Vasszűz a Vasfüggöny mögött I. - Cserfalvi "Töfi" Zoltán a '84-es és a '86-os magyar Maiden-koncertekről

Maiden-maratonunk indításaként rögtön két sorsfordító budapesti koncert beszámolóját olvashatjátok országunk egyik emblematikus figurájától, a Denevér Stúdió főnökétől, azaz Cserfalvi „Töfi” Zoltántól, aki e koncertek hatására indította útnak az azóta is óriási sikernek örvendő tribute zenekarát, az Iron Maidnemet, mellyel a budapesti koncert előtt egy Pre-Maiden Party-t csapnak. Az első beszámoló a World Slavery Tour 1984-es, a második pedig a Somewhere On Tour 1986-os budapesti állomásán történtekről szól – kalandok egész sora várt az akkori fiatalokra, ezt nemsokára Bigfoot és CsiGabiGa beszámolói is bizonyítják…

WORLD SLAVERY TOUR 1984-1985
1984.08.17. Budapest, BS parkoló

13 évesen, 1983-ban kezdtem el Iron Maident hallgatni a haverjaim hatására. Főleg a ’Number of the Beast’ és a ’Piece Of Mind’ pörgött a lemezjátszón, de persze az első két lemez sem maradt ki. Ekkor még csak pár egyszerű akkordot tudtam lefogni a gitáron, és álmodni sem mertem arról, hogy egy-egy Maiden dalt el tudjak játszani. Bár ha jobban belegondolok, akkoriban még nem is nagyon foglalkoztatott a dolog, de egy évvel később már annál inkább. Egészen pontosan 1984. augusztus 17-én fordult meg velem a világ, amikor volt szerencsém élőben látni őket, az első budapesti koncertjükön.

Akkoriban hihetetlenül nagy dolog volt, hogy egy ekkora metal banda átjön a vasfüggönyön egy szocialista országba játszani. Egész pontosan ők voltak az elsők, akik ezt megtették. Korábban is koncertezett már nálunk néhány külföldi csapat, de igazi heavy metal banda még soha. Aki nem élt abban a rendszerben, aligha értheti ezt meg. Főleg a mai koncertdömpinget látva, amikor szinte évente megnézhetünk bármilyen világsztárt. Akkoriban ez csodaszámba ment, így az egész rockertársadalom erre az eseményre készült az országban. Én már aznap Budapestre utaztam, amikor elkezdték árulni a jegyeket, mert biztos voltam benne, hogy telt ház lesz, és pillanatok alatt elfogy az összes jegy.

Ha jól tudom, első körben 15 000 darabot nyomtak, de nagyon hamar el is fogyott és utána újabb 10 000 jegyet gyártottak. Így a tervek szerint 25 000 ember lett volna aznap este a Budapest Sportcsarnok parkolójában, azonban ez sem lett elég. Egyes információk szerint végül beengedtek még 15 000-et és a koncert kezdetére már 40 000 ember volt a parkolóban. Körben a felüljárókon és lent a kapukon kívül pedig még mindig kint volt 10 000 ember. Nekik már nem jutott jegy. A koncert utolsó fél órájában viszont már nagyon aggódtak a rendezők, mert a kint rekedtek állandóan be akarták törni a kapukat, ezért végül megnyitották őket. A koncert végére így kb. 50 000 ember nézte az Iron Maident.

Amennyire tudom, azon a turnén ez volt a Maiden egyik legnagyobb nézőszámú koncertje, szóval nekik is emlékezetes este volt! Néhány dalt fel is tettek róla a ’Behind The Iron Curtain’ című videóra. Pontosabban eredetileg csak a Run To The Hills szerepelt a VHS kazettán, de későbbi kiadványokon előkerült még pár másik nóta is erről a buliról. A Run To The Hillsben látszik is a kezem! (nevet) Ezt onnan tudom, hogy akkor már elindultunk kifelé a tömegből, és megálltunk két kiskatona mögött, akik pont rajta vannak a videón. Mi sajnos pont nem, csak néha belóg a képbe a magasba tartott kezem.

