Vanden Plas: Chronicles of the Immortals: Netherworld (Path 1)

írta TAZ | 2014.03.15.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: http://www.vandenplas.de

Stílus: Progresszí­v metal

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

Egyszerűen nem értem, hogy lehet annyi kiváló alulértékelt zenekar a rock/metal porondon, mint például a német Vanden Plas. Bandák jönnek-mennek, emelkednek ki rövid idő alatt az ismeretlenségből, majd járják a világot megasztárokként, egyesek pedig ha vért izzadnak, akkor sem kerülnek feljebb a ranglétrán. Természetesen jónéhányan ismerjük és kedveljük a német proggereket, de abban megegyezhetünk, hogy (sajnos) nem tartoznak az éllovas csapatok közé, pedig kiváló és magas színvonalú zenét szolgáltatnak már évek óta. Az idén húsz éves zenekar mögött többek között olyan lemezek állnak, mint a három évvel ezelőtt megjelent zseniális ’The Seraphic Clockwork’ vagy éppen a 2006-os ’Christ.0’. Az elmúlt időszakban egyáltalán nem tétlenkedtek Andy Kuntzék, ugyanis egy német fantasy író, Wolfgang Hohlbein ’Chronicles of the Immortals’ című művét feldolgozva megalkották a ’Bloodnight’ elnevezésű rockoperát, ami a 2012/2013-as évadban 25 teltházas előadást élt meg a kaiserslauterni színházban. A nagy sikeren felbuzdulva – illetve azon, hogy a hírek szerint Hohlbein irdatlan nagy Vanden Plas rajongó –, úgy döntött a banda, hogy ezt a rockoperát kicsit átszerkesztett változatban, de stúdiólemezen is megörökítik. Ennek az első felvonásával ismerkedhetünk most meg, melynek címe ’Chronicles of the Immortals: Netherworld (Path 1)’.

Pár héttel ezelőtt az új Ring of Fire lemez kapcsán már említettem, hogy nem szeretem a szövevényes fantasy sztorikat, azonban most kénytelen voltam kicsit beleásni magam a történetbe azért, hogy megtudjam miről is van szó. A főhős egy bizonyos Andrej Delany, aki abban különbözik embertársaitól, hogy ismeri a hallhatatlanság kulcsát, jóval hosszabb ideig képes élni társainál. Cserébe viszont nem tudja megosztani életét a halandókkal, így arra vágyik, hogy egyszerű, hétköznapi ember lehessen. A megváltást keresve rengeteg megpróbáltatáson megy keresztül, gonosz erők karmai közé esik, majd a Mennyország, illetve az örök Sötétség végeláthatatlan háborúja között találja magát. Dióhéjban körülbelül ez az első rész története, amitől persze nem dobtam hátast, egyszerűen nekem ezek a sztorik nagyon mesterkéltek, abszolút nem tudok azonosulni velük.

Akárcsak a színpadi változatban, a főhőst ezúttal is Andy „játssza”, sőt a narrátori szerepet is ő tölti be. A dalok persze sokkal keményebbek a színházi változatnál, a kórus kisebb létszámú, valamint a zenekari részeket több helyen a zongora váltotta fel. Kár, hogy nem készült felvétel az eredeti előadásokról, megért volna egy kisebb elemzést az is, vagy szimplán csak egy összehasonlítást ezzel a művel. Említettem, hogy a ’Chronicles’ egy rockopera, de nem olyan értelemben, mint Tobias Sammet vagy Timo Tolkki művei, amire egy rakás sztárt összeverbuválnak. Andy Kuntzon kívül egy hölgy hangját hallhatjuk még a lemezen, illetve a Vision 1ne narrátora az, aki nem tagja a csapatnak. Az opera kifejezés egyszerűen csak a mű szerkezetére, felépítésére utal, a számlistából egyébként kitűnik, hogy jelenetekre, mondhatni víziókra van felosztva a mű. Meg kell mondanom, elég nehezen adta meg magát az album, nem is emlékszem hányszor pörgettem végig, mire egységes képet kaptam róla. Az biztos, hogy az utóbbi hetekben kizárólag hajmetal, hard rock és AOR muzsikákon lógtam, valószínűleg ezért tartott tovább feldolgoznom a hallottakat, titkon mindig azt vártam, hogy majd egy jól megkomponált sláger hatására átviszem a közfalat, ez azonban nem történt meg. A lemez egyetlen húzótétele a klippel is ellátott Godmaker, melynek gonosz riffjei nagyon hatásosak, jól érezte a banda, hogy ezt a nótát kell megörökíteni kisfilmen is.

Ezen kívül viszont nem érkezik több olyan dal, amire igazán felkapná a fejét az ember. Rengeteg a középtempós lötyögés, ez pedig egyáltalán nem tesz jót az albumnak annak ellenére, hogy zeneileg nagyon sokrétű és átgondolt műről beszélünk. Van itt két részes, lassú, énekesnős nóta Misery Affection címmel vagy a misetételnek is felfogható, vaskos kórussal megtoldott Ghost Requiem, de akár ódákat is zenghetnék a The King And The Children Of Lost World témáiról, melyek nagyszerűen vannak összefűzve. A lenyűgöző hangzáson túl természetesen a hangszeres teljesítményekre sem lehet panasz, Stephan Lill és Günter Werno párosa – mint mindig – most is hallatlanul nagyot szól, elsősorban ők azok, akiknek karakteres játéka belengi az egész produkciót. Zeneileg számomra mindig is a Dream Thetaer progresszivitása és az újkori Kamelot borongóssága ötvöződött a zenekar munkásságában, ezúttal az utóbbi sokkal inkább kidomborodik, köszönhetően a „darkos” sztorinak és Kuntz előadásmódjának, aki átélésével olykor Roy Khan-i magasságokba emelkedik. Kár, hogy a kerekasztal lovagjainak slágeressége viszont már nem ragadt át a germánokra, hiszen akkor jobban tudnám értékelni az egyébként remekül sikerült lemezt.

Pontszám: 7.5