Maiden Tribute Hungary I. rész: Az Iron Maidnem

Nem hiszem, hogy van olyan Maiden-rajongó, aki az évek során ne futott volna bele az Iron Maidnem nevébe. Fesztiválok, turnék, különleges kiadványok egész sora írható az ő számlájukra. Maiden-maratonunk alatt egyszer már olvashattatok egy érdekes beszámolót Cserfalvi ’Töfi’ Zoltántól, e feldolgozászenekar vezetőjétől, most pedig a méltán híres tribute banda kapcsán kérdeztük ki a gyűjtői ritkaságok egész tárházával rendelkező gitáros-stúdiós szakembert.

Hard Rock Magazin: Kezdjük egy aktuális témával: hétfő este egy Pre-Maiden Party-t fogtok tartani Budapesten. A Facebook-eseményt elnézve meglepő túlsúlyban vannak a külföldiek, de mesélj kérlek, mégis mire számíthatnak a rajongók ezen a bulin?

Cserfalvi „Töfi” Zoltán: Valóban sok külföldit várunk, így ez most biztosan egy különleges koncert lesz. Sok Maiden-rajongó van a világon, akik több helyen is megnéznek egy-egy turnét. Pár hónappal ezelőtt ilyen rajongók kerestek meg minket azzal a kéréssel, hogy rendezzünk egy pre-partyt. Sokan már egy nappal a Maiden koncert előtt megérkeznek majd Budapestre, és így minket is meg tudnának nézni. Mi kiváló ötletnek tartottuk ezt, így gyorsan le is szerveztük a dolgot. A Facebook infók alapján jönnek például Svácból, Franciaországból, Olaszországból, Norvégiából, Finnországból, sőt még Szentpétervárrol is jelezte valaki, hogy el szeretne jönni. Igazi nemzetközi Maiden party lesz ez és a setlist is nagyon érdekesnek ígérkezik. Sok olyan dalt játszunk majd, amit ők nagyon ritkán, vagy soha nem játszanak élőben. Tehát igyekszünk kiegészíteni és nem lemásolni a másnapi Maiden koncert setlistjét.

HRM: Ugyan korábban már meséltél róla, de most kérlek, hogy kicsit részletesebben avass be minket az Iron Maidnem megalakulásába.

Töfi: Bevíz Miskával, a másik gitárosunkkal már 1986 környékén is játszottunk Maiden-nótákat. Igaz, ezek még csak kezdő próbálkozások voltak, de egy kisebb közönségnek már akkor előadtuk a Run To The Hills-t és a Children Of The Damned-et. Ez egy ifjúsági klub házi tehetségkutató versenyén történt. Már nem emlékszem pontosan, mi lett az eredmény, de lehet, hogy meg is nyertük. (nevet) Később, amikor 1996-ban kiszálltam a Lady Macbeth-ből, megkerestem Miskát, hogy csináljunk egy olyan zenekart, amivel csak Maiden-dalokat játszunk. Ez a Blaze-korszakban történt, amikor már nagyon el voltunk keseredve, hogy soha többé nem fogjuk élőben hallani a kedvenc dalainkat, vagy legalábbis nem úgy, ahogy megszoktuk. Egyszóval főleg a saját szórakoztatásunkra hoztuk létre a csapatot, ami aztán később szerencsés módon találkozott a közönség igényeivel is. Boros Béla lett a basszusgitáros és Bozsik Patrik az énekes, akit később Kiss Zoli váltott. Több kiváló dobossal is volt lehetőségünk együtt zenélni, jelenleg Balogh Krisztián tölti be ezt a posztot. Ezen kívül pár éve már velünk dolgozik Makra Ádám gitáros is. Ő gyakran helyettesít engem a bulikon, mert mostanában a munkám miatt ritkán tudok koncertezni, de olyan is van, hogy három gitárral toljuk. Ez főleg a nagyobb Club 202-es koncertekre jellemző, és nagyon érdekesek ezek a bulik, mert ilyenkor tökéletesen meg tudnak szólalni az eredetileg három gitárra írt részek is. Nem csak az új korszak dalaira gondolok, mert a régi lemezeken is nagyon sok három szólam van. Sőt, a Duellists-ben és a Flash Of The Blade-ben például található egy-egy négyszólamú téma is, amit csak négy gitárral lehet ugyanúgy előadni. Legutóbb ezeknél a daloknál Kiss Zoli is gitárt ragadott, így mind a négy szólam megszólalt élőben. Nagyon király volt!

