Mint egy családi vállalkozás: nagypapi, apuka és a kisunoka: Carl Palmer - ELP Legacy Tour - A38, 2014.05.12.

Carl Palmer megint győzött. Meggyőzött. Meggyőzött arról, hogy még mindig van létjogosultsága a profizmusnak a zenében. Mert tízezrek előtt potmétereket tologató Avicii ide, dalfesztivált nyerő szakállas nő oda, az ellenállók megcsappant serege még mindig kitart a vérprofin előadott rockzene mellett. Az a 250 főnyi nézősereg, aki eljött, hogy megnézze a dobosok dobosát, a nagy öreget, nem ment lógó orral haza, mint kiselefánt az IQ tesztről. (Miért? Az mindenhonnan úgy megy haza!) A Motörhead dzsekis fiatal headbangelt, a mellettem álló nyugdíjas úgy tapsolt, hogy fehér inge alól kikandikált az atlétatrikója, az én csípőm meg becsípődött, annyira tekeregtem az elementáris erejű ritmusok hatására.

Három olyan lenyűgöző tehetség játszott együtt két órán át, és olyan népszerű nótacsokrot állítottak össze (ilyen még a Dankó rádióban sincs!), hogy észrevétlenül röppent el az idő. Komolyan mondom, a Devil’s Slingshoton többet unatkoztam, pedig ott olyan kedvenceim voltak a színpadon, mint Tony MacAlpine, Billy Sheehan és Virgil Donati. A Keith Emerson által billentyűs hangszerekre megálmodott, szinte komolyzenei mélységű darabokat elektromos gitárra átültetve hallani legalább olyan katarzis volt, mint amikor először találkoztam Jon Lord Concertojában a szimfonikus zenekar és egy rockbanda fúziójával.

Az Emerson, Lake & Palmer trió a progresszív rock csúcsa volt. Mindazonáltal elment mellettem a zenéjük, mert az hiányzott belőle, amitől számomra rockzene a rockzene: a gitár. Sem Greg Lake basszusgitárjátéka (amely amúgy is a leggyengébb láncszem volt a csapatban szerintem), sem az akusztikus gitárral kísért dalai nem helyettesíthettek egy igazi torzított gitárhangot. Olvastam, hogy terveztek egy közös projektet Hendrix-szel HELP néven, de ez a segélykiáltás bennük szorult Hendrix halála miatt. Pedig az biztos nagy durranás lett volna! Érdekes, hogy miután szétváltak útjaik, valahogy ők is érezték a gitárnak ezt a hiányát, mert Greg Lake Gary Moore-ral kezdett affért, Keith Emerson mostanában Marc Bonillával tölti az idejét, Carl Palmer meg beleszeretett a kölyökképű Paul Bielatowicz játékába. Palmert szólóban valamikor az Original Asia újjáalakulása előtt láttam utoljára, akkor is megfogott az Emerson futamok gitárra átdolgozott változata, meg is vettem gyorsan a ’Live In Europe’ DVD-jüket. De a mostani program magasan felülmúlta az akkori produkciót. Egyrészt az akkori összeállítás inkább a hardcore ELP rajongóknak kedvezett (Barbarian, L.A. Nights, Bullfrog, Tarkus), most valahogy népszerűbb – nem feltétlenül könnyebb, de népszerűbb – alkotások kerültek előtérbe és az áthangszerelés is sokkal kifinomultabb volt. És valami kibaszott hangerővel szólt az egész, amitől az elején megijedtem, de miután hozzászoktam, csak azt láttam, hogy senki nem tud ellenállni a csontig hatoló ritmusoknak.

