Világméretű szí­nház: Az Iron Maiden-jelenség

Egy évtizedek óta tartó karrier. Eladási listákat vezető lemezek, telt házas arénák, dokumentumfilmek, és őrület világszerte. Még saját utasszállító repülőgépük, kabalafigurájuk és saját logóval ellátott sörük is van. Naponta ezrek vesznek föl a csapat nevével ellátott pólót, hordanak ilyen kulcstartókat, isznak az Eddie grimaszával tarkított bögréből. Miben is állhat a világ egyik legnagyobb metal bandájának sikere?

Minden sportágnak megvannak az úgynevezett „A” kategóriás résztvevői, akik mindenki más fölött állnak, és istenadta tehetségük, valamint emberfeletti szorgalmuk révén nemcsak kiemelkednek a mezőnyből, hanem egyenesen legendákká válnak. Gondoljunk csak a mi Puskás Öcsinkre, Pelére, Maradonára, Muhammad Alira, Michael Jordanre, Ayrton Sennára, vagy a mai korból Michael Phelbs-re, Floyd Mayweather, Jr.-ra vagy Lionel Messire. Amikor ők a pályán voltak/vannak, mindig tudjuk, hogy most bizony valami egészen mást fogunk látni. A rockzenében ugyanúgy mindenki tudja, hogy létezik az „A” kategória. Ők azok, akik főzenekarok egy fesztivál legnagyobb színpadán. Ők azok, akik bárhol-bármikor ezreket vonzanak fellépésükkel egy-egy adott helyszínre. Ők azok az előadók, akik ha a városban játszanak, a nézők elkapkodják a jegyeket. A rockzene hőskorában, a ’70-es és ’80-as években, valamint a ’90-es évek első felében az „A” kategória viszonylag homogén tér volt olyan szempontból, hogy aki legenda volt, arra garantáltan ajtóstul tódult a nép. Ma már néha a legnagyobb legendák koncertjein sem látni telt házat, és meggondolandó, hogy érdemes-e egy méltán nagy helyszínre leszervezni őket. Ez nem is gond, hiszen a régi sztárok halántéka is deres már, és valljuk be, elszáll fölöttük lassan az idő…

Van azonban az „A” kategórián belül is egy még feljebbi lépcsőfok, a kategória teteje. Ide már nem elég a legenda státusz, nem elég az évek és koncertek nagy száma, ide az aktuális jelenben lévő potencia kell arra nézve, hogy bárhol-bármikor hatalmas költségvetésű, gigantikus volumenű koncerteket adjon az adott együttes, méghozzá nagy részben telt házzal. Ők a szupersztárok. Bármennyire is tűnjön néha úgy, hogy a hazai és külföldi rockszíntér nem kis mértékben döglődik, mégis máig bír ilyen szupersztárokkal. Ilyenek a ma is turnézó együttesek közül a Rolling Stones, az AC/DC és a KISS. A metal, ami még inkább rétegzene is fel tud sorakoztatni (legalább) két ilyen csapatot, méghozzá a Metallica és az Iron Maiden személyében.

Ha a kettő közül választani kéne, inkább a Maiden a sötét ló, ugyanis a zenei piacot leginkább meghatározó Egyesült Államokban sohasem sikerült olyan jelentős teret kialakítania magának, mint Európában vagy Dél-Amerikában. Jelen cikk azonban nem a pénzügyi vagy marketing értékét hivatott kibogozni a világ egyik legnagyobb metal csapatának, hanem azokat a motívumokat keressük, ami megkülönböztette és sok együttes fölé emelte a csapatot népszerűségben.

1980-at írtunk, amikor megjelent az Iron Maiden első nagylemeze. A rockzenei színtér átalakulóban volt. A hard rock aranykora éppen letűnni készült, hogy átadja a helyét egy sokkal színesebb, a végletek felé sokkal nyitottabb korszaknak. Ebben az évben látott napvilágot a Black Sabbath új nyitányát jelentő ’Heaven and Hell’, ami Ronnie James Dio szupersztárrá avanzsálásával járt, amivel párhuzamosan Ozzy Osbourne is átmentette magát az új korszakba az ikonikus ’Blizzard of Oz’-zal. A hard rock sem hagyta, hogy feledésbe merüljön, hiszen csatába küldte minden idők egyik legnépszerűbb rock albumát, a 'Back In Black'-et. Itt van rögvest három formáció, ami a szó szoros értelmében megújult, mert ekkorra már a heavy metal tört föl buzgárként a felszínre, olyan lemezekkel, mint a Judas Priest ’British Steel’-je, a Motörhead ’Ace of Spades’-je (Lemmy és sokan mások vitatkoznak a műfaji besorolással persze) vagy a Saxon ’Wheels of Steel’-je. A New Wave of British Heavy Metal tehát útjára indult, hogy később utat törjön megannyi alműfajnak, mint a power, a speed vagy a thrash.