A sokak szerint zseniális névválasztás a régi énekesünknek, Patriknak köszönhető. Pedig amikor először előállt vele, én nem is nagyon értettem, hogy miért lenne ez olyan jó név. Akkor még azt hittem, hogy „j”-vel akarja írni. Amikor aztán elmagyarázta és én lerajzoltam, hogy nagyjából hogyan fog ez kinézni a szabvány Maiden-betűkkel, akkor már rögtön tudtam, hogy óriási ötlet. Külföldön persze magyarázni kell a jelentését, de ezt akkor sem lehetett kihagyni.

HRM: Milyen szempontok szerint válogatjátok ki a dalokat, amelyeket élőben kívántok megszólaltatni?

Töfi: Kezdetben adta magát, hogy főleg az öt klasszikus albumról válogassunk, mert ezek voltak a fő kedvencek. Ezek a ’The Number Of The Beast’, a ’Piece Of Mind’, a ’Powerslave’, a ’Somewhere In Time’ és a ’Sevent Son Of A Seventh Son’. Mindig is játszottunk pár dalt a többi lemezről is, még a legújabbakról is, de a műsor gerincét általában ez az öt lemez adta és amikor új dalt akartunk tanulni, akkor is ezeket vettük elő. 2006-ban azonban elfogytak ezek a nóták, mert a 10 éves születésnapi koncertünkön egyben eljátszottuk mind az öt albumot. (nevet) Közel 5 órán át tartott a buli, ami eszméletlen jól sikerült, de nagyon komoly kihívás is volt ennyi ideig egyfolytában Maident játszani. Ez nem vendéglátó zene, ahol akár 6-8 órán át is elszüttyög az ember néhány egyszerű akkordot, ha nagyon muszáj. Ez nagyon kemény fizikai és szellemi munka volt mindenkinek. Ráadásul úgy adódott, hogy másnapra kaptunk Németországba egy komoly meghívást, amire nem lehetett nemet mondani. Az 5 órás koncert után a helyszínen lezuhanyoztunk, majd beültük a kocsiba és azonnal indultunk, hogy időben odaérjük. A 2 órás német buli csupán egy röpke hangpróbának tűnt az előző napi maratoni koncerthez képest.

HRM: Somewhere In Hungary néven egy „összetartós” Maiden tribute anyagot készítettél az ország jobb nevű zenekaraival. Erről mit kell tudni?

Töfi: Hú, ez jó rég volt már! 2001-ben készítettük ezeket a felvételeket és 2002-ben jelent meg a CD. Akkoriban már sok országban jelent meg Maiden tribute lemez, és úgy gondoltam, hogy Magyarországnak sem kellene kimaradni a sorból. A stúdiómban dolgozó zenekarokat, zenész ismerőseimet, barátaimat kértem meg, hogy vegyenek részt ebben a produkcióban. Így egy részük ismert zenekar volt, egy részük pedig fiatalabb csapat, akiknek egy része azóta már nem is létezik. Mindenki nagyon örült a felkérésnek és igazán érdekes munka volt elkészíteni ezt a lemezt. Mi mint tribute zenekar eredeti formájukban játszottuk fel a dalokat, a többiek viszont átdolgozták őket a saját stílusukhoz közelítve. Külön érdekesség, hogy már Kiss Zoli is szerepelt ezen a lemezen, de akkor még a Nemesis nevű csapatával. Már akkor felfigyeltünk rá, hogy milyen jó énekes és konkrétan szóba is került, hogy ha egyszer új emberre lesz szükségünk, akkor őt fogjuk megkeresni.

Később készítettünk egy önálló stúdió albumot is ’10 Wasted Years’ címmel, amin csak mi szerepelünk és főleg olyan ritkaságokat vettünk fel, mint az Alexander The Great, az Infinite Dreams, vagy épp a Seventh Son Of A Seventh Son. Sokan kérdezik, hogy mi értelme van ilyen lemezt csinálni. Első pillantásra valóban nincs túl sok, de szeretünk Maident játszani és érdekes a stúdiómunka is. Izgalmas, ahogy megpróbálunk rájönni, hogy egy-egy dolgot ők hogyan oldottak meg annak idején, mitől szól úgy egy-egy dal és hogyan tudnánk azt reprodukálni.