A barátaimmal már délután négy óra körül a helyszínre érkeztünk, nehogy lemaradjunk valamiről. Még csak 14 évesek voltunk, és ez volt az első valóban komoly koncertünk. Az igazat megvallva féltünk is kicsit az óriási tömegtől, nehogy elessünk és összenyomjanak minket. Öt óra körül nyitották ki a kapukat és azonnal bementünk, hogy jó helyünk legyen, de már akkor is csak olyan 60-70 méterre tudtuk megközelíteni a színpadot, akkora nyomor és lökdösődés volt. Gyorsan megtelt a nézőtér és onnantól kezdve mozdulni sem lehetett. Ha véletlenül meglazult kicsit a tömeg és jókedvében felugrott valaki, akkor az nem esett le. Nem vicc, tényleg! Bár valójában ez egy egész jó módszer volt ahhoz, hogy egy kis levegőhöz jusson az ember. A másik lehetőség az volt, hogy nagy nehezen arrébb kellett tolni pár embert és akkor lehetett egy mélyet lélegezni. Hamarosan kezdtünk elfáradni és akkor úgy gondoltuk, hogy még nagyon korai volt bejönni a sűrűjébe. Hol van még az este 9 órás kezdés? Kimenni viszont már szinte képtelenség volt, visszajutni meg főleg, így maradt a túlélés, ami nem volt egyszerű. Akkoriban még nem voltak elválasztó kordonok a közönségben, így az akkor bent lévő 25 000 ember teljes erejével préselte, tolta egymást ide-oda, ahogy mindenki előre akart jutni. És utána jöttek még 15 000-en! Pechemre az egyik barátom fele akkora volt, mint én, így őt is nekem kellett életben tartani, szóval tényleg nem volt könnyű feladat. Később aztán kicsit közelebb kerültünk a színpadhoz. Az a hír járta, hogy az első sort bizonyos időnként kiszedik és elviszi a mentő, annyira összenyomják őket, mi pedig így jutunk egyre közelebb. Ez nem volt túl megnyugtató! (nevet)

Nagyon nehezen, de eljött az este és a P.Box remek koncertjét követően, este 9-kor megszólalt a kezdést jelző intro. Ahogy kirobbant a színpadra az Iron Maiden és belecsaptak az Aces High-ba, egyszerűen elszabadult a pokol! Leírhatatlan érzés volt. Egyrészt szinte hihetetlen volt, hogy végre élőben láthatjuk őket, másrészt pedig az Aces High-ra úgy beindult a közönség, hogy úgy éreztem, mintha egy elefántcsorda akarna rajtam átgázolni. Ekkor tényleg nagyon nehéz volt talpon maradni, mert állandóan dőlt-borult az óriási tömeg, de valahogy sikerült, és néha még láttunk is valamit a színpadon zajló dolgokból.

Maga a koncert hasonlóan zajlott, mint ahogy az a ’Live After Death’ videóról és lemezről megismerhető lett később. Annyi különbség volt, hogy a turnénak ezen a szakaszán még nem volt készen az óriási, 8-10 méteres múmia, csak a kisebb sétáló Eddie. Persze az sem olyan kicsi a maga 3,5 méterével, és örültünk, hogy legalább őt láthattuk. A misztikus egyiptomi díszletektől is el voltunk ájulva! Ekkor még pár héttel a ’Powerslave’ lemez megjelenése előtt voltunk, így semmit nem lehetett előre tudni, sem az új díszletről, sem az új dalokról, de az új Eddie-ről sem, ami lemezről lemezre változott már akkor is. Egyszóval igazi meglepetés volt ez a koncert minden szempontból.

A következő dalok hangzottak el sorban:

Intro: Churchill Speech
1. Aces High
2. Two Minutes To Midnight
3. The Trooper
4. Revelations
5. Flight Of  Icarus
6. Rime Of The Ancient Mariner
7. Losfer Words
8. Powerslave / guitar solo
9. The Number Of The Beast
10. Hallowed Be Thy Name
11. 22 Acacia Avenue
12. Iron Maiden
----------------------------
13. Run To The Hills
14. Running Free
15. Sanctuary

Éjfél előtt nem sokkal értünk ki a tömegből, hulla fáradtan. Első komolyabb koncertélménynek elég kemény menet volt! 5 kg-ot fogytam azon az estén, pedig akkor még kis vékony gyerek voltam. Szóval tényleg nem volt egy egyszerű történet, de életre szóló élmény volt, az biztos. A mai napig őrzőm a jegyet. Pontosabban azt a cafatot, ami megmaradt belőle, miután több mint 6 órát töltöttünk a darálóban. És az a vicc, hogy a jegy a személyigazolványom belsejében volt, hogy nehogy tönkremenjen, de az igazolvány csuromvizesre ázott a nadrágomban, így aztán csődöt mondott a jegy állagmegóvására irányuló tervem. (nevet)

