Vasszűz a Vasfüggöny mögött II. - Bigfoot és CsiGabiGa a '84-es magyar Maiden-koncertről

1984-et írtunk és a Vasfüggöny rozsdásodni kezdett. A vas rozsdásodását az oxigénnel való érintkezés okozza, a vasfüggönyét meg a peresztrojka. Igaz, hogy azt hivatalosan csak 1985-ben hirdették meg, de az előszele már ott fújdogált Szolidaritás néven. Annak a leverése akkora lyukat ütött a vasfüggönyön, hogy átfért rajta a fenevad. Nem is akármelyik, hanem amelynek a száma 666.

Lengyelországban mindjárt öt koncertet adtak, de Budapestre is eljutottak a ’World Slavery Tour’ nyitányaként. 1984 különleges év volt, több szempontból is: 20 éves lettem és nem döglöttem bele a gyászba (egy évvel korábban vesztettem el édesanyámat), elkészült a Terminátor első része, melyet VHS másolatokon az eredeti hangra ráolvasott monoton hangalámondással néztünk áhítattal, újjáalakult a Deep Purple, a ’Perfect Strangers’ volt az első stúdióalbumuk, amit megvettem bakeliten, korábban csak a koncertfelvételeiket gyűjtöttem, és eljött hozzánk az Iron Maiden! Nem volt még internet, de még magyar rockújságírás sem (az úttörőnek számító Metallica Hungarica, a mai HammerWorld elődje '86-ban született meg), kedvenceink új lemezeiről a hírekhez az innen-onnan beszerzett Metal Hammerekből és a bakelitek fő forrásának számító maszek lemezboltosoktól jutottunk.

Mi Sopronban Pokolfajzatok néven nyomtuk a Michael Schenkerbe oltott Iron Maident. Fekete műbőrdzseki, Judas-szegecses csuklószorító és piros-fekete csíkos streccsnadrág volt a fellépőruhám. Naná, hogy Steve Harristől loptuk a zenét, meg a divatot is! Így amikor meghallottuk a nagy hírt, gondolkodás nélkül rohantunk jegyet venni az IBUSZ irodába, és milyen jól tettük, hiszen nagyon gyorsan elfogytak, és csak nagyon drágán lehetett aztán beszerezni a jegynepperektől. A koncert napján négyen behajtogattuk magunkat „turnébuszunkba”, a 650 köbcentis „kis Polskiba”, és nekivágtunk a fővárosnak. Nem volt még akkoriban autópályadíj, de autópálya se nagyon, csak Győrtől. Budapesten ritkán jártam azelőtt, ha vonattal mentem Szolnokról Sopronba, a Keletiből a Nyugatiba átmentem metróval, ott meg nem volt sok látnivaló. Szerencsére az M1 autópálya budapesti szakasza belefutott az Erzsébet-hídba, onnan meg egyenes út vezetett a BS-ig. Eltévedni sem lehetett.

A helyszínen soha nem látott tömeg fogadott. Meg soha nem látott mennyiségű katona, rendőr és civil ruhás, mintha valamiféle katasztrófahelyzethez vezényelték volna ki őket. A civil ruhásokat én akkor már messziről kiszúrtam, mert a Budapest-Sopron szakaszon Komáromnál mindig felszállt egy civil ruhás határőr, végigsétált a szerelvényen, a magányosan utazó fiatalokat (ez voltam én) igazoltatás után részletesen kikérdezte: „Hova megy, kihez megy, miért megy?” Nem lehetett csak úgy ok nélkül megközelíteni az osztrák határt! Még a végén disszidálok! (Na persze. Ágfalván a próbatermünk ajtajától át lehetett látni a sógorokhoz, de soha nem jutott eszembe, hogy átugorjak. Én magyar dalszövegeket írtam, még az osztrák No Bros dalára is, mit kezdtem volna magammal Burgenlandban?) Szóval szépen megfeleltem a határőr kérdéseire, így nem szállított le a vonatról. Csornán vagy Kapuváron felszállt egy másik civil ruhás, fokozódott az ellenőrzés, elvégre még közelebb volt a vasfüggöny. Ő már nemcsak azt kérdezte, hova megyek, de azt is el kellett magyaráznom, hogy jutok oda. Majd' minden hétvégén mentem próbára, árvaként nyugdíjas igazolvánnyal (mert árva igazolvány nem volt), így jobban megérte, mint kocsival menni, pedig akkoriban még 20.- Ft volt egy liter benzin, úgyhogy a mai benzin literárból tele tudtam tankolni a kis Polski 21 literes tankját akkor is, ha csontra kiszáradt. Civil ruhásokból tehát jól „ki voltam kupálva”, messziről felismertem őket. Szerencsére nem igazoltattak minden „csövest”, hiszen csak olyanok voltak ott irdatlan mennyiségben. Csupán a rendbontókra csaptak le hátulról, a tömegből kiugorva, de mi nem bontani jöttünk, hanem építeni. Építeni a hidat a szocializmus és a Vasszűz között. „ÉLJEN A MAGYAR NÉP ÉS AZ IRON MAIDEN MEGBONTHATALAN BARÁTSÁGA! ÁMEN!”