Azért is ilyen érdekes munka ez, mert a Maiden nem csak arról szól, hogy a megfelelő időben megpengetjük a megfelelő hangokat. Ha csak ennyit teszel, akkor nem sok maidenes íz lesz a végeredményben. Sok tribute zenekart megnéztem már a neten és vannak köztük olyanok, ahol nagyon jó zenészek játszanak. A Maiden varázslatából azonban általában csak keveset tudnak visszaadni. Ha anyagilag megtehetik, akkor persze díszletekben, ruhákban, hangszerekben egész jól le tudják másolni az eredetit, de zeneileg nem. Ránk viszont sokan azt mondják, hogy zeneileg mi állunk a legközelebb hozzájuk, ami óriási megtiszteltetés, hiszen éppen ez volt a célunk. Vagyis az, hogy ebből a mágiából valamennyit sikerüljön reprodukálni, mind élőben, mind lemezen. A Maidenben nagyon egyéni, markáns stílusú zenészek játszanak és az ő egyéni játékstílusukból, zenei felfogásukból adódik össze ez a sajátos és megismételhetetlen elegy, amit Iron Maidenként ismerünk. Csak Nicko dobjátékéval, vagy Adrian ritmusgitárjátékával évekig lehet foglalkozni, ha el akarja sajátítani az ember a lényeget, és akkor a gitárszólókról és a basszusjátékról még nem is beszéltünk, ami tényleg nagyon egyedi a Maidenben. Rengeteg apró dologra épp a lemezfelvételek során jöttük rá, már csak ezért is rendkívül hasznosak voltak ezek a munkálatok.

Egyébként, ahogy a legtöbb zenész, úgy mi is szeretünk saját dalokat írni. Épp ezért készítettünk Chronology néven egy saját dalokból álló lemezt is, amely 2011-ben jelent meg, ’The Eye Of Time’ címmel. A zene nem kifejezetten maidenes, de a hatásaink természetesen hallatszanak rajta. Sok Maiden-rajongónak is elnyerte a tetszését ez a lemez, tehát túl messzire azért nem kanyarodtunk el attól, amit tőlünk vártak az emberek.

HRM: Ti is mentek a júniusi Maiden koncertre? Ha igen, milyen dalokat hallanátok szívesen élőben tőlük?

Töfi: Természetesen ott leszünk! Én például az Infite Dreams-t, vagy a Still Life-ot vártam most nagyon, ami az eredeti Seventh Son turnén szerepelt és nagyon szeretem is őket. Sajnos egyiket sem fogják játszani. A legnagyobb vágyálmom pedig az Alexander The Great lenne és tudom, hogy ezzel nagyon sok hozzám hasonló rajongó is így van. Zeneileg az egyik legnagyszerűbb daluk. Teljesen érthetetlen, hogy miért nem játszották soha! Ettől függetlenül persze örülök minden egyes turnénak, amikor meg tudom őket nézni.

HRM: Tudom, hogy több ízben is találkoztál már korábban a Maiden tagjaival, erről az előző beszámolódban ki is tértél, de elmesélnél még néhány izgalmas történetet, ami hozzád és hozzájuk kötődik?

Töfi: Na, most jön az, amikor könyvet tudnék írni! (nevet) Főleg, ha hozzávesszük, hogy nemcsak a Maidennel voltak ilyen kalandjaim, hanem például ’87-ben a Helloweennel, vagy ’88-ban a Metallicával is. Megpróbálok röviden végigszaladni az összes Maiden-turnén és elmesélni az érdekesebb dolgokat. A ’84-esről és a ’86-osról ugye részletesen meséltem a másik cikkben, így most kezdjük 1988-nál. Az MTK pályás koncert a korábbiakhoz hasonlóan óriási volt. Maga a ’Seventh Son’ lemez is eszméletlen jól sikerült, így aztán élmény volt élőben hallani és látni ezt a turnét. A buli után próbáltam őket megkeresni a szállodánál, de mire odaértünk, már bementek és nem akartak kijönni. Épp a Keleti pályaudvarnál jártunk, amikor a motoros rendőrök elvezették őket az Interkontinental szállodába és akkor már tudtam, hogy most lecsúsztam róluk. Persze azért a haverokkal hajnalig ott dekkoltunk a szállónál. Az egyik barátom jól beszélt angolul és feltelefonált Nickonak, hogy jöjjenek ki, mert kint várjuk őket. Nicko mondta, hogy oké, beszél a többiekkel, de sajnos nem jöttek. (nevet)

