A szellem a gépezetben: Blaze Bayley, Invader - Club 202, 2014.03.21.

Az ugyebár tiszta sor, hogy a metalénekesek közt Blaze Bayley-nél jobb ismerőse nincs a balsorsnak. Ha kérnék, se rendeznénk sorba azt a sok pofont, amit Bayley az élettől és legfőképp az úgynevezett metaltársadalomtól kapott, ami leginkább csak sörtől részegülten szeret a testvériségről gajdolni – a valóságban már előzékenyebben köpköd, fikáz és kirekeszt. Blaze viszont annak ellenére is nyomja, mint a gőzgép, hogy a felesége elhunyt, a mamája többet csuklik, mint Kurt Cobainé, a körülötte lévő csapat pedig gyakrabban cserélődik, mint a dobosok a Spinal Tapben. Blaze, mint egy mesebeli hős, csak csörtet előre, tolja és tolja a szólóprojectjét, ráadásul teszi ezt abszolút földközeli módon, a színpadon pedig szerethetően, bolondosan.

A Blaze előtt bemelegítő Invadernek egyszerű a titka: csak nyomják a 80-as években gyökerező heavy metaljukat, és rohadtul élvezik. Sokat fejlődött a kezdeti idők óta ez a brigád, most a debütlemezt és az új felállást hallva állt össze teljesen a kép. Szívességet ugyan nem tesznek maguknak azzal, hogy a még a heavy metalosok közt is mostohán kezelt amerikai power metalt vegyítik a 30 évvel ezelőtti magyar HM-hagyományokkal, de a saját műfajukban tisztesen összeszegelt dalokat pakoltak a lemezre. A néhol túl szögletes Invader-daloknak viszont van egy elvitathatatlan fegyvertényük: Jósa Tamás. A zenekar „új” énekesét most hallottam először élőben (meg egyébként is), és azt kell mondjam, minden téren megállta a helyét: a műfajban kötelező érvénnyel kilőtt sikolyok és a nagyívű dallamformálás is simán ment neki, témáit ráadásul reszelt hangú képződményekkel is durvította. Libabőrt is karcolt, mikor Timo Kotipelto magasait nyomta ki a Hunting High And Low-ban – az Anytime, Anywhere Gotthard-slágert viszont túlságosan power metalosra formálták ahhoz, hogy sikert arassanak vele.

Jósa egyébként a hazai énekesek közül Kiss Zoli stílusához áll a legközelebb, még színpadi mozgásra is őt idézi, ahogy az Invader is egy keményebb Egoként jellemezhető. Produkciójuk a maga nemében rendben volt, a statikus színpadképet azért fel lehetne dobni valamivel, de akinek kenyere ez a régisulis magyar heavy metal, az az Invader sok év után megjelent debütlemezében, a ’Szép új világ’-ban sem csalódhat.

Setlist:

Őszintén / Szép új világ / Hunting High And Low / Csak Te maradtál / Állj mögém / Anytime, Anywhere / Igaz szó / Szabadon / Nem elég / I Want Out

Szóval Blaze. Tiszta sor az is, hogy az aktuális válogatáslemez és a 30 éves jubileum apropóján összehozott turné vízválasztó lesz Bayley életében. Még ha az őrült fazonú énekes vigyori grimaszain nem is látszik, de megint padlót fogott a karrierje. Hiszen a saját hangját megszilárdító – a Maidentől örökölt borongós, de epikus dallamú heavy metalt jelentősen bekeményítő – ’The Man Who Would Not Die’ és a még kigyúrtabb ’Promise And Terror’ után kijött egy olyan félrecsúszott lemezzel, mint a ’King of Metal’. És nem csak arról van szó, hogy a filléres hangzás vállalhatatlan, hanem hogy egyrészt Blaze már túl messzire ment a keménykedésben, másrészt pedig azóta újfent és ki tudja hányadszorra lecserélődött körülötte a komplett csapat.

Blaze most épp az Absolva nevű brit heavy metal triójával turnézik, aminek két tagját a Fury UK soraiban mi is láthattuk anno az Iced Earth előtt. Azért jó tudni, hogy az iróniája még nem hagyta el Bayley-t: mikor kérdezték, hogy ez a három srác most a fix bandája, vagy vendégzenészek, az énekes csak annyit válaszolt: ez az Absolva turnéja egy bérénekessel. Fene tudja, hogy ez a formáció milyen albumot hozna össze, az viszont biztos, hogy a színpadon nagyon együtt voltak. A Maiden-rajongásából karriert építő Thomas Zwijsen-t kiválóan pótolta Chris Appleton, aki kellő mennyiségű tekerős villantással és vaskos vokállal díszítette Blaze zenéjét. A ritmusszekció a kötelezőt hozta, azt viszont nagy elánnal: Dan Bate arcáról acélspirálos dörzsszivaccsal se lehetett volna lesúrolni a vigyort, hogy Steve Harris témáit pengetheti. Nyilván nem lehet a két/háromgitáros Maiden-felálláshoz mérni, de a ’The X-Factor’-ról és a ’Virtual XI’-ről előhúzott klasszikusok is korrektül szóltak, és hát nem volt éppen utolsó Blaze tolmácsolásában hallgatni a The Lord of the Flies-t vagy épp a Clansmant.