Ahogy átjutottunk az ellenőrzésen, megdöbbentett a látvány! Két toronydaru fogta közre a színpadot. Azóta se láttam ilyet. Nem is értettük, miért vannak ott, amíg az Ancient Mariner „basszusszólója” alatt el nem kezdett ereszkedni a csillag alakú fénycucc, akár egy UFO, mintha be akarná szippantani a zenészeket. Mai napig szent meggyőződésem, hogy ezeknek volt köszönhető a furcsa színhely, a visszhangos betonfalak között, a Stadion Szálló tövében (aznap este az étteremben zenés felárat számoltak a pincérek!). Mert az rendben van, hogy állítólag 25.000 jegyet adtak el és 50.000 ember volt ott, úgyhogy a BS-be bemenni esély sem lehetett, de ott volt a szomszédban a Népstadion, ahol már a 70-es évektől rendeztek SZÚR-okat (Színész-Újságíró Rangadó), tehát volt előzménye a színpadépítésnek, de az a két monstrum nem fért volna be a kapuján. Hogy milyen volt a koncert? Nézd meg a ’Live After Death’ DVD-t (vagy olvasd el Bigfoot beszámolóját)! Én azt tudom, hogy számomra az első három Bruce-os album a mai napig a legmeghatározóbb, ezért azt a műsorösszeállítást felülmúlni nem lehet. Akkor és ott úgy éreztem, hogy az évszázad koncertjét láttam. Persze még nem tudhattam, hogy két év múlva Michael Schenker is eljön Magyarországra.

Később még három alkalommal keresztezte a Vasszűz az életemet. Az 1988-as ’Seventh Tour Of A Seventh Tour’ idején már Budapesten éltem (az Iron Maiden koncertnek és az általuk ütött résen beáramló további zenekaroknak – Michael Schenker/Scorpions, UFO, Queen, Deep Purple – köszönhetően kaptam kedvet a főváros nyüzsgő létformájához), és a Népstadion és Intézményei alkalmazásában másodállásban rendezőként dolgoztam. Így az MTK pályán lenyomott koncertet úgy nézhettem végig, hogy fizetést is kaptam érte. 1992-ben az esküvőm napján jelent meg a 'Fear Of The Dark' immár magyar nyomású bakelit lemezen. Amíg a boldog ara a násznéppel együtt hazafelé tartott a polgári szertartásról, én egy enyhe kanyarral a Rákóczi úti lemezbolt felé vettem az irányt, s mikor csatlakoztam újra az ünneplő rokonokhoz, már magaménak tudhattam az év nagylemezét is. Emlékezetes nap volt: 2in1!

2008-ban éppen a '84-es emlékeket felelevenítő ’Somewhere Back in Time World Tour’ miatt mentem ki a Sziget nulladik napjára, de a hatalmas show ellenére arról a buliról az az élmény maradt meg, hogy küzdöttem az életemért. Az óriási kánikula miatt kedvenc feleségem (akitől azóta sem szabadultam meg, bezzeg a '92-es bakelittől!) rábeszélt, hogy vegyek rövidnadrágot és bőrpapucsot a fekete pólómhoz. Csak azzal nem volt tisztában (én meg nem gondolkodtam, annyira vártam, hogy elindulhassak végre), hogy én szeretem közelről élvezni a bulikat, ezért bemegyek akár a zúzdába is. Nos, amikor elkezdődött a koncert, elindult a „hullámzás” és az egymást támasztó tömegben valaki rálépett a papucsomra hátulról, én meg elestem. Nem sokon múlott, hogy nem lett belőlem áldozat, akkor most nem a West-Balkán lenne bezárva, hanem a Sziget. Amikor ismét sikerült függőlegesbe kerülnöm, pánikszerűen menekültem ki a tömegből és inkább a „távolról kényelmesen” politikáját követtem, pedig azt utálom a '86-os Queen koncert óta, ahol a lelátóról csak a kivetítőt láttam.