1990-ben, a No Prayer turnét Berlinben láttam egy barátommal. Igazán remek koncert volt, annak ellenére is, hogy nekem nagyon hiányzott Adrian a zenekarból. Már ekkor is főleg a ritkábban játszott dalokat szerettem volna tőlük hallani és nagyon megörültem, hogy elnyomták a Die With Your Boots Ont is. Ezt akkor hallottam először élőben és nagyon sütött! Tél volt és nagyon hideg, úgyhogy nem akartunk szállodák előtt ücsörögni, meg amúgy sem volt helyismeretünk, így találkozó itt nem volt velük. A vonatunk viszont csak másnap indult haza. Az állomás zárva volt, szállásunk szokás szerint nem volt, így a barátommal beszöktünk egy tízemeletes panelházba. Felmentük a tetőig és ott húztuk meg magunkat reggelig, hogy ne fagyjunk meg.

A Fear Of The Dark turnéját 1993-ban sikerült elcsípnem Bécsben. Ekkor már köztudott volt, hogy Dickinson kilép, így mindenképpen látnom kellett őket még egyszer együtt. Ez alkalommal maga a kijutás volt igazán kalandos, ugyanis akadt egy kis gond az útlevelemmel. Konkrétan az, hogy nem volt útlevelem még az indulás napján sem! Még hónapokkal az utazás előtt lejárt és időben beadtam a kérelmet a megújításra, de az csak nem akart elkészülni. Ekkor még a rendszerváltás hajnalán voltunk, és úgy látszik, nagyon döcögősen működött az állami gépezet. Végül hosszas ígérgetés, utánajárás és különleges eljárás után úgy volt, hogy a koncert napján délelőtt megkapom egy budapesti hivatalban, valami belügyminisztériumi kirendeltségen. Hosszú órákat vártunk ott a barátaimmal, de semmi.  Délután 2-kor már kezdtem iszonyat ideges lenni! Nagyon úgy nézett ki, hogy nem fogunk időben kiérni. Úgy voltam vele, hogy ha nem kapom meg az útlevelet, akkor befekszem a kocsi csomagtartójába, hátha nem nyitja ki a határőr. Szerencsére nemcsak egyedül voltam ott a hivatalban, hanem sokan vártak a sürgősségi ügyintézésre. Lehetett köztük egy fontos ember is, mert ő addig hisztizett, hogy azonnal kihívja a TV-t és botrányt csinál, ha azonnal nem kapja meg az útlevelét, hogy végül 4 óra körül nagy nehezen megkaptuk. Ezután kezdetét vette a rohanás. Kiérni még csak kiértünk nagyjából időben, de Bécsben parkolót találni... Na, az kifogott rajtunk rendesen! Legalább egy órát köröztünk a környéken, miközben én már idegroncs voltam, hogy lekéssük a koncertet. Főleg, hogy a pontos kezdési időpontot sem lehetett tudni. Végül aztán jó messze leraktuk valahol a kocsit és rohantunk a helyszínre. Beestünk a terembe és abban a pillanatban, pontosan fél 9-kor megszólalt az intro! Hiába, az időérzékem mindig is remek volt! (nevet) A setlist fantasztikus volt! Mindjárt a buli elején egymás után: Prowler, Transylvania, Remember Tomorrow, Where Eagles Dare. Négy olyan dal, amiről nem is álmodtam, hogy élőben hallhatom. A Where Eagles mondjuk volt 1986-ban, de a többi valóban kuriózum volt. A Remembert elképesztően jól énekelte Dickinson, számomra teljesen új dimenziókba helyezve ezt az amúgy is kiváló dalt.