Ebben a környezetben jelent meg egy alulról szerveződő, főleg klubokban fellépő banda, akik a korra jellemző hard-heavy hangzást keverték a punkos attitűddel. Steve Harris csapata 1978-ban már jelentős ismertségnek örvendett köszönhetően első slágerük, a Prowler sikerének a rádiókban, de az igazi áttörés még váratott magára. Az 1980-as debütalbum pedig nagyjából összefoglalta azt, amit a Maiden 1976 óta alkotott, a maradékot pedig ’81 ben adták ki, néhány újdonsággal megspékelve. A sztorit pedig innentől mindenki betéve tudja. Az akkori énekes, Paul Di’Anno, drogproblémái és viselkedése miatt hirtelen a turné közepén kívül találta magát az együttes kötelékéből, helyére pedig a ’80-as évek – és egyben a heavy metal – egyik legikonikusabb frontembere, Bruce Dickinson került. A megújult felállás a szerepek megváltozásával is járt, hiszen a bandán belül egyeduralkodó Harris hirtelen riválisra lelt, akit nem hatott meg a basszusgitáros dalszerzői és zenekarvezetői ambíciója, és azonnal a csapat arcává vált (egy koncerten szó szerint félrelökve Steve-et a színpad középső részért folytatott kakaskodás során). Innentől pedig elindult egy olyan karrier, ami nagyjából 1986-88-ig töretlenül felfelé ívelt, de máig nem került igazán leszállóágba.

Mi okozta ezt a sikert? Dickinson bekerülése a bandába? A jó marketing az egyedi betűtípussal, Eddie-vel, és az akkori trendek meglovagolásával? Vagy már a zenéjük önmagában determinált volt az ilyen volumenű elismertségre? Az Iron Maiden saját műfajt kevert a nagy elődök kultúrkincséből. Nem volt klasszikus értelemben vett heavy metal zene, pedig fonák módon ugye ők a heavy metal klasszikusai. Egy Judas Priesthez képest „soft” volt, de egy Whitesnake mellett már heavy-nek tűnt. Ha össze szeretnénk foglalni a Maiden zenéjét, egy nagyon szöveg- és dallamorientált elegyet kapunk, a megszokottaktól könnyedebb dobtémákkal, és a döngő riffek teljes hiányával. Ez köszönhető volt a Wishbone Ash-től és a Thin Lizzy-től megörökölt ikergitározásnak, ami a ’80-as években megindult kvázi önkielégítős, a végletekig pörgetős szólózást elvetve, meglehetősen konzervatív, fülbemászó dallamokon alapult. Ezen kívül ott volt ugye a híres-hírhedt, összetéveszthetetlen galoppozós basszustéma is, egyenesen Harris mester ujjaiból, és Nicko McBrain néhol jazztémákat is magába integráló dobolása. Erre az alapra rakódott egy, akkoriban szokatlan epikusságot és dallamvezetést felvonultató ének, Dickinson egyedi, nazális orgánumával és széles hangterjedelmével. Ez nagyjából a „klasszikus Maiden” leírása. A Di’Anno-éra sokkal punkosabb, lazább attitűdű volt, míg később a ’Fear of the Dark’ inkább fordult a hard rock felé, a 2000-es években a csapat pedig vastagabb hangzást tudott magáénak, ami a ’86-os ’Somewhere In Time’ lemeztől rájuk jellemző progresszivitást erőltette.

Kicsit menjünk vissza az időben, és keressük meg azt a pontot, ahol nagyjából eldőlt a csapat sorsa. A ’70-es évek végén, a ’80-as évek elején még nagyban tartott Harris útkeresése, ami a ’Number of the Beast’-en zárult le, megadva a csapat zenei irányvonalát. Az elemek szépen sorban rakódtak rá az alapkoncepcióra, míg az el nem érte a végső formáját. Kezdetben vala Steve Harris és Dave Murray. Egy koncepció, egy basszusgitáros és az ennek megfelelő gitáros (a többi tag annyira esetünkben nem lényeges). Majd jött egy Adrian Smith, aki teljesen más irányt képviselt, mint Murray. Utána beszállt egy Bruce Dickinson, aki mind a frontemberi, mind az énekesi, mind az attitűdbeli szerepeket megreformálta, végül egy Nicko, aki egyedi dobhangzást adott az együttesnek. Levezethető tehát minden egyes tag szerepe abban, hogy mivé is vált a Maiden, de ami most igazán érdekes számunkra az az, hogy mi is volt az eredeti ötlet, mi volt az alap, amire felhúzták az építményt.

Ha meg kéne neveznem az esszenciális Maiden-számot, nagyon könnyedén rávágnám a megfejtést. Sokan a leghíresebb slágerek közül válogatnának. Number of the Beast, Trooper, 2 Minutes to Mindnight, The Evil That Men Do, Fear of the Dark… Bennem ezek fel sem merülnek. Most egy olyan szerzeményt keresünk, amelyik nagyjából mindent kifejez, amit az Iron Maiden valaha alkotott, s bár ezek a dalok a rock- és metalzene feledhetetlen mérföldkövei, nem tartalmazzák a Maiden sokszor absztraktabb, progresszívebb voltát, vagy a sokszor elénk tárt monumentalitását. Ezek könnyen emészthető slágerek, fülbemászó dallamokkal, amik azonnal ütnek. Szerintem az a dal, ami leginkább kifejezi, hogy mi is az Iron Maiden önmagában, az a dal, ami elkülöníti az összes NWOBHM bandától, nem más, mint a Hallowed Be Thy Name. A hangzása, a szerkezete, a végén berobbanó váltás… Nos, az alapkérdést feszegetve – hogy mikor is ütötte föl először a fejét az Iron Maiden koncepciója –, most, hogy megtaláltam, szerintem melyik a leginkább esszenciális Maiden darab, nincs más dolgom, mint megkeresni, hogy mikor hallhattunk először ehhez hasonló dolgot a csapattól.

