Gotthard: Bang!

írta CsiGabiGa | 2014.05.06.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Pias

Weblap: http://www.gotthard.com

Stílus: Hard rock

Származás: Svájc

Dalcímek

Értékelés

A svájci bicska legjellegzetesebb tulajdonsága, hogy többcélú. Van benne kés, csavarhúzó, olló, konzervnyitó, meg amit csak a gyártók el tudnak képzelni. Újabban már pendrive is! Az én rockzenei svájci bicskám pengéje a Krokus. Egy "Metál randevú"-n ismerkedtünk meg, és örökre a rabjává lettem. Később a zenekar alapítója, Chris von Rohr felfedezett egy fiatal csapatot, a Gotthardot, akik hamar a svájci bicskám második pengéjévé nőtték ki magukat. Sőt, az a furcsaság is megesett, hogy a másodpenge túlnőtte az eredetit. A Nuclear Blast kiadó alatt kivirágzott addig sem elhanyagolható tehetségük, és a ’Lipservice’, ’Domino Effect’, ’Need To Believe’ mesterhármassal belőtték magukat a legjobbak közé. Aztán itt van ez a China nevű banda, akik szerint Kína fővárosa Winterthur. Itt kezdte a muzsikálást egy Marc Lynn nevű basszusgitáros (rémlik? Gotthard!), és amikor éppen megcsömörlött pár évre a Krokustól, megfordult benne a legnagyobb Bon Scott imitátor, Marc Storace is. Ez az én zsebkésem titkos fegyvere. Van még egy Styx album címét (Crystal Ball) elcsórt funkció is, de ennek nem látom a jövőjét, mióta énekesük, Mark Sweeney a FarkasfalKKát (Wolfpakk) erősÍti. S ott van természetesen a Shakra is, mely egyik fő csakráját veszítette el Mark Fox (itt mindenki Mark vagy Marc?) távozásával. És persze vannak a svájci bicskán olyan funkciók is, amit nem használ mindenki. Én például kihagyom a Celtic Frost által kínált előnyöket.

A legnagyobb csapás az volt, amikor eltört e különleges multifunkcionális eszközöm egyik pengéje. Bizony, Steve Lee "Végső állomás" filmekbe illő halála nagy törést jelentett a svájci rockzene éppen legfényesebben ragyogó csillagának, s ebből azóta sem sikerült magukhoz térniük. Penge banda még mindig, de úgy vélem, már életlen. Amikor Nic Maeder személyében új énekest találtak, beleestek abba az (egyébként teljességgel érthető) hibába, hogy a "hang" pótlását keresték, s nem azt, akivel tökéletes összhangban tudnak dolgozni. Ugyanígy járt a Judas Priest és az Iron Maiden is annak idején, Ripper Owens és Blaze Bayley is kiválóan prezentálták nagy elődeik műsorát, csak éppen egy nyamvadt új slágert nem voltak képesek a zenekarral összehozni két lemezen át. Aztán persze jött a nagy visszarendeződés, ám a Gotthard esetében ez a folyamat irreverzibilis. Nem lehet visszacsinálni. Pedig itt lenne az ideje, mert itt az új Gotthard második lemeze, és ugyanúgy nem vagyok tőle elájulva, mint az elsőtől. Ugyanazok a klisék, ugyanazok a manírok, csak valahogy nem működnek. Mintha Leo Leoni nevéhez illő cirkuszias zenei ripacskodását Steve Lee karizmatikus egyénisége tartotta volna kordában! Most elszabadult az oroszlán és az új porondmester nem képes visszaterelni a ketrecrácsok közé. Már az előző album Yippie Aye Yay című dalának Matchstick Men-es kezdésétől is kiakadtam, az új lemez aktuális gitársikálós slágerének vezérmotívuma meg... Tudod mit? Jobb, ha nem tudod. Legalább nem fáj!

Talán nem véletlen, hogy a Nuclear Blast sem lát már bennük fantáziát és egy független német kiadó, a Pias vette át a csapatot. A lemez tulajdonképpen a nyitó szerepjáték (Let Me In Katie) és a záró bő tízperces nyáladzás (Thank You) közé szorított 12 dalból áll. A címadó dal húzós kezdése még valamelyest felkeltette az érdeklődésemet, de a refrént nagy politikusunk magasztos szavaival élve "elqrták". Aztán az említett Dupla Kávé koppintás is lelohasztott, mint vízzel töltött kotongumit a biztosítótű. A C'est La Vie izgalmasan kezdődik, egy Steve Lee-t megidéző ballada lehetne, de amikor belép a tangóharmónikának álcázott "szimpatizátor", akkor elszakad a cérna. Az énekesnek már esélye sincs helyrehozni a helyrehozhatatlant. És még mindig ez a legjobb ballada a lemezen, a másik kettőben a Megasztár duettek világa köszön rám (esküszöm, nem fogadom a köszönését!), amikor Melody Tibbits selymesen lágy hangját is beépítik a kötelező giccsek közé. A Jump The Gun alaptémája is egészen jó, de aztán valahogy mégsem hozza az elvárt eredményt. Az I Won't Look Down-ban egyszerre koppintják a Led Zeppelint (Kashmir) és a Queensryche-ot (Empire), miközben Nic megpróbál Coverdale stílusban énekelni. Talán a legjobban sikerült a What You Get című Freddy Scherer-szerzemény, erre szerintem még Lee is büszke lenne. Végre nem egy tucatszám. Pedig a tizenkettedik helyet foglalja el a lemezen. Korábban is megvillant már a kecskeszakállas gitáros, gondoljunk a Dream On-ra vagy a Said & Done-ra a ’Lipservice’ albumról. Kár, hogy elég terméketlen zeneszerző, ha néha eszébe is jut valami, az vagy ballada (C'Est La Vie), vagy Leoni elrontja (Jump The Gun).

(A cikk eredetileg a Dionysos Rising blogon jelent meg.)

Pontszám: 6