Pedig ahogy kijöttek a színpadra, kinézetre olyanok voltak, mint egy családi vállalkozás. Mint a Kelly Family: a nagypapi, aki erőből kormányozza a családot, a marcona apuka, aki kétkezi munkával teremti meg a biztos alapot az övéinek és a játékos kisunoka, aki AC/DC pólójában mosolyogva tappingolja le a gitárnyakon Bach D-moll toccatáját. Az más kérdés, hogy ebben a látszólagos családban a „marcona apuka” volt a legfiatalabb a 25 évével. Simon Fitzpatrickot a seggig érő hajával és szakállával inkább el tudtam volna képzelni valami hörgő-morgó death metal bandában vagy Rob Zombie mellett, mint az Emerson Lake & Palmer örökségét hátán cipelő trió részeként. De sebaj! Én is 20 éven át öregítettem magam szakállal, csak az utóbbi 10 évben fiatalodom borotválkozás által, mióta egyszer lebácsiztak szőrösen. A dobszerkót a színpad elejére húzták, mellé állt a két gitáros, és az ily módon kétdimenzióssá vált pódiumon elkezdték a műsort. Az MSG 'One Night At Budokan' koncertalbuma életem legtöbbet hallgatott lemeze. Még a főiskolai kollégiumban is úgy aludtam el fejhallgatóval, hogy az akkor még kazettás discmanemre átmásoltam a bakelitről, így nem kellett 17-18 percenként felébrednem fordítani. A többiek a szobába lépve már csak legyintettek: az Öregnek már megint zúg a feje! Hogy ezt miért meséltem el? Mert azóta is, ha meghallom a Ride Of The Valkyries-t, elérzékenyülök. Úgyhogy amikor ezzel a feldolgozással kezdték a programot, engem már megvettek kilóra.

A Wagner remekmű alaptémája szinte észrevétlenül úszott át improvizációba. Remek nyitány! Arra még a régi koncertről emlékeztem, hogy a számok között kijött a dob mögül a dobmogul és sztorizgatott kicsit. A valkűrök után lépett először elénk, hogy köszöntsön minket és hirtelen nem is tudtuk, hogy a „Welcome Back” felkiáltással most üdvözölt minket, vagy felkonferálta a következő dalt. Ám amikor meghallottam a Greg Lake szájából ismert dallamot a hathúros basszusgitár legfelső húrjairól visszaköszönni („Welcome back my friends, to the show that never ends. We're so glad you could attend. Come inside! Come inside!”), már tudtam, hogy az utóbbi történt. Az Eddie Van Halen által feltalált (vagy csak világhírre vitt?) tapping technikával előadott Bach feldolgozása után kedvenc feleségem nagymamája megcsókolta volna a még mindig kölyökképű, bár már 36 éves Paul Bielatowicz mindkét kezét. Ő így fejezte ki a háláját. Mi csak hatalmas tapssal köszöntük meg az élményt. A következő dalban (Knife Edge) szinte pengeélen táncolt az egyensúly a három zenész között. Jerusalemben viszont már a basszer javára billent a mérleg nyelve, mert ha Simon mondja: ide nekem a Chapman Sticket is! Akkor azt bizony a szabályok szerint oda kell adni neki. És milyen fergetegeset játszott a 12 húros szörnyszülött hangszeren!

Úgy látszik, divatba jöttek a kétszámos egyvelegek. Ahogy Sotónál korábban, most is azzal „sültem szembe”, hogy kettesével vannak csomagolva a dalok. Carl papa, a nagypapa most éppen azt ecsetelte, hogy a Mars, The Bringer Of War az egyik első feldolgozás volt, amit meg akartak csinálni az ELP-vel, de mivel azt korábban a King Crimson is játszotta, Keith (Emerson) nem akarta, hogy úgy tűnjön, KC feldolgozást nyom az ELP. Aztán később, amikor a rövidítésben a P már nem Palmert, hanem Powellt jelentett, mégis megcsinálták. Palmernek most az jutott eszébe, hogy összegyúrja a másik nagy karmazsinvörös slágerrel, a 21st Century Schizoid Mannel. Az énekdallamokat megint a basszusgitár helyettesítette.

Paul Bielatowicz 36 éves, a Neal Morse Bandben is játszik, és most adta ki első szólólemezét. Erről játszott három klasszikus részletet amúgy „babosgyulásan”, torzító nélkül, de kellő visszhanggal megspékelve. Ezalatt az öreg mester villámsújtotta pólójában hátat fordított a közönségnek, hogy a mögé helyezett ventillátorral egy kicsit a hasizmai mentén végigfolyt izzadságcseppeket is felszárítsa. Ugyanígy tett a basszusszóló alatt is, mely szintén 3 részre tagolódott: fej, tor, potroh. A fej volt a Shine On You Crazy Diamond adaptációja egy olyan technikával, hogy miközben a mélyeken hozta a dallamot, a felső húrokból mandolinkíséretszerű hangokat csikart ki. A tor a Für Elise volt, a három tétel közül a legkönnyebb, ezért is volt furcsa, hogy éppen ebbe bakizott bele, még a háttal ülő mester feje is belerándult. A szóló potroha a Dongó lett (Flight Of The Bumblebee), és ha most leírnám, mit gondolok a Joey DiMaio-féle interpretációnak az ehhez való viszonyáról, valószínűleg lincshangulat alakulna ki. A két szóló között pedig az ELP klasszikus, a ’Trilogy’ címadó dala szólalt meg a két gitáros gondozásában, a dob csak az utolsó percben szállt be.

