Sonata Arctica: Pariah's Child

írta MMarton88 | 2014.04.08.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://www.sonataarctica.info/site07/

Stílus: Európai power metal

Származás: Finnország

Dalcímek

Értékelés

A Sonata Arcticát talán senkinek nem kell bemutatni, bátran gondolhatunk rájuk úgy, mint a bandára, akik az utóbbi évtizedben, a Sabaton feltűnéséig a legnagyobb sikereket érték el az európai power metal színterén. Aztán valahogy megtorpantak. Az utóbbi három lemez a legelvakultabb rajongók véleményét leszámítva eléggé felemásak minőségüket tekintve, a banda stílusbeli kalandozásai szépen megosztották korábban oly egységes táborukat. A ’Stones Grow Her Name’ nem túl pozitív kritikai visszhangjai valószínű felébreszthették Tony Kakkot is, úgyhogy kedvelt frontemberünk ezúttal nagyot ígért: visszatérésre számíthatunk, a korai albumok világa újra előtérbe kerül, bla, bla, bla. Őszinte leszek, én ezzel kapcsolatban borzasztó szkeptikus voltam mindig is. Egyrészt ugye ismerjük mi Tonyt, ő a színtér egyik legérzékenyebb művészlelkületével megáldott metalhőse, akiből azért nehezen nézi ki az ember, hogy kizárólag a rajongók kedvéért majd nem olyan stílusú, hangulatú, hangzásvilágú korongot fog kiadni, amilyen épp a szívén van. Halkan jegyzem meg, ez így is van talán rendjén, úgy hívják ezt, hogy művészi szabadság. Aztán jött a beharangozó, a Wolves Die Young, ami szövegileg tényleg kapcsolódik a 10 évvel ezelőtti Sonata dolgaihoz, de stílusában azért jóval közelebb áll a ’Stones Grow Her Name’-hez, mint az ’Ecliptica’-hoz. Meg különben is, tök jó dal, de hol van egy Don’t Say a Word-höz, egy Wolf & Raven-hez, vagy nyitányok közül az Abandoned-hoz, vagy a Misplaced-hez képest?

Olyan szempontból Tony nem hazudott, hogy egy kicsit bátrabban nyúltak a gyorsabb témákhoz, de ez csak egy hangyányi fejlődés az előző két koronghoz képest. A lemez abszolút legerősebb Cloud Factory-ja mellett a kissé bugyuta szövegezésű Running Lights, illetve a tréfásabb, X Marks The Spot erősítik ezt a vonalat, nem is hiába, hisz mindhárom szerzemény az album erősebb pillanataihoz tartozik. Ezen felül aztán van még itt művészkedős önmegvalósítást a korong közepénél: a Blood tele van jó ötletekkel, ám mégsem sikerül azokat egy valóban ütős dallá kovácsolni, a What Did You Do in the War, Dad? pedig hiába remek szövegileg, zeneileg hamar beszürkül. Nem rosszak ezek a dalok, elmaradnak egy White Pearl-höz, egy Destrucion Preventer-hez, de akár egy Caleb-hez képest is. Egy ballada került a korongra, Love címmel, amelyik szintén jó, jó, de az emberben csak felötlik, hogy ez azért nem egy Tallulah, egy Last Drop Falls, vagy egy Shy... és ezt még lehetne napestig folytatni.

Érzésem szerint pont itt úszik el ez a korong. Nem csak arról van szó, hogy Tony nem abban a stílusban akar alkotni, amiben megszerettük, ilyen szempontból nyilván előrelépés történt (bár nem annyira, mint azt ő állítja), több a gyors téma, és a kikacsintás a korai dolgokra, de valahogy mintha a kreatív él is csorbult volna az utóbbi években. A dallamok csak halovány replikái a korábbi megaslágereknek, a helyenként megbúvó egy-egy jó ötlet pedig nem kapja meg az őt megillető szerepet egy-egy dalban, és gyakran elvérzik sok öncélú művészkedés közt a kreativitás oltárán. Nem érzem azt a kohéziót, és egységességet a lemezen, amit a korai korongok jelentettek (10-15 éve), sokkal inkább elveszett, kétségbeesettebb, önkeresősebb a végeredmény, rengeteg kompromisszummal, kissé izzadságszagú megoldással súlyosbítva. Persze, örüljünk annak, ami van. A ’Pariah’s Child’ azért egy szerethető, jó korong, sok remek pillanattal, az utóbbi éveknél „sonatásabb” dalokkal (bár a régi Stratovarius, Helloween dallamvilág borzasztóan hiányzik még mindig), de mind stílusban, mind minőségben továbbra is messze van nem csak az ’Eplictica/Silence’ duótól, de még a ’Winterheart’-tól, vagy a ’Reckoning’-tól is. Viszont tény: az előző két lemeznél tényleg jobb!

Pontszám: 6.5