Kedvenc lemezeim - John Mayall's Bluesbreakers: Bare Wires (1968)

1968 fordulópont a brit blues egyik alapítójának karrierjében, hiszen ebben az évben elhagyta a Decca lemeztársaságot, másrészt zenekara, a Bluesbreakers befejezte a működést, de csak a stúdióban. Ez annyit jelent, hogy nem használta többé a nevet az albumain, de koncerteken e márkanév alatt lépett fel. Mindegy, ezután is számos kiváló zenész játszott mellette, és a muzsikusok vándorlása sem szűnt meg. Erre az évre azonban még hagyott egy fontos mozzanatot, hiszen elkészült pályafutásának egyik legnagyszerűbb, legfontosabb lemeze, a ’Bare Wires’.

Nagy csapatot szedett össze Mayall, hiszen Mick Taylor mellé megérkezett Jon Hiseman, Dick Heckstall-Smith és Tony Reeves is. Taylor innen távozott a Stones-ba, Brian Jones helyére, a másik három pedig nem sokkal ezután létrehozta a rockzene egy önálló fejezetét, melyet Colosseumnak hívtak. Hiseman így emlékezett vissza azokra az időkre: „Akkor csatlakoztam Johnhoz, amikor összehozta zenekarát a ’Bare Wires’ lemezhez. Azzal, hogy fúvósokat is alkalmazott a hagyományos blueszenekar mellett, jazzessé vált a zene. Pár hónap után azonban úgy döntött, hogy feloszlatja ezt a nagyobb létszámú zenekart, így Mick Taylor és az én kivételemmel mindenki megkapta az útilaput. Visszatértünk a hagyományos kvartetthez, és egy fiatal basszusgitárossal, Steve Thompsonnal játszottunk tovább. Élveztem ezt az időszakot, és figyelve őt, a zenekarvezetés nem tűnt bonyolult dolognak. Érlelődött a döntés, hogy én is megpróbálom, a közönség pedig mindig az újat kereste.” Volt egy hatodik tagja is a Bluesbreakersnek akkoriban, ő Henry Lowther és hegedűn játszott.

A mű 1968 júniusában jelent meg, az első oldalon a címadó, többtételes kompozíció. Illetve nem is összefüggő darabról beszélünk, hanem Mayall több dalból alakított ki egy füzért, melyek nagyon sok stílus felé kalandoznak. A harmonikás kezdet sramli muzsikára emlékeztet, aztán beindul a veretes blueszene, erős jazzhatásokkal – ha már a jövendő Colosseum három tagja itt van. Egyébként a stílusban már ott bujkál a legendás banda hangzása: Hiseman összetett, rendkívül technikás dobolása, Heckstall-Smith semmivel sem összetéveszthető szaxofonjátéka előrevetítik a jövőt, sőt egy-két Colosseum szerzemény már csírájában hallható. Hosszabb hangszerszólók is bőven akadnak, de itt azért bluesosabb a helyzet, talán Mick Taylor miatt is, noha a Colosseum is belefér a blues kategóriába.

Az album második oldala jobban visszanyúl a gyökerekhez, kevesebb a jazz. Egyik dal, a Hartley Quits – Mick Taylor szerzeménye – egy lendületes instrumentális gitáros blues, a címe epésen utal az előző dobos, Keef Hartley távozására. A befejezés nagyon érdekes: a Sandy savas slide gitárján nem is Tayor, hanem a főnök Mayall játszik, egy újabb csavart adva az egész anyagnak. Taylor, aki tizenöt éves korában találkozott először Mayall-lal, azt mondta, hogy a ’Bare Wires’ nem jazzalbumnak készült, inkább egy olyan blues LP-nek, mely  jazzes ízekkel bír. 

John Mayall zaklatott személyiségére jellemző, hogy ez a formáció sem tartott sokáig, több album már nem is készült ebben az összeállításban, sőt a Bluebreakers sem volt többé. Azért hősünket nem kell félteni, hiszen a következő negyvenöt évben nem egy klasszikus albumot tett le az asztalra.

Szerző: Bigfoot

A legendás muzsikus április 14-én, hétfőn lép fel a megújult Akvárium Klub színpadán!