A koncert után aztán egyre gyakrabban álmodoztam arról, hogy milyen jó lenne egyszer sok embernek játszani. Egyrészt saját dalokat akartam, de olyan Maiden nótákat is játszani szerettem volna, mint pl. a Hallowed Be Thy Name. Akkoriban ez volt az egyik nagy kedvencem, így biztosan állíthatom, hogy ennek a dalnak nagy szerepe volt abban, hogy zenész lettem. 1986 környékén már tejes erőbedobással tanultam gitározni és többek között pár Maiden dallal is megpróbálkoztam. Később pedig néhány saját zenét játszó zenekar után, a javaslatomra megalapítottuk az Iron Maidnem nevű tribute csapatot, amivel kizárólag Maiden nótákat kezdtünk el játszani. Ez 1996-ban történt. Először csak kisebb klubokban zenéltünk, később pedig már egyre nagyobb fesztiválokon is részt vettünk. Ekkor már előfordult, hogy 4-5000 embernek is játszhattunk, például a Szigeten, de az igazán elképesztő dolog 2008-ban ért utol minket, amikor Belgrádban 12 000 ember előtt állhattunk színpadra és a tömeg egy emberként énekelte végig a bulit. Elképesztő élmény volt ez az egész csapatnak és nem győzök hálás lenni az Iron Maidennek, hogy ezt megélhettük!

SOMEWHERE ON TOUR 1986-1987
1986.09.25. Budapest, MTK pálya

1986 tavaszán már lehetett tudni, hogy készül az új Maiden lemez, de arról akkor még szó sem volt, hogy lesz-e magyar buli vagy sem. Úgy gondoltam, ezt nem bízhatom a véletlenre. Akkoriban még nem volt sem internet, sem magyar metal újságok, így aztán bármilyen zenei információt csak a nyugati sajtóból lehetett beszerezni. Ezt leginkább az Ecseri-piacon tudta megtenni az ember, ahol lapokra szedve árulták a Metal Hammert, Kerrangot és hasonló újságokat. Minden hónapban egyszer szépen felvonatoztunk Pestre a haverokkal, és kimentünk a piacra kincsek után kutatni, melyek persze aztán a szobám falán kötöttek ki. Az egyik ilyen menet alkalmával olvastam egy cikkben, hogy az új Maiden turné, hasonlóan a ’84-eshez, Varsóban fog indulni, méghozzá augusztus 13-án. Nagyon megörültem az információnak, és rögtön mondtam a szüleimnek, hogy oda én feltétlenül el szeretnék menni. Erről természetesen hallani sem akartak, hiszen ekkor még csak 16 éves voltam. Egy-két kisebb koncertre elengedtek már egyedül, de ez az azért komolyabb útnak tűnt.

Nem törődtem bele, hogy ezt ennyivel elintézzük, úgy voltam vele, hogy majd valahogy megszökök, de persze nem volt ez olyan egyszerű. Mivel elmúltam 16 éves, a törvények szerint már egyedül is utazhattam külföldre, de csak szülői engedéllyel. Így aztán nem volt más választásom, mint hogy egyik éjjel elloptam a szüleim személyi igazolványát, és egy átlátszó papírra kimásoltam az aláírásukat, majd szorgos gyakorlást követően aláírtam helyettük az útlevélkérő lapot. Kicsit paráztam a rendőrségen, amikor beadtam a kérvényt, de szerencsére szó nélkül benyelték, és két hónappal később meg is lett az útlevelem.

Otthon az volt a „fedősztori”, hogy sátorozni megyek a haverokkal a Tiszára egy hétre. Ezzel nem volt gond, mert már előző évben is voltunk, szóval működött a dolog. Két haverommal el is indultunk, csak épp nem a Tiszára mentünk, hanem Lengyelországba. Ez 17 óra vonatozást jelentett állva a folyosón, mert abban az időben még nagyon mentek a lengyelpiacok, és a vonat mindig zsúfolásig volt seftelőkkel, akik folyton jöttek-mentek a két ország között. Egy gombostűt alig lehetett leejteni, akkora nyomor volt, a mosdóra elmenni pedig egy óráig is eltarthatott. Nagy nehezen kiértünk Varsóba, és egyből meg is láttuk a Maiden-koncert plakátjait. A baj csak az volt, hogy nem augusztus 13-ára volt kiírva, hanem szeptember 25-ére!

