Axel Rudi Pell: Into The Storm

írta CsiGabiGa | 2014.05.29.

Megjelenés: 2014

Kiadó: SPV

Weblap: www.axel-rudi-pell.de

Stílus: Hard rock

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

Axel Rudi olyan, mint egy sakk nagymester. Olyan ügyesen mozgatja a bábukat az albumnak nevezett sakktáblán, mintha ő maga lenne a Fekete Lovag (gondolj csak a 'Black Knight In York'-ra!), és csupán a szakavatott szemek veszik észre, hogy tudása alapján csak egy sötét paraszt (egy lépés előre, torzítót csutkára, oszt' hadd szóljon!).

De nagyon jól felépített védelemmel rendelkezik, két Bástyája a régi harcostárs, Volker Krawczak, aki harminc éve basszusgitározik mellette, és a frizuráját az egyik Mad Max filmből kölcsönző extrém megjelenésű (és tudású) dobos, Mike Terrana, aki Edda-mentalitása ("És ha elrúgtam egy követ, amerre gurult, ott zenéltem tovább") ellenére szintén kitartott mellette 2000 óta. Amikor tavaly bejelentette távozását, Pell nem esett kétségbe. Más már berosált volna, de ő egy huszárvágással leigazolta bálványának egykori dobosát, Bobby Rondinellit. Ott van még a nem szép, de nyakba akasztható billentyűjével viccesen Futó Ferdy Dörnberg és a Királynő pedig, ha nem is Freddie Mercury, de az olasz származású, Amerikában élő, érces hangú Johnny Gioeli, aki ha felhívja egy-két barátját, mindjárt megvan a szicíliai védelem is. Na ki a király?

A nyitás az Axel Ruditól megszokott, másfél perces, teljesen értelmetlen Intro, amely csak arra jó, hogy összezavarja az ellenfelet. Plusz be lehet rá vonulni a koncerteken, tehát van valami hangulatteremtő szerepe is élőben. A Tower Of Lies viszont tényleg kutyagumit sem ér, mert az előző lemez Ghost In The Black-jét simán rá lehet énekelni. És annyira érdektelen az énektémája, hogy amikor magamban akarom dúdolni, akkor is mindig az előző lemez nyitódala ugrik be helyette. Hasonlóan elment mellettem a videóklipes Long Way To Go is. Mintha elfogyott volna az ötlet. Hiába a megszokott ARP-riffek, a Rainbow feeling, a kilencedik gioelis albumra már nem maradt dallam, amit el lehetne énekelni az énekes dallamvilágában.

A következő Burning Chains viszont nagyon jó lett! Igaz, hogy már címében hordozza ihletőjét, és ha Ritchie Blackmore beperelné ezért a dalért, a nyitó gitárriff kimerítené a ráutaló magatartás fogalmát. És az ének alatti dobpörgetéseket is szépen hozza Rondinelli. Gioeli gyenge énektémája még ezt is majdnem agyonvágja, de azért mégiscsak ez a legjobb dal a (normál) lemezen. A következő ballada alatt visszaeshet a pulzusszám a normális értékre, bár nekem alacsony a vérnyomásom, így sanszos, hogy be is alszom, ha túlságosan megnyugtatnak. A szintén Deep Purple ihlette cím (When Truth Hurts) ezúttal nem tartalmaz semmiféle plágiumot, de nem is marad emlékezetes. Tényleg csak arra jó, hogy szusszanjunk egyet, mielőtt a Changing Times, a Touching Heaven és a High Above elér minket, mert ez a három dal feléleszt némi reményt, hogy mégis lesz valami maradandó emlékem utólag is a zenéből. Talán éppen azért, mert mintha nem a megszokott Gioeli dallamtartományban mozognának, hanem kicsit inkább a Tony Martin-érás Black Sabbath felé mozdulnának el.

A lemez csúcspontja számomra a Hey Hey My My. Neil Young eredetije a fasorban sincs e zongorás átirat mellett, mely ARP legszebb balladáját, a The Clown Is Dead-et juttatta eszembe. Óriási! A híres sort, melyet Kurt Cobain idézett búcsúlevelében („It's better to burn out, than to fade away”), számomra elhomályosítja egy sokkal lényegesebb másik mondat: "Rock and roll can never die!"

A címadó Into The Storm viszont sokadik hallgatásra sem tudott megfogni, hiába a Blackmore által is kedvelt keleties téma, nem lesz belőle se Gates Of Babylon, se Eyes Of Fire. Bár középtempójával inkább utóbbira hasonlíthatna, de nincs benne annyi, amiért tíz percesre kellene nyújtani. Erős vágyat éreztem minden alkalommal a Tovább gomb lenyomása iránt, de megtartóztattam magam, hátha sikerül "jóra hallgatni". Nem volt ilyen szerencsém. Talán ha egy éven keresztül szólna, mint Schenker 'The Unforgiven' albuma! Annak annyi idő kellett a beéréshez, de ARP-hez nem lesz ennyi türelmem.

A limitált változat magasabb áráért nemcsak egy digipak borító jár, hanem két bónusz dal is, amelyek viszont a legutóbbi ’Circle Of The Oath’ bónuszát magasan verik. Ott a szintén majd' tízpercesre nyújtott zárótétel, a Masquerade Ball II után kaptunk a pofánkba egy még hosszabb rétestésztát a The Temple Of The King-ből. Nem díjaztam. Most viszont két új nóta, egy instrumentális, ráadásul macskák is vannak benne (White Cats) és a Blackmore's Night Way To Mandalay dalának feldolgozása. ARP tehát eljutott a Deep Purple (Mistreated, When A Blind Man Cries) és a Rainbow (Tearin' Out My Heart, Stargazer) feldolgozásoktól a Blackmore's Nightig. Hú de féltem, hogy mi lesz ebből! És tudod, mi lett? A lemez legjobb dala! Ahogy felépíti a lassú kezdéstől a felgyorsított refrénen át a lendületes szólóig, az valami fantasztikus! Feledve a korábbi panaszaimat, nyomom bátran az újrajátszás gombot és hallgatom elölről az egészet, csak hogy eljuthassak újra a happy endig. Ettől a daltól tényleg kedve támad az embernek újra meghallgatni az egészet, ami az eredeti lezárás után (Into The Storm) sohasem jutott volna eszembe. Ez a feldolgozás annyira tökéletes lett, hogy maga Blackmore sem álmodhatta volna meg szebben. Ha a Rainbow-érában született volna, ilyen lett volna, és simán odafért volna az említett maradandó alkotások mellé.

Pontszám: 6