1995-ben az ’X Factor’-ral jártak Budapesten, a Pecsában. Számomra nagy csalódás volt Dickinson nélkül látni őket, így erről sok mesélnivalóm nincsen. A következő turnéról viszont annál inkább! 1998-ban szintén a Pecsában játszottak volna, de valami szervezési baki miatt foglalt volt a helyszín, így jobb megoldás nem lévén, az E-klubban voltak kénytelenek megtartani a koncertet. Az E-klub viszont negyedakkora, mint a Pecsa, így sejthető volt, hogy ebből komoly gondok lesznek és nagyon sok ember kint fog maradni. Én már dél körül odamentem és mivel ismertem a klub vezetőjét, be tudtam menni, megnézni a már kész színpadot. Ekkor már hangmérnökként kerestem a kenyeremet, így külön élmény volt végignézni részletesen a teljes technikát, beleértve a színpadi gitárcuccokat is.

Rod Smallwood, a Maiden menedzsere többször is kiszúrt engem és szigorúan rám mutatott, majd dörmögött valamit az embereinek. Félreérthetetlen volt, hogy azt akarja, távolítsanak el a területről, ahol amúgy valóban semmi keresnivalóm nem lett volna. Szerencsére az E-klub elég zeg-zugos hely és bármilyen kicsi is, valahogy mindig sikerült elbújnom, amikor ki akartak tessékelni. Ez nem csekély mértékben annak volt köszönhető, hogy Rod embereivel ellentétben én elég jól ismertem a helyszínt. (nevet)

Később megjött a Maiden is. Nicko dobolgatott kicsit, de rendes hangbeállás nem volt, azt már korábban megcsinálták a technikusok. Ekkor tudtam velük dedikáltatni is, majd megnéztem, ahogy TV-interjút készítenek Steve-vel, figyeltem a technikusokat, amikor az összes létező gitárt áthúrozták a koncert előtt, szóval izgalmasan telt el a nap. A koncerten Dave előtt álltam a legelső sorban. Fantasztikus volt ilyen közelről látni egy Maiden bulit. Lényegében csak a színpadon lévő alapcuccokat hallottam, mintha egy Maiden-próbán lennék a próbatermükben. Azt hiszem ez nagyon kevés embernek adatott meg és gitárosként, hangmérnökként ez valóban nagyon különleges volt. Persze az sem volt rossz, hogy ha akartam, akkor megfoghattam Dave lábát buli közben. (nevet) Ekkor már betéve tudtam szinte az összes Maiden-dalt, így az is nagyon jó volt, hogy egészen közelről nézve leellenőrizhettem, hogy jól játszom-e őket. Amikor Dave néha tévesztett, akkor mindig összenéztünk és mosolyogtunk. Láthatta, hogy műértővel van dolga, mert koncert végén az egyik pengetőjét nem eldobta, hanem személyesen az én kezembe adta! Nagyon jó fej volt! Ilyen kis klubbulit egyébként már nagyon régóta nem adtak, úgyhogy a sok bosszúság mellett nekik is érdekes élmény lehetett ez az este.

Koncert után kijöttek hátul dedikálni. Ilyet nem nagyon szoktak csinálni, de gondolom szerették volna kicsit kárpótolni a kint maradt rengeteg embert, akik nem láthatták a koncertet. Én is nagyon sajnáltam őket. El tudom képzelni, hogy milyen borzasztó érzés lehetett jeggyel kint rekedni egy ilyen ostoba szervezési hiba miatt. Ha nem tudtam volna mindig elbújni Rod elől a délután folyamán, akkor könnyen én is így járhattam volna, így hálát adtam a sorsnak, hogy bent lehettem. Valójában az az érdekes helyzet állt elő, hogy addig bujkáltam odabent, amíg be nem engedték a közönséget, így az én jegyem egyáltalán nem lett kezelve. Külön érdekessége még ennek a helyszínnek, hogy nem sokkal később ugyanezen a színpadon játszottam én is. Először egy Metallica est résztvevőjeként léptem itt fel, majd később az Iron Maidnemmel is. Ugyanazokat a helyiségeket, öltözőket használtuk, mint korábban ők. Fura érzés volt!

