VA: Ronnie James Dio - This Is Your Life

írta CsiGabiGa | 2014.05.08.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Rhino Entertainment

Weblap: http://diocancerfund.org

Stílus: Hard rock / Heavy metal

Származás: Nemzetközi

Dalcímek

Értékelés

Tribute lemezt hallgatni olyan, mint a turfszelvény. Ha az életed függ tőle, biztosan veszítesz. De ha csak fel akarod dobni a szórakozásodat az Ügetőn, akkor jó móka. Nem fogsz belőle meggazdagodni, de tét nélkül sokkal kevésbé érdekes. A másik fontos szabály: sose fogadj a favoritra! Ha veszít, úgyis csak bosszankodni fogsz, ha meg nyer, akkor sem fizet sokat és még az "Én megmondtam!" elégtétele sem lesz meg neked. És főleg ne hallgass a közismert megmondóemberekre, mert ha valóban lenne biztos tippjük, már a Kanári szigeteken süttetnék a hasukat, nem a bukmékerek körül sündörögnének nap mint nap agyontaposva cipőjüket. Nos, én nem vagyok nagy lovi szakértő, úgyhogy ezen a Ronnie James Dio Emlékversenyen meghallgattam a "tuti tippet" és meg is játszottam a favoritot, helyre, tétre, befutóra. Ahogy várható volt, nem jött be!

Az első futamban az Anthrax nevű ménre lehetett fogadni. Nos, aki thrash metállal mérgezi magát, annak pont jó az Anthrax. De egy Dio tribute lemezen? – gondoltam én. Nos, ehhez képest egész jól teljesítettek a gyilkos baktériumról elnevezett állatok, nem tették a kukába (trash) a nótát. Csupán nem tettek hozzá semmi olyat, ami megkülönböztet egy feldolgozást egy szimpla eljátszástól. Középmezőnyben végzett. Aztán mindjárt itt a második futamban az a bizonyos "fekete ló" (Jack Black), akire senki sem mert volna fogadni, de a lemez egyik kellemes meglepetése volt. Köztudott, hogy Diot tisztelettel imádták, és az "öreg" is csípte őket, nem véletlenül vállalt szerepet is a ’Tenacious D, avagy a kerek rockerek’ című filmjükben. (Hogy ezeket a filmcím félrefordító kreatívokat melyik istállóból szalajtották? Miért nem volt jó a ’Végzet pengetője’ {Pick Of Destiny}?) Félő volt, hogy a comedy rock duó elpoénkodja a feldolgozást, mint én a lemezkritikát, de nagyon odatették magukat. Jack Black orgánuma ott van a nyerítés és a mester hangja között, utóbbihoz szerencsére közelebb, (de tényleg jól énekel!) és hogy emlékezetes legyen a dal, Kyle Gass egy meglepetésszerű furulyaszólóval dobja fel. Ha túlteszed magad az első sokkon, rájössz, hogy bitang jó.

A harmadik futamba egy kényszer szülte szamár került, ha már ló nincs. Az Adrenaline Mob tavalyi ’Covertá’ EP-jén már bizonyította Ronnie Dio iránti szeretetét, hiszen a nyolcszámos minialbumon 3 Dio feldolgozás is található. Ezek közül emelték át a The Mob Rulest. Ez a tribute lemez 2012 óta készül, és Wendy Dio akkori nyilatkozatai szerint Dave Grohl (Foo Fighters) dolgozta volna fel a dalt. Aztán hogy visszalépett vagy Wendynek nem tetszett a végtermék, nem tudom. Tény, hogy a dal maradt, az előadó változott. És csak a válogatás hosszú vajúdásának köszönhető, hogy időközben megjelent a zenekar önálló anyagán is. Az Anthraxhoz hasonlóan tisztességesen elnyomják, de semmi extra. Akkor sem okoznának meglepetést, ha most hallanám először. Egyedül Russell Allen hangja emelkedik az átlagos fölé, de ez nála nem újság, hanem alapkövetelmény. Negyedjére egy erre a futamra összeállt csapatot köszönthetünk, bár ha jobban megfigyeljük, csupán Satchel lóg ki a sorból, a többi valamilyen módon a Stone Sour istállóhoz köthető. Corey Taylor (Slipknot, Stone Sour) - ének, Russ "Satchel" Parrish (Steel Panther) - gitár, Christian Martucci (a Stone Sour turnégitárosa) - gitár, Roy Mayorga (Stone Sour) - dobok, Jason Christopher (Sebastian Bach, ex-Stone Sour) - basszusgitár alkotja az ötösfogatot. Basszus, ez aztán a párosítás! A Stone Sour súlyosságát ötvözik a Steel Panther játékosságával, így lesz élvezhető a 80-as évek zenéjében otthonosan mozgó gitáros interpretálásában a Rainbow In The Dark szinti intrója gitárra átültetve. És ahogy szabadszájú kolléganőm nemrég megjegyezte, "Satchel meg egy gitáristen!" A szólóban akkorát teker, hogy az már szentségtörés. A lemez egyik fénypontja a dal! A Halestorm istálló és Lzzy Hale nevű kancácskája nem tett eddig rám mély benyomást (bár a képeket elnézegetve, Anti bácsi stílusában: én szeretnék mély benyomást tenni rá!), itt viszont alaposan leénekli egyébként is hendikeppel induló öregecskedő vetélytársnőjét, Doro Pescht a képzeletbeli pódiumról. A Straight Through The Heart-ban kb. olyan a hangja, mint Doronak fénykorában. A gitárhang ellenben nagyon nyers, nem tetszik. Az énekhang viszi el a hátán a dalt.