Pofára esés volt rendesen. Szerencsére jegyet már árultak, így azt gyorsan megvettük, majd 4-5 napig ott maradtunk Lengyelországban, hiszen elvileg sátrazni voltunk. Buliztunk sokat, kint aludtunk a Visztula partján egy bokor alatt, meg ilyenek, szóval lazák voltunk, ahogy 16 éves korban azt kell. Amikor végül hazaértem, a szüleim így fogadtak: „Na, milyen volt az Iron Maiden koncert?”

Kis híján dobtam egy hátraszaltót, de szerencsére volt annyi lélekjelenlétem, hogy gyorsan elmeséljem, milyen jó kis koncerten voltam, és hogy ne haragudjanak, hogy megszöktem, de hát a Maiden így meg úgy... Tettem ezt azért, mert valahogy még egyszer ki kellett jutnom Lengyelországba a helyes időpontban és biztos voltam benne, hogy továbbra sem engednének el. Persze nem voltak hajlandóak elárulni, hogy honnan tudták meg a lengyel utamat, hiába faggattam őket. Csak 20 évvel később mondták el, amikor az egyik Iron Maidnem interjúban emlegettem a sztorit. Kiderült, hogy a rendőrségen ismerték az édesapámat, és rögtön felhívták a szüleimet, hogy mehet-e az útlevél, ők meg mondták, hogy mehet! Még ilyet! Szóval nem mondhatnám, hogy egyszerűbbé tették az életemet, de az is biztos, hogy kalandos kamaszkorom volt. Nem sokkal később meghirdették a magyar bulit is szeptember 17-re. Természetesen ettől még nem tettem le a varsói koncertről sem, de erről majd később, előbb jöjjön a pesti buli.

Szeptember 17. szerdára esett, aminek nem örültem, hiszen még középiskolába jártam, onnan meg nem nagyon lehetett lógni. Suli után mondjuk bőven fel lehetett még érni Szolnokról a koncertre, a hajnali vonattal meg vissza lehetett érni másnap a suliba, de nekem kicsit komolyabb terveim voltak, amihez időre volt szükségem. A fejembe vettem, hogy találkozni fogok a Maiden tagjaival! Az osztálytársak kicsit sem néztek hülyének, hogy majd pont velem fog szóba állni a Maiden, de nekem aztán mondhatták. A szobám faláról leszedtem az összes posztert és lemezborítót, és már 16-án délután elindultam Budapestre egy nagy szatyor dedikálnivalóval.

Úgy gondoltam, hogy vagy a Hiltonban lesznek, vagy az Interkontinentalban. Először az Interhez mentem és az előtte lévő téren csakhamar felismertem Dave Murray gitárroadját, aki ott sétálgatott. Korábban láttam őt egy poszteren és tiszta szerencse, hogy pont vele futottam össze, mert arcra senki mást nem ismertem a stábból. Tőle próbáltam megtudakolni, hogy hol vannak Dickinsonék és ő a Duna túloldalán lévő Hiltont mutogatta. Mielőtt elindultam volna, a biztonság kedvéért betelefonáltam a Hiltonba azzal a szöveggel, hogy én vagyok Hegedűs László a Multimédiától, és megérkezett-e már az Iron Maiden. Mondták, hogy igen, de épp elmentek sétálni. Több se kellett nekem, nyomás a várba a szállodához!

Néhány órányi várakozás után sikerült is találkozni velük. Először Dave és Nicko jött velem szembe a Halászbástyánál. Nicko vállán egy működő videokamera volt, így minden bizonnyal rajta vagyok a felvételen, amikor találkozunk. Persze kezem-lábam remegett, minden aláírnivalót elejtettem előttük. El sem akartam hinni, hogy ott állok szemtől szemben velük! Nem sokkal később jött Adrian és Steve, velük is aláírattam mindent, majd letelepedtem, hogy megvárom Bruce-t is, de ő csak nem akart előkerülni. Én viszont úgy gondoltam, hogy márpedig nem mozdulok onnan, amíg nem találkozom vele is! Éjfél körül jött meg végül. Vívni volt, meg még ki tudja merre járt, és gyorsan bement a szállodába. Épp csak a farmerkabátomat tudtam dedikáltatni vele. Ezután a hajnali vonattal sajnos vissza kellett utaznom Szolnokra. Bementem a suliba, majd délután vissza Pestre a koncertre.