Szóval ha azt kérded: Iron Maiden rajongó vagyok-e? Hát persze! Mindhalálig! De ha azt kérded, elmegyek-e a júniusi koncertre, azt kell mondjam: kösz, ezt most kihagyom! A normál álló jegyek villámgyorsan keltek el, de a kordon mögött szorongásból egyébként is elegem volt az AC/DC koncerten, hogy távolról nézzem a kivetítőt, míg a színpadon felismerhetetlenül parányi emberkék rohangálnak, az pedig nem az én műfajom. A kiemelt állóhely 25 rongyért viszont az operett-rockerek pénztárcájához lett igazítva. És különben is: Három a magyar igazság! Én pedig már három Maiden-koncerten voltam. De egy a ráadás, úgyhogy ha mégis erre vetődnének még egyszer a közös jövőnkben, akkor esküszöm, betoldatok a régi sztreccsgatyába vagy húsz centit, és bohócot csinálva magamból ott fogok ugrálni újra az első sorokban. Isten engem úgy segéljen! (CsiGabiGa)

Eddie először, harminc éve…

Kamasz voltam, nyakigláb kamasz. Az iskola különösebben nem érdekelt, ez a jegyeimen meg is látszott. (Más kérdés, hogy ma tanárként keresem a kenyerem.) Annál inkább a rockzene, és 1984-ben már nem számítottam újdonsült Iron Maiden-rajongónak (sem), hiszen Komjáthy Gyuri bácsi révén ismertük az addig megjelent albumaikat. Jól emlékszem, amikor a rádióból a videoton star-de-luxe típusú rádiós-kazettás magnómmal polimer szalagokra rögzítettem a ’Killers’ és a ’The Number Of The Beast’ albumokról egy félórát. Egyik cimborám karácsonyra megkapta a ’Piece Of Mind’-ot, egy másik pedig az első albumot szerezte meg valahonnan, így napra készek voltunk belőlük. Ráadásként egy harmadik srácnak a ’Maiden Japan’ mini LP kazetta-formátumban pihent a polcán, hogy legyen valami koncertfelvétel Paul Di’Annótól is. A zenekar nagyon nagy népszerűségnek örvendett, elsősorban Gyuri bácsi tevékenysége miatt, és az említett két albumot indiai préselésben megvásárolhattuk a lemezboltokban, később a ’Powerslave’ jugoszláv vágása is kapható volt.

Az első találkozásom az Iron Maidennel egy picit korábban történt. Nem sokkal a ’Killers’ rögzítése előtt valakitől kaptam egy ’Metal Mania’ című hard rock-heavy metal válogatást rajta Scorpions-, Whitesnake-, Riot-, Deep Purple-, Wild Horses- (Jimmy Bain zenekara a Rainbow után), April Wine-felvételekkel, és a szelekcióban a Maiden is helyet kapott két dallal, a Sanctuary-vel és a Transsylvaniaval. A névvel még korábban találkoztam a Világ Ifjúsága havilap hasábjain, „füllelhetőleg” ez az LP mondható az első találkozás állomásának. Magával ragadott a zene vadsága, gyorsasága, frissessége, pedig addigra a Purple, a Zep, a Sabbath és Hendrix a látókörömben került.

De vissza 1984-re, annak nyarára. Tudtuk, hogy új album készült, és ’Powerslave’ lesz a címe, de több információ akkor természetesen nem jutott el hozzánk. Viszont ezt megelőzően az elején a tévében (ne kérdezzétek melyikben, akkor egy volt!) leadtak egy negyvenperces német koncertet a Rockpalast jóvoltából a World Piece Tour dortmundi állomásáról. Tehát, a nyáron már mendemondák kezdtek el terjedni, hogy Budapesten fellép a zenekar. Természetesen hülyeségnek tartottuk, hiszen a Santana kivételével a menő zenekarok addig elkerülték a Vasfüggöny országait. De egyre többen beszéltek róla, és valaki elhintette, hogy Juhász Előd soron következő Zenebutik műsorában bemondja a hírt. Így is volt, Előd bátyánk bevágta a The Number Of The Beast videoklipjét. Mondanom sem kell, megvolt életünk akkori értelme: jegyet kell szerezni a koncertre. Ez meglepően könnyen is ment, hiszen az Express Utazási Irodán keresztül jutottunk hozzá a százhúsz forintos belépőhöz. Az én bilétám is megvan, de nem szkenneltem be, gyönyörködjetek Töfiében. Jó, egy kicsit jobb állapotban…

Eljött augusztus 17. Mikor sikerült bejutni a Sportcsarnok parkolójába, elhűltem a tömegtől: ennyi embert együtt még sehol sem láttam. A Pandora’s Box melegített előttük, amikor beértünk, ők már a műsoruk végén tartottak, pont ott, amikor Cserháti Pityi (Legyen az álmod szép!) Hammondját hátrahagyva a Kacsatáncot járta a Valami rock and roll ritmusaira. Aztán eltűntek Vikidálék, és vártunk.