1999-ben Bruce visszatérő turnéját sajnos nem tudtam megnézni sehol.  Hozzánk nem jöttek akkor el, máshová pedig még jegyet se nagyon lehetett szerezni, akkora volt az őrület az újjáalakulás miatt. Arra viszont nagyon is jól emlékszem, amikor megtudtam, hogy Bruce és Adrian újra a Maiden tagja lett. Úgy rémlik, hogy már pár nappal a hivatalos nyilvánosságra hozatal előtt értesültem róla. Valamit persze lehetett sejteni, mert akkor már megjelent egy Maiden kép, ahol az énekes helyén csak egy fehér emberalak volt. Akkoriban az Ossianban gitároztam és épp Szarvason játszottunk egy kis klubban. Akkora hó és jég volt az utakon, hogy csak az utolsó pillanatban estem be a koncertre, ezért nem is tudtunk beszélni a többiekkel kezdés előtt. Pár dal eljátszása után aztán Paksi Endre azt mondta a színpadon, hogy „Ja, a Töfinek meg van egy jó hírem! Visszament Dickinson a Maidenbe!” MICSODA???!!! Majd eldobtam a gitárt örömömben! (nevet)  Alig akartam elhinni! Csak arra emlékszem, hogy majd szétvetett az adrenalin azon a bulin, meg arra, hogy a közönség is kitörő lelkesedéssel fogadta a nagy hírt.

Hamarosan jött az új lemez, és a ’Brave New World’ turnéján végre újra halhattuk a régi kedvenceket Dickinsonnal. Adrian visszatérésének külön örültem. Nemcsak nagyszerű gitáros, hanem kiváló dalszerző is, akinek nagyon nagy szerepe volt a klasszikus Maiden-lemezek megszületésében. Ő az egyik kedvenc gitárosom és nagyon sokat tanultam tőle. Találkozni ekkor nem sikerült velük, de a koncert nagyon jó volt.

2003 nyarán jártak itt legközelebb, egy rövid fesztiválturné keretében, amikor egy nagyon jó best of műsort nyomtak. Koncert után megpróbáltuk őket elkapni a reptéren, mert tudtuk, hogy Bruce hozta őket a saját a gépükkel. Hajnalig vártunk, de nem jöttek. Később megtudtam, hogy a koncert után azonnal a reptérre mentek és elrepültek. Mire mi kiértünk, akkor már nagyjából Londonban voltak, úgyhogy feleslegesen vártunk rájuk.

Ősszel azonban újra eljöttek hozzánk és akkor már több szerencsénk volt. A ’Dance Of Death’ turné magyar állomása több szempontból is különleges volt. Az egyik, hogy ez volt a premier, a másik pedig, hogy Debrecenben volt, nem Budapesten. Bevíz Miska akkor Debrecenben tanult, velem pedig eljött a feleségemen kívül Boros Béla, a basszusgitárosunk, és Áron, a szintisünk is. Ott volt majdnem az egész Maidnem. (nevet) Reméltem, hogy sikerül így zenekarilag is összetalálkozni velük. Egy kisebb városban nyilván könnyebb ezt összehozni, így aztán biztosra vettem, hogy most találkozni fogunk. A szállodánál sikerült is elcsípni Steve-et, Dave-et és Nickót. Dedidkáltattunk, fotóztunk stb. Közben mások pedig Adriannel és Janickkel találkoztak a közeli McDonaldsban, ahová kiugrottak enni valamit. Aztán kimentünk a helyszínre, ahol sikerült egy kis időre beosonnom az arénába és láthattam az új díszleteket, még a koncert előtt.

Buli után nagyon különleges szituációba kerültünk, ugyanis egy helyi barátunknak pontos infója volt arról, hogy hová megy a Maiden vacsorázni, iszogatni, bulizni. Beültünk egy kocsiba és elkezdtük követni a mikrobuszukat és valóban a megadott helyre tartottak. A fél városon át mentünk úgy, hogy tudtam, ők ott ülnek az előttem lévő lesötétített mikrobuszban. Nagyon izgatott voltam! Most először tűnt fel annak a lehetősége, hogy ne csak egy-két percre fussunk össze, hanem egy helyen legyünk hosszabb ideig, netán megigyunk együtt valamit és beszélgessünk egy kicsit. Sajnos azonban elbénáztuk, vagy inkább nem volt szerencsénk. A kiválasztott étterem dugig volt és ők váratlanul meggondolták magukat. Megállt előttünk a Maiden és láttuk, hogy a sofőr bemegy szétnézni, van-e hely. Utánament az infókat szerző cimboránk is és ez végzetesnek bizonyult, mert közben kijött a sofőr és elhajtott a Maidennel.