Az MTK pálya szépen megtelt, lehettünk vagy 30 ezren. Nagy volt az izgalom, mert akárcsak 1984-ben, senki nem tudta milyen díszletre és Eddie-re számíthatunk, hiszen a lemezt még nem lehetett kapni. A turné csak néhány nappal korábban indult Belgrádban, így senki nem rendelkezett információkkal, csak azt rebesgették, hogy valami olyan fog történni, amivel eddig még egyetlen zenekar sem próbálkozott, és nagyon látványos lesz.

Az előzenekaron hamar túlestünk, és nem sokkal később felcsendült a Szárnyas fejvadász című film zenéje introként, majd rögtön utána a Caught Somewhere In Time. Bruce berúgott egy focilabdát a közönség soraiba, amikor kirohant a színpadra, és kezdetét vette a show. A szetlista a következőképpen nézett ki:

Intro: Blade Runner Soundtrack
1. Caught Somewhere In Time
2. Two Minutes To Midnight
3. Sea Of Madness
4. Children Of The Damned
5. Stranger In A Strange Land
6. Wasted Years
7. Rime Of The Ancient Mariner
8. Walking On Glass (guitar solo)
9. Where Eagles Dare
10. Heaven Can Wait
11. Flight Of Icarus
12. Hallowed Be Thy Name
13. Iron Maiden
14. The Number Of The Beast
15. Run To The Hills
16. Running Free
17. Sanctuary

Az új dalok közül akkor még sajnos csak a Wasted Years-t ismertük, azt is csak azért, mert már korábban megjelent maxin. Így elsősorban a régi daloknál volt nagy beindulás, az újakat pedig érdeklődve hallgattuk. Külön öröm volt számomra, hogy a Children Of The Damned is bekerült a programba, remélni sem mertem, hogy játszani fogják. A Rime Of The Ancient Mariner pedig ugyanolyan látványos volt, mint két évvel korábban.

Hamar elrepült ez a fantasztikus másfél óra, és elérkeztünk a várva várt utolsó dalhoz, hogy jöjjön Eddie, akiről egyesek azt terjesztették a buli előtt, hogy repülni fog. Hát, repülni ugyan nem repült, de mindenkinek elállt a lélegzete, amikor az Iron Maiden közepén elkezdett felemelkedni a dobszerkó, és felfújódott alatta egy hatalmas kiborg Eddie-fej. Teljesen el voltunk képedve, főleg amikor megláttuk, hogy a színpad két szélén még két kéz is felfújódik. Lassan összeállt a kép, hogy az egész színpadot tulajdonképpen Eddie tartja a kezében, és azon játszik a zenekar. A színpadi díszletekből lett a válla és a karja, a feje tetején pedig Nicko nyomta, fent a magasban. Eszméletlen jól nézett ki! Sajnos a későbbi képekről ismert sétáló kiborg-Eddie nem volt Budapesten, az csak a turné későbbi szakaszára készült el, de látványban így sem szenvedtünk hiányt.

Néhány visszahívás/visszatapsolás után vége lett a bulinak, én pedig rohantam vissza a szállodába, mert még volt nálam egy rakás aláíratnivaló. Sikerült is összefutnom velük. Bruce éppen át akart menni a szemközti kocsmába lazulni, amikor útját álltam, és kipakoltam neki egy csomó posztert és a ’Live After Death’ lemezborítót, amin már ott díszelegtek a többiek szignói. Nagyon türelmes volt, mindent aláírt, majd elindult be a kocsmába. Az ajtóból még visszafordult, és megkérdezte, hogy van-e még valami. Sosem felejtem el ezt a pillanatot, ahogy ott áll az ajtóban és visszakérdez. Nos, ha már így rákérdezett, akkor természetesen volt még nálam ez-az, úgyhogy egy újabb adag képet bányásztam elő a szatyromból. (nevet) Ő hihetetlen türelemmel ezeket is aláírta, és akkor végre útjára engedtem. Azóta többször is találkoztam velük, de ez az első alkalom felejthetetlen élmény marad!

