A Band to Die For: Royal Hunt, Cloudscape - A38, 2014.03.13.

„Mondjátok el az ismerőseiteknek, ha jól éreztétek magatokat. Az ilyen bandáknak, mint nekünk, nagyon nagy szükségük van rátok” – szólította meg a közönséget a Royal Hunt platinatorkú énekese, D.C. Cooper. A módszer, úgy látszik, működik: míg a két évvel ezelőtti PeCsás koncerten talán százan se, most talán kétszer annyian is voltak a Royal Hunt előadásán, akik a magasztos szimfonikus metal és a pőre hard rock legjobb pillanataiból elkevert számaikkal és kötetlen örömjátékukkal húztak mosolyt a rajongók arcára. Sármjuk több zenészt, köztük olyan öregeket is lecsábított a hajóra, mint Balázs Fecó és a Neoton Família gitárosa, Végvári Ádám, akik már az előzenekar koncertjét sem mulasztották el…

…bár túl sok mindenről nem maradtak volna le, ha késnek. Említésre méltó események: a színpadra nagy elánnal fellépő énekes majdnem Bukarestet mond, majd oldalra néz, és vigyorogva kiböki: „Hello, Budapest”, két számmal később pedig már a Cloudscape harmadvonalas, izgalommentes prog-powerje helyett a Royal Hunt szórakoztatja a közönséget, amint egy üveg borral, asztallal és székekkel kiülnek a színpad közepére. André Andersen és D.C. Cooper is csendre integeti a közönséget, a főnök még rá is gyújt, repkednek a selfie-k, és ez a pár perces intermezzo emlékezetesebb, mint a komplett koncert.

Pedig a Cloudscape láthatóan lelkes, a két gitáros a power metal riffelés minden modern trükkjét beveti, hogy szétcsapjanak a közönségben, csak a kapaszkodó hiányzik: a Fullforce-ból is ismert Michael Anderssont alig hallani, amikor mégis, akkor sem különösebben egyedi, amit produkál. A kitartott hangok csak az Eyes of Jealousy-ban ragadnak a fülbe, és nagyon hiányoznak a háttérvokálok, amik megvastagítanák, kiemelnék Andersson dallamait (a másik véglet a Royal Hunté, ahol minden kórus samplerről szólt). Nem rossz, csak – jóindulatúan – korrekt volt a buli, amin a banda fontosabb/ismertebb számai (Before Your Eyes, Under Fire stb.) felszólaltak ugyan, de most ez kevés volt az üdvösséghez. (Tomka)

Setlist:

Mind Diary / Kingdom of Sand / Before Your Eyes / Eyes of Jealousy / A New Design / Demon Tears / Under Fire

Nagyon nehéz helyzetben van az csapat, aki Magyarországon kíván színpadra lépni. Egyre inkább úgy tűnik, hogy megszűnik a felvevőpiac, és kifejezetten fárasztó és kiábrándító belegondolni, hogy hány legenda nem kapja meg a neki kijáró tiszteletet. Ennyiszer leírni pedig még ennél is rosszabb. Mert egy több évtizedes múltra visszatekintő Royal Hunt a kétszáz főt csak erős túlzással elérő közönségnél többet érdemel. Pénzügyi, lélektani, felfogásbeli okokat persze sorolhatunk, de a helyzeten akkor sem tudunk változtatni. Ma Magyarországon ez a helyzet.

Elképesztő figura ez a D.C. Cooper. Legyen akármilyen elenyésző a publikum, ő képes kihozni a helyzetből a maximumot. Az introként szolgáló Double Conversation után D.C. zakóban és napszemüvegben berobbant a színpadra (az ügyes fénytechnikának köszönhetően teljesen váratlanul), és az összes nézőt egy csapásra kilóra megvette – de az egész csapat már a koncert kezdetétől nagyon szuggesztív előadásban részesített minket. Legyen akármekkora nevük, hozzá lehetnek szokva a kongó koncerttermekhez, így végtelen profizmussal és jó kedvvel kezelték a helyzetet. Ez a hangulat pedig átragadt a közönségre is.

