Ének az esőben: Stratovarius, Freedom Call - Open Fest I., Kassa, Amfiteáter, 2014.05.31.

Úgy látszik, idén nincs szerencsém a fesztiválokkal: múltkor a Tabán első feléről, most az első fellépőről csúsztam le. Pedig én készültem! A neten megnéztem az időjárással foglalkozó oldalakat, azt írták, hogy Kassán délután öttől esni fog az eső. Tízre eláll. Na, legalább a Stratót felhőtlenül végigugrálhatjuk! Fogtam hát a védőfelszerelésemet (a háromcsillagos esőkabáttá előléptetett széldzsekit), a manuális GPS-t (a kinyomtatott Kassa-térképet), és nekivágtam.

Első körben Miskolcra vezetett az utam, ahol egy családi összeborulás keretében összetrombitáltam öcséimet (olyanok vagyunk, mint az orgonasípok, csak régen én voltam a legnagyobb, most meg én lettem a legkisebb a majd kétméteresre nőtt Ákos mellett). Egyikük 36 éves, a másik 24, úgyhogy apámat szoktam is húzni, hogy a vadnyugaton már rég lelőtték volna, mert lassú az újratöltési ideje. De így legalább odafigyelhettem a szellemi fejlődésükre, és tölcséren át adagoltam beléjük a rockzenét, nehogymá' Bobby Solót meg Koós Jánost hallgassanak, mint a fater! Ugyan Schenker-rajongót nem sikerült nevelnem belőlük, de a power metalnál valami megmozdult bennük, így abban az irányban haladtam tovább. Végül a Stratovarius–Hammerfall–Freedom Call hármas volt az, amire azt mondhattam, hogy megtaláltuk a közös nevezőt. Ebből a háromból egyszerre kettő lépett fel Kassán, ami csupán 85 km Miskolctól, úgyhogy adott volt a képlet: a² + b² = ide el kell menni!

Persze nem sikerülhet minden! Na de hogy semmi sem? Laci öcsém annyira belemerült a munkába, hogy majdnem nem tudott eljönni. Aztán a szlovák határon elvétette a sávot, és véletlenül az autópályára hajtott fel. Visszatolatni nem lehetett, kifizettük a 10 eurós matricát a 13 km-es szakaszért. Kassán a manuális GPS-emnek hála elvétettük az Amfiteátert, majd szembetalálkoztunk a kassai parkolási szabályzat egymondatos kivonatával egy közlekedési tábla formájában: parkolás SMS-sel. Sehol egy óra, ahová bedobhattunk volna némi aprót, sehol egy telefonszám, se infó arról, hogy mettől meddig fizetős a parkolás. Hosszú próbálkozások után (ilyenkor persze senki sem veszi fel) végre sikerült valakit ráuszítani a netre, hogy derítse már ki, kell-e fizetni ilyenkor. Szerencsére kiderült, hogy egy 2009-es rendelet szombat 13 óráig korlátozza a fizetős időszakot, így legalább afelől megnyugodhattunk, hogy nem vontatják el a kocsit a koncert végére. De még nem volt meg a koncerthelyszín! Én már nyakam behúzva szépen lassan kezdtem megbánni, hogy belerángattam őket ebbe; itt állunk Kassa közepén, mint 3 magyar f@sz a szlovák lagziban, oszt' se menyasszony, se tánc, de még zene sincs. Ez utóbbi bántott a legjobban. Aztán Laci öcsém, aki a leghatározottabb volt hármunk közül, letöltött egy GPS-applikációt a mobiljára, és sikerült kikorrigálnia a kb. 4 km-es tévedésemet. Az Amfik (a szlovákok így nevezik) közelében már nem az volt a kérdés, hogy mennyiért lehet parkolni, hanem hogy lesz-e egyáltalán hely. Azért ez is megoldódott, és a bejutás is viszonylag simán ment. De addigra már végzett az első szlovák zenekar, a Meredith, és menetrendszerűen elkezdett esni az eső. Ötkor, ahogy megjósolták. Bárcsak a végét is ilyen pontosan eltalálták volna! A program már ekkor csúszott a kiírthoz képest, és sokkal inkább az általam prognosztizált „óránként egy zenekar, kétóránként a két külföldi vendég" ütemezés szerint haladt.

A nemcsak kimondhatatlan, de leírhatatlan nevű Príjemná SpoločnosĹĽ olyan volt, mintha a Beatrice Tankcsapdát állított volna Kárpátiának. A trió felállású punk-rock zenekar a népi ihletésű csasztuskák metalosított változatait adta elő, kevés számú rajongójuk nagy örömére. Engem leginkább egy olyan Kárpátiára emlékeztetett, aminek nem értem a szövegét. Talán jobb is, mert kinéztem belőlük, hogy azt éneklik: Lóf@szt lesz tiétek a Felvidék!