Már csak egy hét volt hátra a varsói koncertig, és a pesti buli csak megerősítette bennem, hogy ezt még egyszer látnom kell. Egyetlen haverom sem akart velem kiutazni, így végül egyedül vágtam neki az útnak. Nem mertem megkockáztatni, hogy ne engedjenek el a szüleim, így aztán megint szökni kényszerültem. Már hetekkel korábban előkészítettem a dolgokat, és úgy tudták, hogy háromnapos osztálykirándulásra megyek szeptember 24-én. El is indultam, de a körzeti orvoshoz mentem, hogy kiírassam magamat a suliból. Szimuláltam egy kis lázat, hányingert, meg mindent, ami hirtelen eszembe jutott. Ki is írt, én meg rohantam, hogy elérjem a nemzetközi vonatot. Másnap megérkeztem Varsóba, és délután kimentem a koncert helyszínére. A buli a Torwar nevű, 5-6 ezer férőhelyes kis sportcsarnokban volt, ugyanott, ahol két évvel korábban a Powerslave turné premierjét tartották. A ’Behind The Iron Curtain’ videón lévő Aces High itt lett rögzítve 1984-ben. Több ezren várakoztunk, hogy végre kinyissák a kapukat, miközben hallottuk a zenekar beállását, de valahogy csak nem akarták beengedni a népet, nem értettem miért. Adrian közben a Wasted Years elejét gyakorolgatta odabent a színpadon.

Lassan este lett, és még mindig semmi nem történt, csak álltam ott a hatalmas tömegben, és az a baljós sejtelmem támadt, hogy valami nagyon nem stimmel. Igazam is lett, mert hamarosan felcsendültek a Szárnyas fejvadász hangjai! Ekkor esett le, hogy ez a 4-5 ezer ember nem a beengedésre vár, hanem kint ragadt! Pedig egy részüknek még jegye is volt, de már senkit sem engedtek be.

Mellettem kétségbeesve toporgott egy nagyon szép lengyel lány, aki szintén egyedül volt és a kezében jegyet szorongatott. Hirtelen gondoltam egyet, megragadtam a kezét és elkezdtem vonszolni magammal előre. Valahogyan gyorsan átverekedtük magunkat a tömegen, és a jegyeinket lobogtatva elkezdtem magyarázni a biztonsági őröknek, hogy Magyarországról jöttünk, engedjenek be. Úgy látszik tényleg működik a „lengyel-magyar két jó barát” dolog, mert csodával határos módon beengedtek. Gyorsan felrohantunk az emeletre, mert a felső szinten voltak a bejáratok, és ekkor ért az igazi meglepetés. A hatezer férőhelyes csarnokban voltunk vagy tízezren! Lényegében két rétegben, egymás hegyén-hátán. Ha ezt nem látom a saját szememmel, akkor biztosan nem hiszem el. Az ülőhelyek tetején sikerült felmásznunk egy oszlopra, és onnan ráugrottunk a tömegre, majd az emberek fején keresztül nagy nehezen lemásztunk a küzdőtérre. Ezt szó szerint kell érteni, a lábunk csak lent a küzdőtéren ért földet, és ott sem egykönnyen. Fogalmam sincs, hogy hogyan csináltuk, de a Somewhere In Time végére már lent voltunk. Hatalmas buli volt, bár a közönségben elég furcsán néztek rám, amikor Bruce-t megelőzve bekonferáltam a dalokat, és mindig eltaláltam, hogy mi jön. (nevet) Kivéve egyszer, mert a Flight Of Icarus helyett itt a Phantom Of The Opera-t nyomták, aminek viszont nagyon örültem!

Buli után megnéztem, ahogy szétszedik a színpadot, és közben összehaverkodtam pár helybéli rajongóval, akikhez később még évekig kijártam, mert nagyon jó barátok lettünk. Megkérdezték, hol töltöm az éjszakát, és mivel nem volt szállásom, meghívtak magukhoz aludni. Persze alvás helyett hajnalig dumáltunk a Maidenről és más kedvenceinkről. Még este megpróbáltunk találkozni a Maidennel a szállodánál, de az orrunk előtt mentek fel aludni. Másnap ismét próbálkoztunk, de nem sokkal korábban kimentek a reptérre és hazarepültek, mert véget ért a kelet-európai turné. Sajnáltam, hogy nem tudtam találkozni velük, mert nagyon szerettem volna elmondani nekik, hogy Magyarországról jöttem. Biztosan emlékeztek volna rám a pesti dedikálások után…