A csupán becenevükből is megélő Rocktaták (kopirájt: Irigy Hónaljmirigy), Biff és Lemmy Starstruckja kellemes hallgatnivaló. Nem egy gatyaszaggató, kicsit mintha le is lenne lassítva az eredetihez képest, de a gitár intrót remekül újraritmizálták, így az old school hatású keverés ellenére is sokkal modernebbül szól a dal, mint az eredeti. Biff hangjával és sajátos hajlításaival Saxonosította a dallamot, míg Lemmy háttérvokálja a refrénben igazi ’Ace Of Spades’ hangulatot áraszt. A szóló kicsit nyögvenyelős, de a nóta összességében megkaphatja a metálos "very f@sza" jelzőt! Az öregfiúk futama folytatódik a következő dalban, ahol a Scorpions csinál a Temple Of The Kingből White Dove-ot. De komolyan! Egy az egyben a Gyöngyhajú lány feldolgozása jutott eszembe a dalról. Klaus Meinének nagyon fekszenek az ilyen balladák, Rudolf Schenker meg még egy kis mandolint is belevarázsol a hatás kedvéért a refrénbe. A szóló nagyon darabos, szerintem Rudolf játszotta fel. Zseniális zeneszerző, de gitározni öregkorára sem tanult meg.

A turfszelvény készítők tízparancsolatából a 11-edik, vagy inkább a 0-adik, annyira evidens, hogy le sem kéne írni: ismétlésre ne vegyél fel fogadást! A lemez legkellemetlenebb pillanata a szürke kanca, Doro egyiptomi kirándulása, melyről már 15 éve készült felvétel, és az akkor megjelent ’Holy Dio’ című válogatásra rá is került. Ezt átemelni 2014-be több mint bűn. A hangzás sem az igazi a friss felvételek között és hát maga a tény, hogy éppen egy Dio Tribute lemezről lett kimásolva, kimeríti a ciki fogalmát. Ezt rögtön követi egy másik régebbi futam ismétlése. A Killswitch Engage nevű pej mén Holy Diver-e mégsem annyira kínos, mert a Kerrang 2006-os ’High Voltage!’ című válogatásán jelent meg, azt meg viszonylag kevesen hallgatták, így én is csupán most szembesültem vele először. Megmondom őszintén, kicsit féltem a metalcore banda feldolgozásától, mert életem egyik megrázó élménye volt, amikor egy Thin Lizzy tribute lemezen egyik kedvenc nótám, a Jailbreak nyitó riffjét meghallva már feltüzeltem magam egy jó hangulatú együtt éneklésre, aztán amikor a Six Feet Under énekese (énekese?) belehörögte a mikrofonba, hogy "Tonight there's gonna be a jailbreak", hirtelen leforrázva éreztem magam. Szerencsére Howard Jones, a Killswitch Engage akkori énekese remek torokkal rendelkezik, és a hörgést csak ízlésesen, mértékkel adagolta belőle a dalhoz. A Vivian Campbell szóló ikergitárosítása pedig valami fantasztikus!