Valami szöveggel kezdődött az egész (Churchill’s Speech), jött egy baromi gyors nóta (Aces High), aztán egy picit lassúbb (Two Minutes To Midnight), utána a Trooper-, Revelatins-, Flight Of Icaru-láncolat, ez utóbbit egy haverom nyakában tomboltam végig. A füzér nem csak a ’Piece Of Mind’-ról csengett ismerősen: a már említett rockpalastos tévéműsorban ez a három nóta pont ebben a sorrendben ment le. Bevillannak olyan képek is, amikor a világítótesteket leeresztették, és a zene misztikusra fordult, árbocok recsegtek: igen, a Coleridge ihlette The Rhyme Of The Ancient Mariner, de akkor ki tudta még a címet. Az albumot csak októberben szereztük meg, akkor már pár dal ismerősen döngött a barázdákról. A 22 Acacia Avenue is határozottan bevillan. Dickinson üvöltötte a számot és az utcanevet, és nekünk kellett volna a „sugárút” szót, de arra nem emlékszem, mennyire sikerült közreműködni a cím megformálásban a nagyérdeműnek. Hú, hogy beindult mindenki a Run To the Hills-nél, és a végén a Sanctuary, a német tévéműsorból már ismert közönséghergelős verziója is odacsapott. „See You Next Year!” – búcsúzott Dickinson, igaz, csak két évvel később jöttek vissza…

Nem tudom, hogy szólt, harminc év távlatából nehéz lenne hitelesen reprodukálni az élményt, valami olyan rémlik, hogy egy kicsit elveszett a hang a nagy térben, nem lettem kis híján halláskárosult, mint három héttel később a Motörhead első magyar koncertjén a Czabán Samu téren. De erről az élményről majd máskor.

Elég messze álltam a színpadtól, de pár csapzott rajongó, akik kijöttek a darálóból, embertelen nyomásról beszélt elölről és ez a turbulencia látszik is a ’Behind The Iron Curtain’ filmfelvételein. Apropó közönség és az öltözetek: akkor még csak kitűzőkkel fejeztük ki egy-egy zenekar iránt a rajongásunkat, pólókhoz csak külföldről lehetett hozzájutni, meg pár pesti butikból, de vidéki srác révén kinek volt erre energiája? Ma már megmosolyogtató, hogy különböző pólókra, farmerdzsekikre filctollakkal írták rá a banda nevét a megfelelő betűformákkal. Talán felvarrók léteztek már. Nekem egy jóvágású darab jutott, hiszen édesanyámmal egy piros és egy fehér ruhaanyagból kivágattam a betűket és ezeket fércelte fel egy fekete pólóra.

Hajnalban értem haza, bevettem magam a konyhába, és kiettem a hűtőszekrényt. A következő héten más témánk a haverokkal nem volt, mint a Maiden koncert. Az ifjúsági sajtóban jöttek a kötelező fikázó recenziók a „minősíthetetlen hangosításról’ („három szám után elmentem” – írta egy jólértesült) egy másik bölcs pedig elrebegte: „a klasszikusok után nehéz újat hozni ebben a műfajban”. Nem érdekelt bennünket, láttuk az egyik nagy favoritot élőben és csak ez számított.

Eltelt harminc év, Steve, Dave, Adrian, Bruce és Nicko újra Pestre tart, ki tudja már hányadszor. Ja, Janick is. És én is készülődök, már tizedszerre, ezúttal nem egyedül megyek. Tízéves fiam úgy döntött, elkísér, a fater mellett épp eleget hallgatta a Maident, hogy rákapjon. Tavaly már együtt kagylóztuk a Uriah Heepet Alsóörsön és a Deep Purple-t a FEZEN-en. Készenlétbe helyezte a „Trooperes” pólóját – tőlem kapta. „Látni akarom Eddie-t élőben” – hangzott mindent eldöntő érve. Megyünk! (Bigfoot)