Silent Force: Walk The Earth
írta garael | 2007.02.21.
Megjelenés: 2007
Kiadó: AFM
Weblap: www.silent-force.rocks.de
Stílus: power metal
Származás: Németország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Az Alex Beyrodt alapította banda D.C.Cooper énekessel ( ex Royal Hunt) megerősítve a szakmai és közönségi bázis tetszését elnyerve adta ki korábbi két lemezét, melyben jól eltalált aránnyal keveredett a neoklasszikus metal és a német-skandináv feeling a csipetnyi progresszivitással. Nekem különösen szimpatikus volt legutóbbi lemezük, aWorlds Apart kezdődala, melyben olyan gyönyörűséges magyar népi dallammenetet helyeztek el - persze gondolom véletlenül - , hogy menten felmentem a padlásra a nagypapi szűrét felvenni. A jellegzetes riffeléssel és dallamvilággal rendelkező banda nem sokat változtatott a már jól bevált recepten, jóllehet egy - két finomságot el-elhelyeztek a dalok között. Hallgassuk csak meg a lemez címadó szerzeményének finom melódiáiból kiszakadó, tempóváltással egybekötött féktelen erőt - mely nem igazán csendes - , vagy a Point Of No Return érzékeny barokkos futamait, melyek még egy kis rokokós díszítéssel nyugodtan elférnének bármelyik jól sikerült Malmsteen korongon is. Az első meglepetés azonban a Goodbye My Ghost c. szerzeménynél ért, mely olyan erős Paradise Lost feelinget, mit feelinget, dallamfordulatokat és éneklési technikát rejt, amilyet utoljára a Draconian Times-os időkben hallottam Milton kedvenc bandájától. A lemezt egyébként körülbelül két részre lehet osztani, az első felében a tempósabb, jellegzetesen Silent Force szerzemények kaptak helyet, a második felében a kissé kísérletezőbb munkák hallhatóak, sajnos, azt kell mondanom, némi színvonalbeli bizonytalansággal egyetemben. Úgy érzem, sok lett a 13 szám, melyből az utolsót a japán kiadásról sikerült meghallgatnom, mintha a lemez kétharmadától elfáradtak volna a fiúk, a dalok minden izgalomtól mentesen sorakoznak egymás után, némileg ugyanolyan hangulati, dinamikai spektrumban, s még mintha az oly gazdag dallamzsák is kifogyott volna . Hiába a My Independence Day viszonylag döngölős riffjei, hiába Blind Leadingthe Blind viszonylag könnyed, rockos jellege, melyben remekül bujtatnak el némi komolyzenei fricskát: a dalokban tálalt megoldásokat már elsütötték vagy a fiúk, vagy a korábbi példaképek. A Running Through The Fire fájdalmasan semmitmondó sablonjai után a Picture Of A Shadow speedelése ismét a megszokott neoklasszikus fordulatokat hozza, szerencsére D.C. Cooper csodálatos hangja megmenti a lemezt az abszolút unalomba fordulástól. A japán bónusznóta pedig annyira lapos némileg gépies, akusztikus lírájával, hogy bizonyára még a keleti fanatikus rajongóknak is megfekszi a gyomrát. A zenészek persze remekül teljesítenek, de hiába a hangszeres bravúr igazi tartalom nélkül: így csak pusztakezes formagyakorlatok, melyeknek az igazi harcban nem sok hasznát venni. A tempó és az energia egy MÍG 29-es dupla hajtóművének erejével szabadulnak fel, ám csak légörvényt kavarnak ahelyett, hogy előretolnák a gépet.
Legutóbbi hozzászólások