A 10-dik futamban jött a nagy favorit és a nagy csalódás. Mindkettőt úgy hívják, hogy Glenn Hughes. Pedig egy igazi ex-Dio band veszi körül. De valahogy az a funkys sikongatás, ami egyébként Hughes végjegye, a Catch The Rainbow-t teljesen agyonvágja. Nem tudott megfogni ez a dal, pedig tényleg nagyon vártam. Olyan volt, mint mikor a cigánygyerek leborotválja a haját és jelentkezik skinheadnek. Szép próbálkozás, de nem jött be!

A tizenegyedik, nagydíj futamban a doomos gitár rögtön sejteti, hogy Black Sabbath klasszikushoz lesz szerencsénk. És tényleg szerencsénk van, mert a világtörténelem legrövidebb című dala (I) az ex-Lynch Mob énekes, Oni Logan tolmácsolásában az egyik legjobb énekesi teljesítmény az anyagban. Ezt még inkább kiemeli, hogy két nagy név gyenge szereplése közé keveredett. Kísérője az ex-Dio gitáros, Rowan Robertson, akivel Logannak már volt egy korábbi afférja (Logan/Robertson - 'Revisited'). Kettejüknek sikerül bebizonyítani, hogy az alulértékelt ’Dehumanizer' album dala igenis méltó az életmű többi darabjához. Talán Robertsonnak sikerült legjobban elkapni a Tony Iommi hangzást a gitárján, és ez sem semmi!

Újabb ex-Dio legénység kíséri a másik favoritot, Rob Halfordot a következő futamba, de ez a ló bizony megbotlott. Ahogy Doug Aldrich elkezdi slide gitározásával a Man On The Silver Mountaint, azt hittem, ez lesz a lemez fénypontja. De a Judas Priest egykori csodatorka méltatlanul alulteljesít. A szó szoros értelmében. Ha nem hallottam volna nemrég az új lemezről a Redeemer Of Souls dalt, azt mondanám erre, hogy életében nem énekelt még ilyen mélyen. De úgy tűnik, ez lesz a tendencia most már nála. Komolyan, mintha a címsorban még a háttérvokált is más énekelné! Csupán az utolsó 1 percben hallhatunk tőle némileg magasabbakat.

A napi program fénypontja az utolsó futam, a Metallica ’Rising’-egyvelege. Az egyetlen favoritom, amely gyengélkedett ugyan az utóbbi időben, de most hibátlanul teljesített. Az A Light In The Black kezdéséből váratlanul mennek át Tarot Woman-be, a lassabb Stargazerbe váltás viszont csak egy teljes leállással sikerült, mintha új dalt kezdtek volna. Ebből viszont a gyors Kill The King-be úgy úsztak át, hogy azt tanítani kéne! Még azt is megbocsájtottam nekik, hogy az egyveleg összeállítása előtt elfelejtették elővenni kedvenc ’Rising’ lemezüket, mert akkor rájöhettek volna, hogy az utolsó részlet bizony nem arról, hanem a ’Long Live Rock'n'Roll’-ról való. A lemez legeredetibb (már amennyire ez egy feldolgozás lemeznél lehetséges) darabja.

A végére maradt a címadó dal, a This Is Your Life, mely annyira elüt az 'Angry Machines' többi dalától, hogy annak idején észre sem vettük. A Scott Warren zongorakíséretével Ronnie James Dio szívhez szóló hangján elhangzó ballada mint egy himnusz zárja a programot. Leginkább ahhoz hasonlít, mint mikor Freddie Mercury leült a zongorájához és elénekelte a Melancholy Bluest. Nem is tudom, hogy jutott eszébe Wendynek elővenni ezt a dalt, de nagyon jól tette!

Meg kell még említenem a Marc Sasso (’Killing The Dragon’, ’Master Of The Moon’) által készített borítót, melyen a metál nagyjai Murray (az első Dio lemezek emblematikus figurája, ha úgy tetszik, Dio Eddie-je) lánccsapásaitól feltüzelve, felfegyverkezve rohannak a csatába, miközben Ronnie Dio egy távoli dombtetőn ördögvillájával buzdítja őket a harcra. Kicsit olyan lett, mint Róth István elhíresült festménye, a 'Millenniumi Magyar Kormány a Korona évében', egy giccses alapszituáció, mely a behelyettesített oda nem illő fejektől még giccsesebb lett. De a mai elfuserált világunkban, amikor ál-valóságshow-k és ál-tehetségkutatók ál-zsűrije mondja meg a marketingesek által jó előre megírt "tutit", biztos van, akinek ez a borzadály is tetszik. Én nem ezért, hanem ennek ellenére venném meg az albumot.

Pontszám: 7