Egypercesek #1: Pretty Maids, Vandenberg's Moonkings, Alter Bridge, Avatarium, Truckfighters

Nemrég még könnybe lábadt szemekkel búcsúztattuk a jobb sorsra érdemes Maradványértéket – amely mindig kiemelt helyet foglalt el fémszívünk valamely csücskében –, de szerencsére a vérvonal nem szakad meg, s az Egypercesek formájában egy felfrissült rovat gyűjti csokorba a tömör és velős lemezismertetőket.

Az első Egypercesek átrángatja 2014-be az Alter Bridge és az Avatarium tavaly év végi méregerős albumait, igyekszik meghozni a kedvet a Pretty Maids eddigi leghangosabb anyagához, de kíméletlenül végigmasíroz az ex-Whitesnake gitáros köré épülő Vandenberg's Moonkings és a göteborgi stoner/desert rock trió, a Truckfighters legropogósabb produktumain is. Jó olvasást hozzá!

Pedig megfogadtam, hogy ha a Pretty Maidsszel kapcsolatban még egyszer leírom, hogy „csúcsformában” vannak, akkor messzire hajítom a pennámat… de hát mit lehet mit tenni, Ronnie Atkinsék tényleg hangosabbak jobbak, mint valaha. A ’Motherland’ (meg köztünk szólva a ’Wake Up to the Real World’ és a ’Pandemonium’) után ékes bizonyíték erre a ténymegállapításra a ’Louder than Ever’ is, amely négy új dalt egyesít a ’Maids 1995-től 2006-ig tartó korszakával. A közösségi oldalakon kétféle PM rajongó létezik: az egyik nézet hívei szemöldökeiket szorosan összehúzva toporognak, amiért a dánok nyolcvanas évekbeli önmagukhoz képest puhapöcsökké lettek, a másik tábor pedig alkoholistákat megszégyenítve dönti magába az egymás hátán gombaként előbukkanó új Pretty Maids slágereket. Tény, hogy Atkinsék már egy ideje nem Back to Back-szerű keménykedésekkel pakolják teli a lemezeiket, de magam részéről ebben az ég egy adta világon semmi rosszat nem látok, hiszen amit ezen a dallamos metal vonalon leművelnek, az tanítani-, s ahogy sok olvasónk írta: rádióba való.

A ’Louder than Ever’ négy frissensülttel (Deranged, My Soul to Take, Nuclear Boomerang, A Heart Without a Home) és nyolc mirelittel (Snakes in Eden, Playing God, Tortured Spirit és társai) készült a tavaszi napéjegyenlőségre, és ismét jól vizsgázott. A nyolc újravett dal mellett a lendületes, Atkins koszos énekével kiékelt Deranged, a cukormázas, mégis (vagy 'tán pont emiatt) fülbe tapadó My Soul to Take és a többedszeri hallgatásra is libabőrt okozó Nuclear Boomerang simán elfért volna „egy” ’Motherland’-en is. Mivel ma lusta voltam leborotválni a borostát a szívemről, így bizony az utolsó dal, A Heart Without a Home (szívek, szívek mindenhol...) fennakadt rajta, itt egy kicsit valóban giccsbe hajlik a történet; a dal önmagában gyönyörű, de szerintem finoman szólva sem illik a vaskos szintiriffekkel telepakolt Snakes in Eden vagy a csuklóból kirázott He Who Never Lived, megy úgy a többi nyolc közé.

Ugyan csak négy teljesen friss dal van a 'Louder than Ever'-en, de tekintve, hogy a Pretty Maids a kilencvenes és kétezres éveket nem éppen a rivaldafényben töltötte, biztos vagyok benne, hogy a másik nyolc is tud majd újdonsággal szolgálni. Szóval irány a bolt!