Legalább egy órán át kerestük őket más, hasonló helyeken, de sehol sem voltak. Ezután már sejthető volt, hogy visszamentek a szállóba, így mi is odamentünk. Először a szintisünknek sikerült bejutni a bárba, ahol Dave-vel tudott egy kicsit beszélgetni és mesélt neki az Iron Maidnemről meg az óriási szigetes koncertjeinkről. Később mi is bejutottunk, de már épp indultak aludni. Ahogy mentem le a bárba, Bruce elnyargalt mellettem felfelé, de gyorsan utána rohantam és sikerült elkapni egy gyors fotóra. Nicko azt mondta, hogy még később talán lenéz, így maradtunk. Hajnalig iszogattunk Kai Hansenékkel, akik az előzenekar szerepét töltötték be ezen a napon. Egyébként ő is nagy kedvencem, úgyhogy neki is nagyon örültem, hogy sok év után újra összefutottunk. A Maiden már nem jött le, így ez az elmulasztott lehetőségek estéje maradt, de azért így is nagyon örültünk a találkozásnak.

2005-ben Prágában, a premieren néztem meg az Early Days turnét. Itt nem találkoztam velük, de a hihetetlen setlist kárpótolt mindenért. Ez volt az első retro turnéjuk és itt még abba az időbe repítettek minket vissza, ami nekünk, magyaroknak teljesen kimaradt az életünkből. Legalábbis ezeknek a daloknak a nagy részét mi eddig nem hallhattuk élőben. Csak az első négy lemezről szóltak a nóták és rengeteg olyan volt köztük, amiről korábban tényleg senki nem hitte, hogy valaha előveszik még. Murders In The Rue Morgue, Another Life, Prowler, Charlotte The Harlot, Drifter, hogy csak párat említsek. A 2007-es ’Matter Of Life And Death’ turnét szintén Csehországban tudtam megnézni. Akkor pedig nagy örömömre, előszedték a régóta nem játszott Children Of Damnedet is, ami nagy kedvencem.

2008-ban jött a következő retro turné Somewhere Back In Time címmel. Ekkor sikerült minden eddigi élményen túltenni, mert nehezen ugyan, de bekerültem azok közé a szerencsések közé, akik felmehettek énekelni a színpadra a Heaven Can Waitben. Már eleve kalandosan indult ez a nap. Linka Peti, az egyik Maiden könyv szerzője volt olyan jó fej, hogy ebéd után felhívott és elárulta, hogy a Maiden repülőgépe fél kettőkor fog leszállni. Az órára néztem, majdnem fél egy volt. A francba, képtelenség Szolnokról ennyi idő alatt felérni. Persze nem bírtam magammal, kocsiba vágódtunk pár ismerőssel és irány a reptér.

Gondoltam hátha késnek kicsit, vagy valami ilyesmi. Ördögi szerencsénk volt, mert valóban volt 20 perc csúszás. A nagy forgalom miatt nem kaptak azonnal leszállási engedélyt, így pont oda tudtunk érni. Láthatóan fáradtak voltak a nagy kánikulában és rögtön indultak is a szállodába, így dedikálásról szó sem lehetett. Annyi időnk volt csak, hogy az előre elkészített Iron Maidnem DVD-kből adjunk nekik pár példányt. Először a menedzser, Rod kapott egyet és elképedve nézte a borítót. A DVD ugyanis a 10 éves koncertünkről tartalmazott egy kis kivonatot, így az öt klasszikus lemez dalai szerepeltek rajta, tracklista szerint, sorban. Már nem tudom, hogy szó szerint mit is mondott, de teljesen egyértelmű volt, hogy komplett őrültnek tart minket. (nevet) A mikrobuszuk ülésére is sikerült berakni egy példányt, amit Adrian nagy érdeklődéssel nézegetett, miután beszállt. Nickónak is tudtunk adni egyet, amit ő szépen megköszönt. Ő mindig igazi úriemberként viselkedik, pedig biztosan ő is ment volna már mielőbb a szállásra.

