Üdv ismét az élők sorában!: Gamma Ray, Rhapsody of Fire - Club 202, 2014.03.25.

Dawn of Victory, Emerald Sword, Rebellion In Dreamland – mintha csak egy retróbuliba csöppentünk volna, ami tizenpár évvel korábbra katapultált minket. Nagyjából ennyi volt a tétje a két koncertnek: vajon a Gamma Ray és a Rhapsody – karrierjük csúcspontján több lemezzel is túljutott bandák mindketten – legalább élőben hozzák-e azt, amivel egykor maguk mellé állították a rajongótáborukat? A választ saját maguk számára nehezítették meg azzal, hogy nem valami tetszőleges jubileum alkalmából kiötlött best of bulival, hanem új lemezeket terítő turnéval indultak útnak, de az újabban trendi fizurás Kai Hansennek még az a bravúr is sikerült, hogy hat új dallal sem buktatta orra csapatát.

A Rhapsody of Fire viszont egyenesen a padlóról indult, az első pár szám alatt konkrétan egy Rhapsody tribute zenekarra emlékeztetett a banda. Kettő helyett immár csak egy gitárossal, otromba hangzással léptek színpadra, ráadásul abból az egy szem gitárból sem lehetett hallani dunsztot sem; Alex Holzwarth cájgja pedig úgy csattogott, hogy ha Lars Ulrich ezt 2003-ban hallja, rögtön hívta volna a ’St. Anger’-re a hangosító stábot. A másik Alex, a főnök Staropoli is inkább valahol a háttérben elbújva színezett, csak a flottul kihangosított s még flottabbul éneklő Lione hozta az élvezetet. Ha a hangzás javult is, a csapatkapitányi szalag később sem vándorolt máshoz: tanulsága talán annyi volt ennek a Rhapsody-koncertnek, hogy Fabio Lione dohányozhat és haknizhat akármennyit, még mindig rohadt jól énekel. Meg talán még az, hogy hiába nyálazták át pelyhes állú süvölvényekként és osztálytársakként a fantasy regényeket, Roberto De Micheli nem egy Luca Turilli – és nem is akar az lenni; az új lemezen is modernebb felfogásban játszik.

Pechjére a koncert nagy részében mégis Luca Turillinek kellett lennie, hiszen a banda (nagyon helyesen) nem erőltetette túl az izgalomhiányos ’Dark Wings of Steel’-t: csupán a Rising From Tragic Flamest és a címadót játszották róla. Egyébként pedig a szokott klasszikusok sorjáztak az ezredforduló környékéről, mínusz Luca perfekt gitárjátéka. De nem csak a Turilli-ízek hiányoztak a zenéből, hanem az aktívabb színpadi jelenlét is: még Fabio is visszafogottabban gesztikulált, a többiek pedig lecövekeltek, mintha csak odastiftezték volna őket a posztjaikhoz. Igazából annyira éles a különbség a másfél évvel ezelőtti Luca Turilli-koncert és a Staropoli/Lione-féle Rhapsody mostani produkciója között, hogy megrögzött rapszódia-rajongóként szinte fáj számba venni őket: egyik oldalon az izgalmas, a klasszikus első három lemez után odatehető új dalok, itt csak két „száztagúkórus-samplerrel elmegy” szerzemény; ott lelkesült, energikus előadás, itt takarékláng; ott kuriózumokkal pakolt műsor, itt csak a kötelezők.

Ezt a csapatot nyugodtan hívhatnánk Fabio Lione’s Rhapsody-nak, hiszen a talján dalnok az, aki mindezek ellenére elviszi az egész koncertet a hangján – na meg azok a kötelezők. A Holy Thunderforce X vágtájától az Emerald Sword kebelrepesztő epikájáig ívelő blokk már faltól falig hibátlan volt. A Dawn of Victory 14 év elteltével is az egyik legerősebb metalszám, amit az új évezredben komponáltak, de a Reign of Terrorból sem tűnt el az a szilaj, fékevesztett habzás. Előttük még a két „csakrefrénes” szám (amiknek a verzéje alatt veszed, a refrénjénél viszont már lóbálod a sörödet), a Lamento Eroico és a Dark Wings of Steel is jól sikerült, csak a tökéletesen felesleges közönségénekeltetést hanyagolhatta volna Fabio, ha már mindössze szűk egy óra játékidő jutott nekik. A közönséget profin hozták hangulatba, és a végére korrekt és hangulatos nosztalgiabulivá kerekítette koncertjét a Rhapsody. Egy középszerű lemez és egy felemás koncert után csak a hosszú távú potenciált nem látom ebben a zenekarban. (Tomka)

Setlist:

Rising From Tragic Flames / Land of Immortals / The March of the Swordmaster / Unholy Warcry / Dark Wings of Steel / Lamento Eroico / Holy Thunderforce / Dawn of Victory /// Reign of Terror / Emerald Sword

Mekkorát fordult a világ egy év alatt! Tavaly ilyenkor még azon siránkoztam, hogy a Gamma Ray pilácsa már egy spájzot sem tud bevilágítani, most pedig épp azon tanakszom, hogy hogyan tudnám a legillendőbb módon piedesztálra emelni a négy hamburgi élőhalottat. A ház ugyanis felrobbant tegnap előtt, kérem szépen! Kai Hansenék olyan felfrissült és megsokszorozódott erővel, olyan megfoghatatlan hangulatot varázsolva szántottak a deszkákon, amelyre talán kevesen számítottak. Bevallom töredelmesen, már temettem őket – nagy hiba volt.

