagát. Egy nekrofil hullaszállító-sofőr már sok lenne, ám a „tetem” egy bekábult csaj, aki direkt azért feküdt be, hogy jól... ehem.

Van a filmnek ennél mélyebb rétege is. A zeneiparra tartott görbe tükör sajnos fájdalmasan valóságos, '90-ben már előrevetíti a kétezres évek zenei válságát. A puhapöcs Kyle Troy szinte megváltás egy átlagos kozsóbandához vagy bieberhez képest (milyen már, hogy '90-ben legrosszabb rémálmaikban sem tudták elképzelni a mai átlagot?), Julian pedig kerek perec kimondja: „a popszakmában sok minden fontosabb, mint a zene. Azt a legjobb kikapcsolni.” Ugyanígy reflektort kapnak a totál sík rajongók, a zeneipar kísérőhiénái (300 dolcsi a bejutás, száz ha... tudod), és maguk a teljesen elszállt sztárok, akik „ha kell a pénz a drogra, csinálnak egy rock a drog ellen reklámot”, és nem igazán szeretnek fizetni (bringásgátyó és hajnövesztő). A kulcsfigura Art Mooney pedig alig burkolt szójáték – Money, Art. „A pénzcsinálás az egyetlen művészet, amiben van megújulás.”

Jelen van a filmben a társadalomkritika is, a belvárosban hájas seggű tyúkok izzadnak a kirakati bicikliken, előttük – az egyébként rapsztár – Tone Loc nyomatja nincstbelen utcazenészként, a gazdagok unalmas nyálpartin feszengenek („maga az egyetlen épkézláb ember a híg fos tengerében”) drága és borzadály kaják közt, a lányaik pedig lázadást mímelve járják az L.A.-i éjszakákat. Ford karaktere pedig egyszerűen: magány. Egy karakán Elvis a ’90-es években. Mindenki ismeri, minden nő le akarja fektetni („Itt Monica… újra tudok járni! Hívj fel”), ingyen kapja a piát és a belépőt... Közben egyedül ül a tengerparton, ezreket érő dedikált dobverőket égetve el, ahogy a legjobb barátját gyászolja.

És ebből semmit nem veszel észre! A fíling olyan erős, a film olyan sodró, az egész annyira... álllat (igen!), hogy mire belegondolnál, már történik valami, amit muszáj átélni. Aki csak jót akart (Coleen Sutton – Priscilla Presley), épp meghal, de máris itt a világ egyik legkirályabb/szétgegelt üldözési jelenete a tetőn át (akciófilm, nem? nem lefelé szaladunk!), és egyébként is, Hedrix gitárja azért sokkal fontosabb, nem beszélve az egysorosokról. „A zeneiparban bármi megtörténhet” –zuuty, egy hulla – és rendszerint meg is történik.” „Wisconsinból jöttünk”, „én meg az apám farkából”, és máris észre sem vesszük, hogy egész jól árnyalták a vidéki család a nagyvárosban történetet. Azt pedig, hogy a hipersztár Fordnak nincs egy barátja, akit felhívhatna, mikor felrobbantják a kocsiját és a lakását, hamar elfeledteti velünk a Billy Idol Cradle of Love-jára bemutatott IHTT lányklub.

És igen! Megérkeztünk! Merthogy ami a Ford Fairlane-ben a legerősebb: azonosulunk a hőssel! Már hogy a fenébe ne! Zenészek, sztárok, piák és ikercsajok? Pláne AZ a lányklub? (Az a mennyország. Pont. Nincs vita. Nyugodtan mondd a barátnődnek, „nem, dehogy, régebben, előtted még, de most eszembe se jutna”, én tudom, hogy hazudsz. Vagy menj el orvoshoz.) A ’90-es évek LA-bulivilága, állat zenék (pl. Mötley Crüe), szex, pia, rock ’n’ roll, és Lauren Holly? Az egyetlen színésznő, aki 40 környékén legalább olyan szexis, mint egy átalakított 1976-os Harley Davidson, aminek egy 7 húros Ibanez Jem van nekitámasztva, ráadásul a filmben – ahol egyébként vagy a ruhája, vagy a haja mindig el volt cseszve – még oly fiatal...*****

A Ford Fairlane kalandjai egyébként általánosságban bukás volt. Itthoni kultuszát sokan csak a nagyon eltalált szinkronnak tulajdonítják, de szerintem tévednek. A világ meg egyenesen hülye. Ezt a filmet csak tudat alatti szinten lehet igazán érteni. Magyarország a ’90-es években pont egy olyan változás csúcspontján állt, ami átmenetileg elég nyitottá tette, hogy be tudja fogadni az üzeneteit. Renny Harlin rendező nem csak a kocsiját adta a filmhez. Belevitt egy rakat pozitív gondolatot, szabadságot, lázadást, szexizmust, zenét (!), és olyan társadalmi reflexiót, amitől ezt az egészet valóságnak érezzük. Miért is ne? Hisz a másik oldalon csak néhány Julian Grendel áll (ő meg unalmas és mohó), meg egy rakat Kyle Troy (aki meg úgyis elájul). Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy Hendrixre keljünk délben, stílusosak legyünk, pofátlanok, és mindig legyen valami ötletünk. A többi meg a szerencse dolga („Bunkó, remélem nyertem”). A zene legyen hangos, a pia legyen erős, a lányok legyenek szépek, és ha ránk is robban a lakásunk/kocsink és ott állunk az út szélén, úgyis megáll egy csaj és elvisz a Mennyországba. Világos? Eszem faszom megáll!

* A dolog másik előnye, hogy Kaszás bácsink a film után meg akarja nézetni veled a Bill és Ted filmeket is, tehát nyertél még vagy négy órát.
** Andrew Dice Clay legalább olyan bátor választás volt a szerepre, mint Nagy Feró. Andrew az „insult comedy”, a szókimondó, szexista, arcbamászó stand up comedy stílus nagy arca. A filmben csupán önmagát kellett alakítania (akárcsak Ferónak).
*** A filmben ikonikussá váló „eszem faszom megáll” örökzöld az eredetiben mindössze unbelievable-ként volt jelen. Ez a hangminta ihlette egyébként az EMF Unbelievable c. számát.
**** CSAK ERŐS GYOMRÚAKNAK! Az eredeti történet Nikki Sixxtől származik. Ozzy egy szép napon egy idős hölgy piros ruhájában hangyát szippantott heroin helyett, majd a zsúfolt strandon odavizelt a betonra és felnyalta. Nikki sem akart lemaradni, ő is nekiállt, de Ozzy megelőzte és felnyalta Nikki elől...
***** Lauren Holly iránti elfogultságomban Andrew alighanem osztozik, a film végi cupp ugyanis kissé túlnyúlni látszik a mozicsók kategórián. Érdekesség még, hogy Jim Carrey (Lauren későbbi férje) Ace Venturája sokak szerint a Ford Fairlane-vonalat vitte tovább. Hiába no, a szálak összeérnek.

Szerző: ProblemChild