Ezt a turnét már pár nappal korábban megnéztem Prágában, mert nem bírtam ki, hogy csak egyszer lássam a kedvenc időszakom retro-koncertjét. Így Pesten elsősorban az érdekelt, hogy feljutok-e a színpadra. Sajnos nem voltak jó kilátásaim, mert nagyon nehéz volt bekerülni a szerencsések közé. Végül hosszas könyörgés után addig sikerült eljutni a szervezőkkel, hogy ha valaki netán visszamondja, akkor helyette mehetek. Persze senki nem mondta vissza. Több ismerősöm is volt a színpadra készülő csapatban, köztük az énekesünk, Kiss Zoli is, így tudtam, hogy hol és mikor fognak bemenni. Odamentem velük, hátha csoda történik és akkor derült ki, hogy az egyik résztvevő nem tud jönni, mert nem vett jegyet a koncertre, így még a fesztivál területén sincsen bent, nemhogy a színpad környékén. Ami neki pech volt, az nekem szerencse és így csodával határos módon, de végül mehettem!

Már a Rime Of The Ancient Mariner közben bevezettek minket a színpad mögé. Onnan még szinte semmit nem lehetett látni, de a Powerslave alatt már fent voltunk a színpad szélén. Innen már nagyjából láttuk, hogy mi történik a színpadon és közben elmondták, hogy majd Michael Kenney, a szintis fog minket felengedni a megfelelő pillanatban. Őt nem sokan ismerik, mert mindig a díszletek mögött játszik. Egész pontosan a basszus cucc mögött lakik, mert ő Steve színpadi technikusa is egyben és ő játssza be a billentyűs témákat már a kezdetektől fogva. A Seventh Sonban kivételesen látható egyébként pár percig, amikor a középrészben a kórust játssza. Ez így volt az eredeti ’88-as turnén is és így van most is.

Ezután már ott álltunk közvetlenül a díszletek mögött. Na, az aztán tényleg elképesztő érzés volt! Legnagyobb sajnálatomra semmilyen képrögzítő eszközt nem engedtek bevinni már a színpad mögé sem, nemhogy fel a színpadra. Ha valakinél ilyet találtak volna, azt azonnal kiküldik, így érthető módon egyikünk sem kockáztatott. Pedig ott állt mellettem a 8-10 méter magas Eddie múmia! Kicsit úgy néz ki, mint a trójai faló. Egy kerekeken guruló szerkezetre van rászerelve és ezen tolják be, amikor szétnyílik hátul a színpad. Ezekről a dolgokról még képeket se nagyon lehet találni, nemhogy személyesen megnézni. Éreztem, hogy ilyen látvány egyszer adatik meg az életben! Aztán a középrésznél kiterelt minket Michael a színpadra, és ott tényleg teljesen végem volt. Meglátni és megérezni azt, amit ők átélnek minden egyes koncerten... Ez valami leírhatatlan érzés! Én is zenész vagyok, játszottam már több ezer embernek. Egyszer még 12 ezernek is volt szerencsém, de itt majdnem 60 ezer ember volt előttem! És ott álltam a Maiden színpadán a díszletek között, a Maiden tagjai mellett közvetlenül. Ezt tényleg nem lehet szavakba önteni!

Adriannel összenéztünk egyszer és biccentett. Nem hiszem, hogy felismert a repülőtérről, de ki tudja? Aztán Steve közelében álltam egy darabig, a végén pedig Bruce integetett nekünk a fenti kifutóról, amikor elhagytuk a színpadot. Kifelé menet bekattant az agyam, és odamentem az egyik faragott Eddie-szarkofághoz. Két kézzel megfogtam a fejét és a homlokomat Eddie-éhez érintettem. Nem tudom, hogy ezt miért tettem, talán el akartam tőle köszönni. (nevet) Tényleg nem voltam magamnál ezekben a percekben, ez biztos, és még ma is hihetetlennek tűnik, hogy átéltem!

2009-ben még egyszer megnéztem Belgrádban ezt a turnét, majd a Final Frontier Tour következett 2010-ben. Ezt Budapesten és Kolozsvárom láttam, de ekkor nem sikerült velük találkozni. A 2013-as Maiden England turnét Szlovákiában és Horvátországban tudtam megnézni, most pedig következik végre a budapesti állomás! Nagyon remélem, hogy ismét sikerül velük összefutni és tudunk csinálni pár közös fotót.

Készítette: RemedyLane666
Képek: Töfi & ironmaidnem.hu