Asphalt Horsemen: Asphalt Horsemen

írta Hard Rock Magazin | 2014.04.26.

Megjelenés: 2014

Kiadó: MG Records

Weblap: http://www.asphalthorsemen.com

Stílus: Southern/hard rock

Származás: Magyarország

Dalcímek

Értékelés

Hosszú, idegölő hetek után, érdekes módon Kaliforniából érkezett meg az Asphalt Horsemen bemutatkozó albuma a postaládámba. Már a levelesládánál kiszakítottam a zacskóból a CD-t és öreg motoroshoz híven először a külcsínt vettem szemügyre. Egy sötét árnyalatú, ízléses és dögös zenekari logóval találtam magam szembe. A bookletben láthatóan törekedtek az igényes munkára, mert profi fotók és a megfelelő infók sorakoznak benne. A pozitív első benyomás után széles mosollyal rontottam be a raktárba, ahol két hatalmas Bose-hangfal várta, hogy leteszteljem a lemezt. A lejátszómból nagy ívben hajítottam ki a Tom Keifer CD-met, és az új szerzeményt tettem be, majd kilencesre tekertem a hangerőt, hogy amikor – szó szerint – megdörrent a banda, lejjebb toljam, mert olyan erőteljes hangzással szólalt meg a Runman, hogy azonnal keresni kezdtem a közreműködők közt Rick Rubin nevét. A fejem olyan kerekre nyúlt a csodálkozástól, mint a telihold: nem gondoltam volna, hogy ilyen erős soundot fogok hallani egy magyar zenekar lemezén. Ha lenne egy rockbandám, akkor bizony nem szégyellnék odaállni a fiúk elé és megkérdezni tőlük, hogy kit kell lefurulyáznom, hogy az én bandám is így szóljon [Szolnoki Bertoldot és Lakatos Gábort – a szerk.]

Egy amerikai feelinges intro után tempós, rafinált riffel indít az Asphalt Horsemen, ami szinte azonnal az arcodba mászik, majd heves bólogatásra kényszerít. Harapnak a gitárok, mint egy pitbull, és az énekes se pöcsöl: azonnal az értésedre adja, hogy itt bizony szőröstökű profira számíthatsz. Tökéletes kezdőnóta, de ezt a jelzőt az első hármas blokkra egy az egyben ráaggathatjuk, mert a fiúk szórják a jobbnál jobb témákat, és szemernyit se engednek a színvonalból. A harmadik tétel egy fülledt louisianai mocsár hangulatát árasztó intro után olyan lendületesen húz magával, mint az örvény, ezt már csak a régi léggitárom elővétele után tudom hallgatni. De ha valaki azt hiszi, hogy a gödöllői srácok ennyivel ellőtték a puskaporukat, az nagyon téved, mert a magyar redneckek hasonló színvonalon tolják tovább.

A Ride On – a lemez toronymagasan legjobb szerzeménye – után jövök rá, hogy ezt az albumot nem így kell hallgatni! Bepattanok a Broncómba, és irány a Tennessee Highway – elvégre southern földön vagyunk. Tökig tekert hangerő, újra Ride On, és már az első refrénnél fültől fülig szalad a mosoly: ablak le, cowboykalap fel, és let’s go, gyűjtsünk be pár speed ticketet. Higgyetek nekem, van egy hangulata a dalnak, pláne ha előtted egy harmincfős Harley-s csoport hajt, a visszapillantóból pedig egy Mack néz rád mogorván, majd a téged előző truck duruzsoló hangja nyomja el Kareszét, amint a „Freedom is everywhere” sort énekli. Akinek viszont nem elég a r’n’r, és a vájtfülével többre vágyik, az a Memories című dalban találhat ízes zenei fikcsiket. Jól is jön a lemez közepén ez a lassúbb tétel, mert teljesen leizzadtam a zene hatására. A basszus- és a gitáros is roppant dögösen játszik, a háttérben mézédesen vokáloznak hozzá a lányok, és ehhez jön hozzá a hegedű- és a harmonikaszóló. Teszem hozzá: a Memories bármelyik Lynyrd Skynyrd lemezre ráférne, és sehol sem lógna ki.

Amikor először láttam, hogy tizenkét szám van a CD-n, azt gondoltam, lesz rajta üresjárat, de az Asphalt Horsemen debütalbuma nem fullad ki a közepénél, hanem lendületesen halad tovább, hála az olyan daloknak, mint az Outlaw, és talán annak is, hogy a srácok mindenhova rejtettek valami érdekességet. Van itt tücsökciripelés, shotgun, V8-as motor, zsarucsevej, és még egy világsztár (Danny Trejo) monológja is. De az ilyen apróságokat leheletfinoman adagolják, és nem viszik túlzásba, csak a kellő hangulat megteremtését segítik elő. A zenészek megtalálták az egyensúlyt, ami nem löki át a ló túlsó oldalára az effekteket: pont annyi van, amennyi kell.

A végén a záró hármas ugyanazt hozza, mint a nyitó, azaz húzós riffekkel, együtténeklős refrénekkel, és nem kis southern feelinggel megáldott, vérbő rockmuzsikát, kiváló szólókkal és feszes alapokkal. Különösen a Grip In Hand ugrik a mezőnyből, ami alatt az ember szinte egy memphisi kocsmába képzeli magát. Lenyűgöző, hogy ezt az érzést, amiről a helyi zenészek azt mondják, hogy ehhez ide kell születned, ilyen jól prezentálják ott Gödöllő lankáin.

Pontszám: 9