A Blaze karrierjét átölelő program azonban javarészt a szólószámokra épült. Best of-nak csak azért nem nevezném, mert a ’Promise And Terror’ teljes egészében kimaradt (ezt mégis hogyan?), mondjuk a törekvés megvolt arra, hogy minden Blaze-albumról elszórjanak egy-egy dalt. Jubileumi turnéról lévén szó, tényleg csak a leghíresebb számaira szorítkozott az énekes, Silicone Messiah-tól Samurai-ig; ha sorolni kéne a csúcspontokat, akkor a Kill & Destroy lifteztető refrénje és a Ghost In The Machine odabökött „Do you want to live forever?” sorai mellett az egészen matekosan kikalkulált, odakenős Samurait említeném. Na jó, meg a Blood & Beliefet azzal a magasra feszített melódiájával, meg a Lord of the Fliest, mint egy méltatlanul keveset emlegetett Maiden-számot.

Aki reflexből, zsigerből és élből utálja Blaze nazális hangját, annak persze nem mond sokat, de ez a magát hibbant öregfiúként eladó figura tényleg top formában énekelt, szinte jobban, mint lemezen. Az epikusabb Maiden-számok dallamait is könnyedén szállította. Ettől függetlenül nála simán belefér, ha félremegy pár hang (ami bizony előfordul), mert nem a centire vágott profizmus, hanem a személyes hitel a lényeg. Az, hogy kibattyog a színpadra, és azt mondja, hogy neki megtiszteltetés, hogy itt lehet, és ezt én elhiszem neki, mert ő sofőrködik, ő áll a merchpult mögött, és ő pörög ezer plusz két fokon a színpadon, mert neki ez az élete. És elhiszem azt is, hogy a Stare At The Sunba a ’Virtual XI’ turnéján írta bele a kétségbeesést és a magányosságot, és ez az ő szájából mégsem hangzik patetikusan. Az pedig már csak szimplán vicces, amikor elmeséli, hogy a Wolfsbane kiadója hogy utálta a nevüket, hogy utálta Blaze nevét, és hogy ennél csak a ritmusszekciót rühellte jobban, de mégis kiadták, mégis sikerre vitték a lemezeiket. Blaze annyira hiteles figura, hogy Joey DeMaionak sírva kéne térdre borulnia előtte.

Arról nem beszélve, hogy ez a bohókás alak, aki olyan, mint a gimis haverod, aki tizenévesen rákattant a metalzenére, és 50 éves korára is úgy maradt, szóval ez a pofákat vágó és folyamatosan hülyülő legenda olyan showman, hogy még azt is élvezném, ha az egész koncerten olyan dallamtalan acsarkodásokat nyomna, mint a Wolfsbane punkos Tough As Steelje. Lehetett például nettó unalmas a Soundtrack of My Life, maga a koncert az egyik legszórakoztatóbb buli volt a közelmúlt fellépései közül. Az összeverődött 80-90 emberrel folyamatosan kommunikáló és haverkodó Blaze a fapados körülményekről (mindössze egy kiaggatott molinó a háttérben, a beállás után a gitáros villogta be a kezdést a hangosítónak stb.) is elterelte a figyelmet, és még a lemezeken ellene dolgozó hangzás is az ő pártjára állt ezúttal. Ez egy lelkes és roppant személyes hangulatú koncert volt, ami persze már megszokott a legfüggetlenebb heavy metal zenésztől, de valahogy még mindig működik.

Szerintem pusztán ennyi a titka Blaze-nek: ha ránézel, nem csak a rockzenészt, hanem az embert is látod.

Setlist:

Speed of Light / The Launch / Futureal / Silicon Messiah / Ghost In The Machine / Kill & Destroy / Lord of the Flies / King of Metal / Samurai / Stare At The Sun / The Clansman / Robot / Soundtrack of My Life / Tough As Steel / Blood & Belief / Man On The Edge

Szerző: Tomka
Képek: Török Hajni
Képgaléria ITT.
Köszönet a Club 202-nek!