Hatkor lépett porondra a Ravenclaw, az aznapi szlovák termés legjobbja, akik kiváló marketinggel a koncert alatt terjesztették frissen megjelent kislemezüket. Az aktivista lányok az A/4-es lapból kreatívan hajtogatott borítóba bújtatott ’Today’ single-t 1 euróért osztogatták. Persze, hogy mi is vettünk egyet! A kellemes hard rock muzsikához itt már némi show is dukált, és ez nem csupán a dekoratív basszusgitárosban merült ki, az énekes is igen épületes látvány volt, ahogy Lenin-sapkájában, tengerészkabátjában, és kifűzött surranójában, Steven Tyler-es selyemsáljával az eső ellenére sem volt rest kijönni egészen a közönség első soraiig.

Az 1 euróra visszatérve: belül az árus bodegákban nem lehetett pénzt költeni, zsetonokkal kellett fizetni. Így öcséim hirtelen felindulásból be is váltottak a bejáratnál 15 eurót, hogy majd leisszuk. Persze magyar fesztivál-árakban gondolkodtak, így amikor szembesültünk a korsó sör 1 eurós árával, kitört a pánik: most 15 sört kell meginnunk? Mert pénzt vissza nem adnak! Hogy hazafelé se maradjunk sofőr nélkül, meg ne is aludjuk át a bulit, mint egy barátom, aki másnap felhívott, hogy „Te, én láttam a tegnapi koncertet?", a szintén 1 eurós hot dogba öltük a zsetonok egy részét, így sör-virsli versennyel igyekeztük átvészelni az esőt. A színpadon átszerelés közben pedig söritató versennyel (egyik fogta, másik itta) szórakoztatták a kisszámú publikumot. Sajnos az eső elmosta a fesztivált, csak a fanatikus rajongók jöttek el (és maradtak ott), meg azok, akik sajnálták az aznap délutáni programra elővételben kidobott 11 eurójukat.

Az elvileg legnagyobb név, a gót metalt játszó Tristana valahogy nagyon gyengén bazsevált aznap. Hiába tett rá még egy lapáttal elődjére az énekes, aki a keverőpultig is elment éneklés közben, a billentyű nélkül túl keményen szóló zene nem hatotta meg a közönséget, de a szervezőket sem, mert példátlan módon fél óra után lezavarták őket a színpadról, a csúszásra hivatkozva.

A happy metal életérzést keresztes lovagként terjesztő germán zenekar self-made produkcióját tavaly már láttam Pesten, így amikor megjelent 3 szürke kapucnis alak, hogy a mikrofonokat és a gitárokat beállítsák, tudtam, hogy színpadon a Freedom Call, még ha nem is látszanak. De pár perc elteltével már koncertszerelésben, gitárokkal a nyakukban énekelték a Manowar-szövegek paródiáját, az új lemezt nyitó Union of the Strongot. Érdekességekben nem volt hiány, hiszen az első lemezről előszedték a koncerteken törzsgárdatag We Are One mellett a Tears Of Taragont, de a ’Taragon’ EP-ről előbányászták a Warriors of Lightot is, és a ’Crystal Empire’-ről is elhangzott a The Quest. Bánatomra viszont kikerült a tavalyi év legnagyobb poénja, a reggae stílusban elkezdett, majd power metalban folytatott Mr. Evil.

A tavalyi lemezt a nyitó Age of the Phoenix és a másik Manowar-paródia, a korongot záró Power & Glory képviselte. Chris Bay szokás szerint humoránál volt: mikor a belassuló résznél arra kérte a közönséget, hogy tapssal segítsék őt, mert mindig elsieti és túl hamar ér a végére. „És hölgyeim, ez nem a szexre vonatkozik!" – tette hozzá. Annyira élveztük a bulit, hogy észre sem vettük az esőt, Chris Bay kézlengetésére esernyővel együtt lengettünk.

Az új lemezről a nyitódalon kívül a skót népzene ihlette Come On Home és a Heart of a Warrior szólt, ez utóbbi helyett szívesebben vettem volna az említett Mr. Evilt, vagy a régóta hanyagolt Metal Invasiont. A rövidített fesztiválprogram időnyesésének esett áldozatul a korábbi koncertek setlistjében még szereplő Beyond és a Paladin. De a ráadásban megint kaptunk egy kis „Jump, jump!" buzdítást a Land of Light alatt, úgyhogy átázott és átfázott tagjainkat kellőképpen megmozgattuk a rossz időben. Bizony, öcséim is megtapasztalták, amit én már tavaly átéltem: hogy milyen az, amikor az ember szája szmájlira áll órákkal a buli után is. „Ezt nehéz lesz überelnie a Stratovariusnak!" – hangzott el a jóslatuk.