A csapat minden tagján látszott, hogy imádják, amit csinálnak, ezért történjen akármi, ők teljes erőbedobással fogják végigtolni a műsort. Jonas Larsen gitárost én már a legutóbbi koncerten kiszúrtam magamnak. Nemcsak a nyakon oda-vissza tekerő gitárhősök virtuozitását, hanem a klasszikus éra bárdistáinak elszállt lazaságát is felfedeztem benne. Szólói pontosak, közérthetőek voltak. Basszusgitáron az együttes korábbi tagja, Per Schelander játszott, aki mindössze néhány koncert erejéig ugrott be helyettesként, de ez a teljesítményén cseppet sem látszott meg. Mondjuk az vicces volt, hogy beállítottak elé egy mikrofont, amikor majdnem az összes vokál samplerekről ment. Sebaj. Kis ország, kis koncert.

André Andersen, a banda zenei atyja pedig szokásához híven a háttérből vezényelte az eseményeket. Mit mondjak, nem túl extrovertált figura, de tény, hogy ő a Royal Hunt szíve-lelke-esze. A kiváló tábornoki munkáját dicséri, hogy a koncert setlistjében én nem igazán éreztem üresjáratot, végig lekötötte a figyelmemet. Persze a klasszikusokra tombolt igazán a jónép, de a legutolsó két nagylemez dalai is integráns részét képezték a show-nak. Sőt én a picikét haloványabb 'A Life to Die For' dalain most éreztem csak meg, hogy mekkora királyságok is valójában. Ehhez persze kellett egy bazierős hangosítás is, amiért külön piros pont jár a csapat háttérmunkásainak. Kicsit ezt beárnyékolta, hogy D.C. mikrofonja többször is beszart a koncert alatt, de mindig gyorsan orvosolták a problémát.

Tehát egy remek hangulatú, kiváló dalokkal teli estét töltöttünk el a Royal Hunt társaságában, ahol még a humornak is jutott szerep. Kölcsönkenyér visszajár alapon például alsógatyában táncot lejtve visszatért a színpadra a Cloudscape csapata a Hard Rain’s Coming közben, amit persze egyik banda sem bírt ki röhögés nélkül. De D.C. Cooper egész este brillírozott, viccelődött a közönséggel, ami közben egy-két pacsi is belefért. Egyedül a visszatapsolás utáni dalokban éreztem egy kis visszaesést, de azt is csak azért, mert egy Last Goodbye és Message to God páros után azért nehéz robbantani. Kicsit a lendület akkor megtört, de az Epilogue számomra azért így is tökéletes lezárás volt, hiszen a kedvenc Royal Hunt számom. A koncert végén visszatért Andreas Passmark, leváltva Per barátunkat a turné következő állomásaira. Elhangzott köztük egy basszuspárbaj, amit részemről teljesen döntetlenre osztályoznék, tekintve, hogy mindkettőjük teljesen egyedi technikával bír, de Schelander is visszatért az utolsó nóta erejére, immár egy Flying V-vel a nyakában. Megmondom őszintén, nekem baromira bejött a Royal Hunt két gitárral. Nagyon hozzátett a hangzáshoz, és sokkal súlyosabb, monumentálisabb lett tőle a zene. Én bizony betolnék még egy bárdistát a csapatba.

A zenei teljesítménnyel és a hangulattal is maradéktalanul elégedett voltam. Igazából minden klappolt, csak kicsit fáj a szívem, hogy lassan tényleg csak egy szűk réteg lesz kíváncsi az igényes metal zenére. Sajnos ez valószínűleg nem fog változni, de addig is, amikor csak tudjuk, csípjük el a Royal Huntot, mert nagyon megéri. Egy külön adalék, hogy a csapat következő fellépése Ukrajnában került megrendezésre, és az ottani kvázi-háborús állapottól az egyik technikus annyira telecsokizta a gatyáját, hogy szó nélkül hazahúzott az USA-ba. Na igen… (Adamwarlock)

Setlist:

Double Conversion / One Minute Left to Live / The Mission / Tearing Down the World / Hard Rain's Coming / Running Wild / A Life to Die For / Cold City Lights / Time / Clown in the Mirror / Half Past Loneliness / Last Goodbye / Message to God /// Hell Comes Down from Heaven / Instrumental mix / Epilogue

Képek: Török Hajni
Fotógaléria ITT
Köszönet a Livesoundnak!