Természetesen vissza kell mennünk a legelső lemezig. A nyitó Prowler egy energiabomba: slágeres, erőteljes, lázadó. A Remember Tomorrow egy monumentális ballada rendkívül fogós dallamokkal, míg a Running Free egy könnyedebb, egyértelmű, rockos etűd. Igazából nagy meglepetéseket eddig a pontig nem tartalmazott a lemez. Viszont ekkor jött az a bizonyos negyedik szám. Hosszabb, mint bármelyik darab az albumon, meg van bolygatva a számszerkezet, egymás után következnek a váltások, az énekdallam pedig célzottan és tökéletesen követi ezt. Amikor először hallotta meg az ember, tudta, hogy ez valami egészen új, valami más, ami ez idáig nem szerepelt a zenei palettán. Tehát az a dal, ami megnyitotta az utat az Iron Maiden vérbeli koncepciója felé, nem más, mint a Phantom of the Opera. Minden jegyében megtaláljuk azt, amiért rajongani lehet az együttesért.

A ’80-as évek folytatta a ’70-es évek lázadását, de a kultúrája sokkal monumentálisabb volt. A színpadok hirtelen óriásivá váltak, előkerültek a harsány színek, a szegecsek, a szörnyek, a még leplezetlenebb szexualitás. Cseppet sem volt homogén környezet, ebben leginkább a romantika korszakára hasonlított. Tombolt a vágy a hősök, hősnők, legyőzendő szörnyek, motoros keményfiúk, a mindenen átgázoló lázadók iránt. A színpadon istenek születtek, de a korábbiakkal ellentétben már istenekhez méltó környezet is volt körülöttük arénákkal, lézerekkel, óriási díszletekkel. Ebben a környezetben kulcsszerep jutott a mondanivalónak, a dalszövegeknek. Steve Harris és Bruce Dickinson azonban teljesen másképp képzelték el a lázadást. Nem voltak botrányhősök, nem ordibáltak politikai üzeneteket, a fiatalokat sem szólították fel semmire, mégis rebellis volt a szövegviláguk.

Klasszikus érájában az Iron Maiden azzal utasított el mindent, hogy még csak meg sem próbált reflektálni a valóságra. Külön történeteket gyártott, vagy a régmúlt történéseit, művészetét mutatta meg. A Maiden történelemkönyveket, irodalmi alkotásokat dolgozott fel, és mitológiai szimbolikát, mítoszokat használt mondanivalója kifejezéséhez. Az ókori Hellász, Egyiptom, az ezotéria és a Biblia is megelevenedtek a szövegükben, méghozzá meglehetősen tárgyilagosan. Nem mondtak véleményt, nem viszonyultak érzelmileg a témákhoz, hanem bele kívánták helyezni a hallgatóságot egy másik korba vagy épp a saját fantáziájuk történései közé. Ez a vonal a ’Somewhere In Time’ és a ’Seventh Son of a Seventh Son’ lemezeken érte el a csúcspontot, amelyeket a hardcore rajongók máig a csapat legzseniálisabb alkotásaiként kezelnek.

Zene és szöveg egysége. Ez még önmagában nem elég a sikerhez. Sok kiváló banda volt akkoriban, ahogy van ma is. Természetesen egy ilyen ívű karrierhez a célorientált, okos és megalkuvást nem tűrő management is szükséges, ami a Maidennél már a kezdetektől fogva megvolt. Mára ez egy óriási marketinggépezetté alakult át, hiszen az együttes neve valóságos brand lett. A banda a közönséget azonban az elementáris erejű élő produkcióival csavarta az ujjai köré. Az Iron Maiden vitathatatlanul a világ egyik legjobb koncertbandája, és ez az állapot máig kitart. Még a gyengébb Maiden-fellépések is köröket vernek sok fiatal csapatra.

Unikális zene, jó management és felejthetetlen koncertek. Ez a siker receptje? Nem valószínű, hogy csak ennyi volna, de az Iron Maidennél mindet megtaláljuk e lényegi elemek közül. Kell még hozzá szerencse, hogy jókor legyenek jó helyen, a megfelelő kapcsolatok, és persze nem elhanyagolható az isteni tehetség sem. Akármi is okozta ezt a világméretű elismertséget, mi rajongók csak örülhetünk, hogy még manapság is kiváló formában láthatunk egy olyan csapatot, amelyik talán utolsó a fajtájában. Ezt pedig meg kell becsülnünk, mert ez a faj bizony kihalófélben van.

Szerző: Adamwarlock