Setlist:

Union of the Strong / We Are One / Age of the Phoenix / Hero Nation / Tears of Taragon / Farewell / The Quest / Warriors of Light / Heart of a Warrior / Power & Glory / Come On Home / Tears of Babylon / Freedom Call /// Warriors / Land of Light

A koncertet szervező kissé molett (és akkor udvariasan fogalmaztam) hölgy lelkesen konferálta be, hogy 15-20 perces átszerelés után az eredetileg tervezett időpontban kezd a Stratovarijus. Igen, ezt lelkesen el is szavaltatta a közönséggel többször is, így, j-vel. „Sztra-Tó-Vári-Jusz! Sztra-Tó-Vári-Jusz!" Persze a Strato nem Freedom Call, akik bedugják a cuccot és játszanak, technikusaik elkezdték a „Check one"-ozást, a dobok egyenkénti újrahangosítását és a gitárok beállítását, úgyhogy szépen lassan visszarendeződött minden az általam elképzelt kerékvágásba, és 10-kor kezdett a Stratovarius. És az eső is elállt! Ilyet is tudnak meteorológusék? Ilyen még nem volt! Eltalálták! De örömöm korai volt, pár perces levegővétel után az égi kertész újrakezdte az öntözést, és mi szemünkbe húztuk a kapucnit, mert korábban már ránk szóltak, hosszan magyarázva, hogy nem látnak az ernyőnktől, mi meg bólogattunk, mintha értenénk, de végülis a lényeget levettük.

Rég voltam Strato-koncerten, fura volt látni, hogy a nagy felállásból csak ketten maradtak: a "megjézusodott" szakállas Kotipelto és a 20 éve változatlan, filigrán mókamester, Jens Johansson. Az új gitáros vagy nagyon jól volt fényképezve korábban, vagy fölszedett jó pár kilót, mert hosszú lobonca alól kitüremkedő vaskos lábaival leginkább Reinxeed Johanssont juttatta eszembe. A mindig mosolygós basszusgitáros volt még a legmozgékonyabb a megmaradt egy szem Timo mellett. A Stratovarius a Speed of Lighthoz nyúlt vissza az erős kezdés érdekében, de az Under Flaming Skies vagy a Deep Unknown alatt csak azon járt az eszem, hogy mennyire statikus ez a banda a Freedom Call ugrálós-rohangálós koncertje után. Azért az Eagleheartra vagy a Paradise-ra ha a zenekar nem is, de legalább a közönség beindult, mely az esőtől valami módon megduzzadt; a fő műsorszámra valahogy mégis összeverbuválódtak az emberek.

Az új lemezről a három legjobb nótát vették elő, a Dragons és a Fantasy közé ékelt korai Kotipelto-szerzemény, a We Hold the Key viszont a koncert legunalmasabb pár percét jelentette. A Coming Home ellenben kellemes meglepetés volt, még ha a mai napig nem is tudom, mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? A Glory to the Brave vagy a Coming Home? Mindkettő 97-es ballada, és igen hasonló a dallamviláguk. Lehet, hogy ezek a Johanssonék összejártak, és megmutatták egymásnak az ötleteiket, mert egy évben két fejből két ennyire egyforma dal nem pattanhatott ki. „De azért szeressük mi őket kérem, nem baj, ha a téeszből hordták haza az ötleteket, mint mink a gabonát!" És különben is, ha megszólal a Paradise Acacia Avenue-szerű nyitóriffje, akkor kit érdekel már a Hazatérés?

Az Unbreakable és a Black Diamond után gyorsan elköszönő banda csalódást okozott. Egy órát játszottak mindössze. Ennyi volt? Ezért utaztunk Kassáig? Hogy kiszúrják a szemünket egy rövid haknival? – tomboltam dühösen, de szerintem mások is. Ám amikor a ráadásban eljátszották a 12 perces Destinyt, mindent megbocsátottam nekik! Nagy kedvencem a lemez és a dal is, de a hossza miatt nem egy kedvelt koncertnóta. Bár a ’Polaris’ turnéján elővették kezdésnek, az ’Elysium’ idején újra eltűnt, hogy most a ráadásban varázsoljon el teljesen. Ahogy Kotipelto éneke is fantasztikus volt az egy szál billentyűvel kísért Foreverben. És akkor még nem beszéltem a koncertet záró Hunting High and Low-ról! Közönségénekeltetéssel együtt az is kitett majd’ 10 percet, és persze tudtuk, hogy csak hergelés az egész, de azért teli tüdőből üvöltöttünk, amikor Timo azt mondta: „Jens, szerinted hangosabbak, mint a barcelonaiak?” „Szerintem igen, de az emberek Belgiumban még hangosabbak!” „Na, akkor próbáljuk meg még egyszer: HUNTING HIGH AND LOW!” Happy metal ide, rohangálás oda, a Stratovarius elementáris slágereivel elvitte a pálmát a Freedom Call elől.

A hazaút eseménytelen volt az indulás nehézségeihez képest, főleg nekem, aki bealudtam a hátsó ülésen. És arról álmodtam, hogy ha nem esett volna egész délután az eső, mekkorát tomboltunk volna, és már most meglenne számomra az év koncertje, a hátralévő kínálattól függetlenül. De így... Maradt egy kellemes élmény, melynek kellemetlen aspektusairól sztorizgathatunk – akár a megszépült katonaélményekről – a tátott szájú hallgatóságnak, akik kimaradtak belőle.

Setlist:

Speed of Light / Under Flaming Skies / Eagleheart / Deep Unknown / Dragons / We Hold the Key / Fantasy / Coming Home / Paradise / Unbreakable / Black Diamond /// Destiny / Forever / Hunting High and Low

Szöveg és képek: CsiGabiGa