A Rhapsody slágerei hamar feltüzelték a nézőktől méretesre hízott Club 202-t, így a Gamma Ray-nek a hangulatra semmi esetre sem lehetett panasza. Nekik már csak annyi dolguk volt, hogy előkapjanak néhány remek új dalt és hozzácsapjanak pár klasszikust. Nem hallgattam meg a lemezt – hiába Csemény kollégám invitálása – így szűz fülekkel érkeztem; s láss csodát: már a nyitó daltól metalvillákat formáltunk és bőszen kacsintgattunk egymásra. Az Avalon azonnal feljebb korbácsolta a hangulatot, mi pedig fogcsikorgatva, öklöt rázva headbangeltünk tovább a Hellbentre, az új album egyik régisulis, júdáspapos slágerére.

Mike szinte könnyekben tört ki a Heaven Can Wait és a Tribute to the Past hallatán, utóbbi valóban csemege volt a javából, eddigi ’Ray koncertjeimen még soha nem volt hozzá szerencsém – s akkor mit szóljunk a ’Power Plant’ egyig legnagyobb alapvetésére, a Razorblade Sigh-ra? Nem lehetett nem Kai-jal énekelni, zseniális volt. Mint ahogy szinte tökéletes volt a setlist is, el sem tudtam volna képzelni, hogy a tavalyi – előre is elnézést – B-kategóriás dalcsokor után ilyen jól összeválogatják a műsort. Az borítékolható volt, hogy lesznek új dalok, de abból, amit tegnap előtt hallottam, nekem az jött le, hogy az ’Empire of the Undead’ egy bitang jó lemez lesz! A Pale Rider és az érzelmesebb húrokat pengető Time for Deliverance (ez utóbbi Mike szerint ordas nagy Queen) nálam bizony jelesre vizsgázott.

A dobszóló alatt kicsit szellőztettünk, hogy aztán gyermeki örömmel vessük rá magunkat a folytatásra, ami tartogatott még kellemes perceket bőven. A Blood Religion és a Master-Empire kettős ugyan minimálisan lecsüccsentette a bulit (nem bírom magamban tartani, hogy az Empire refrénjénél talán csak a To the Metalé butább), de aztán hamar jött a jótékony pofon: a Rebellion, a Land of the Free és a Man on a Mission triumvirátusa néhány örömkönnyet is kicsalt belőlünk, púpozódtak a lúdbőrök, koptak a hangszálak. Hát hogy lehet az, hogy ez a három gyöngyszem az utóbbi években elvétve szerepelt csak a programban? Így együtt pedig verhetetlenek voltak. Kötelezővé kéne tenni nekik.

A Man on a Mission jelentette a végállomást – persze csak addig, amíg a „Gamma Ray, Gamma Ray” rigmusok újra vissza nem csalták Kaiékat a színpadra. A fogadóirodák nyilván nem adták volna nagy oddsszal a To the Metalt és a Send Me a Signt, tehát akkorát azért csak-csak nem fordult meg a világ, hogy ez a két derék nóta az ócskapiacon kössön ki. Pedig utóbbi mekkora alapvetés! De hát minden nap nem lehet rántott húst enni.

Kai Hansen nem egy vokálisten – ezt tudjuk. Ezért csak margópiszokként álljon itt, ha úgy tetszik az objektivitás kedvéért, hogy sokszor elcsalta az énektémákat a bulin. Csakhogy a szubjektív énem magasról ürít erre, mert a hangulat, a dalok, a lendület minden lehetséges negatívumot kérdés nélkül földbe tiport. Ez a koncert szinte tökéletes volt, és legfőképpen azért örülök, mert már tényleg hat láb mélyen láttam ezt a bandát. Ők azonban kimásztak a sírból, és élőhalottként szedik áldozataikat. Gyakjanak hát le mindenkit! (Jocke)

Setlist:

Avalon / Hellbent / Heaven Can Wait / Tribute to the Past / Razorblade Sigh / Time for Deliverance / Pale Rider / Dobszóló / Blood Religion / Master of Confusion / Empire of the Undead / Rebellion in Dreamland / Land of the Free / Man on a Mission /// To the Metal / Send Me a Sign

Képek: Jocke
Köszönet a Concertónak!