Most, hogy a gitárszólókat letudtuk, két közismert, népszerű dallam feldolgozása merítette ki a zaklatás fogalmát. Már vagy egy óra eltelt és nem hagyják pihenni az embert! Nem lankadhat a figyelem egy percre sem! A Nice feldolgozta Bernsteint, az ELP feldolgozta Orffot, Palmer meg átdolgozta mindkettőt. A Kiállítás képeinek felkonferálásakor azt vártam, kapunk egy öt-tízperces zanzásított változatot, mint Zeffertől a Honfoglalásból. De arra a 25 percnyi mennyországra nem számítottam, ami ezután ránk szakadt. Szinte az egészet elnyomták a Lake által betoldott énekes részek kivételével. Egyetlen hiányérzetem volt csupán: a promócióban meghirdetett Carl Palmer festményeket (melyek állítólag úgy készültek, hogy világító dobverőket használva játszottak el egy-egy dalt és az arról készült képeket egymásra montírozták, így képezve lenyomatát az ELP szerzeményeknek) a kiállítás képei gyanánt megjeleníthették volna a két oldalsó kivetítőn az unalmas A38 logó helyett.

Búcsúzóul még egy népszerű nóta, a Fanfare For The Common Man harsant fel, mely a 64 éves, de fantasztikus erőben lévő dobos szólójával együtt szintén 20 perc fölé kúszott. Láthattuk a trükköket, amit csak a nagy öregek tudnak, a dobverő mindkét végével dobolást, a cintányér-parádét a nagycinekre szerelt kiscinekkel, meg a káván körbe szaladgáló hangokat, nem beszélve a dobverő lebegtetésről, ami emlékeim szerint az akkori koncerten nem sikerült neki, most viszont minden bejött, amit csinált. Volt Hó!, meg Há!, meg Azta!, meg vastaps, mint a cirkuszban. A negyven éves trükkök még ma is működnek. Rövid ál-búcsúzás után természetesen visszajöttek még egy szám erejéig, ami szintén kettő volt: újabb kétszámos egyveleg a Hoedownból, melynek olyan a szólója, mint amit Gary Moore tekert a Black Rose közepén, és a Csajkovszkij-féle Diótörőből, amely így gitárra átírva jobban hasonlított a Trans-Siberian Orchestrára, mint az Emerson Lake & Palmerre. De üsse kavics, csak törjön az a dió, ez legyen a legnagyobb bajunk!

Az ebben a három emberben rejlő muzikalitás ámulatba ejtett. De legfőképp a valóban nagypapa korú, de egyáltalán nem nagypapa kinézetű Carl Palmer energiája, amivel lenyomta a koncertet (bezzeg Greg Lake a Man Doki koncerten). Ahogy a bevezetőben is mondtam, sikerült egy olyan műsort összeállítaniuk, és azt olyan intenzitással végigjátszaniuk, hogy minden pillanatát élveztem, pedig nem is vagyok ELP rajongó, és jobban szeretem az énekes számokat, mint az instrumentálisokat. Most mégis sikerült két órára lekötniük, és ez teszi őket utánozhatatlanná.

Setlist:

Ride Of The Valkyries / Karn Evil 9: 1st Impression, Part 2 / Toccata And Fugue In D Minor / Knife Edge / Jerusalem / Mars, The Bringer Of War – 21st Century Schizoid Man / Gitárszóló / Trilogy / Basszusgitárszóló / America / Carmina Burana / Pictures At An Exhibition / Fanfare For The Common Man (dobszólóval) /// Hoedown – Nutrocker

Szerző: CsiGabiGa
Képek: Török Hajni
Köszönet a Livesoundnak!