Az eredetiséget felváltotta a feeling. Ha nem Adje van den Berg angolosított neve virítana a borítón, bizony ez a debütalbum is feltűnésmentesen simulna a mostanság feléledt klasszikus rock újhullámába (gyereknevén a retrorockba). Vandenberget viszont már csak azért sem illene leretrózni, mert a holland gitáros már a ’70-es években is ezen a jól kitaposott ösvényen baktatott (halld a Teaser 1978-as lemezét). A sors viszont soha nem babusgatta a gitárost: tipikus, hogy a Here I Go Again érzéki szólójáról elhíresült és a Whitesnake pénzügyileg legsikeresebb időszakából részt vállaló Adrian egy baleset miatt végül csak ’97-es, bluesosabb, pőrébb hangvételű ’Restless Heart’-on játszott teljes egészében. A Whitesnake 90-es évekbeli szünetében gründolt Manic Eden supergroup (Ron Young Little Caeser-énekessel a mikrofonnál) sem szerencsésebb sorsú (egy lemez után feloszlottak), viszont zeneileg nem áll távol attól, amit Vandenberg most 16 évnyi pihenő után pár holland fiatallal produkál.

A ’Vandenberg’s Moonkings’ nem is annyira a Whitesnake legnépszerűbb érájához, vagy a Vandenberg előbb heavy metalos, majd a 80-as évek kommersz rockjának toposzaiban és hangzásában elvesző lemezeihez, hanem a gitáros első szerelméig megy vissza. Hendrix- és Page-ihletésű gitárjáték és a Led Zeppelin húsos riffjeit idéző témák húzzák a lemezt, na meg az ismeretlenségből előrántott Jan Hoving Plant-hajlításokat és Coverdale-manírokat idéző, klasszikusan rekedt éneke. A koszlott bluesban ázó és a rock atyjai felé tisztelettel biccentő dalok szolgáltatják itt a boogie-t, csak egy a baj: túlságosan a Zepp árnyékában tanyázik ez az amúgy kimunkált, élvezetes lemez. A legmodernebb húzása Vandenbergnek az, hogy vonósokat és női vokalistákat csempészett a power balladákba, amik a tőle megszokott módon a jóízlés és a giccs határán billegnek. Tetszetősebb már a ’Stalkers In Tokyo’ akusztikus koncertlemez verziójától is eltérő Sailing Ships-átirat, amin maga David Coverdale énekel. A Lust and Lies mellett még a Line of Fire nevezheti magát ügyeletes kedvencnek: ilyen magasra mászó refrénből kellene több, hogy egyszer a befutást szavatoló sláger is megszülessen Vandenberg új bandájának műhelyében.

Anno a Creedben épp az tetszett, hogy a ’90-es évek eleji klasszikus grunge „kockásinges-cipőbámuló” melankóliáját egy laza mozdulattal fel tudták frissíteni úgy, hogy a védjegyszerű hangzás testére egy jókora szőrös tököt is növesztettek, minek folytán még a sziklából faragott, cserzett arcú metalbarát hallgatóság is talált magának egy szakajtónyi elheadbangelhető riffet. A Creed aztán széthullott, ahogy annak idején a grunge is, más kérdés, hogy mind a bandatagok, mind a műfaj visszalopódzott a bokrok alatt csendesen, megújult külsővel, frissen beretvált ábrázattal. Na, jó, ez a nem éppen autentikus megállapítás igazán csak a grunge-ra húzható rá (konszolidált Pearl Jam és társai, ugye-ugye?), a Creed háromnegyede azonban mintegy szembeköpve a zenészembert meglegyintő korosodást, egy, az elődjénél még inkább koszosabb, adrenalintól duzzadóbb, férfiasan vagányabb vágányra terelték a maguk szerelvényét – ez volt az Alter Bridge nevű tánczenekar. A poszterfiú Scott-tot a poszterfiú Myles váltotta, tulajdonképpen csak a hanghordozás más, az (élet)érzés hasonló.

Ám hogy végre rákanyarodjak a negyedik Alter Bridge-anyagra is: simán elintézhetném azzal, hogy a ’Fortress’ Minden Idők Egyik Legjobb Post-Grunge Mesterműve, és pont. Mivel azonban ez nem volna igazán polkorrekt, némi széljegyzet: meglehetősen változatos dalcsokorral van dolgunk, akad itt minden, mint a jófajta falusi búcsúban, legyen szó tempós slágerdarabról (Addicted To Pain), thrash-be hajló, kapkodó súlyosságról (Bleed It Dry; Cry A River), Tool / Perfect Circle-hatású, zaklatott, modern remeklésről (The Uninvited), a Nevermore (!) és a heavy-grunge fura házasságáról (Peace Is Broken; Farther Than The Sun), nagy ívű dallamokban tobzódó, komor hangulatú fél-líráról (Lover; All Ends Well), netán komplex felépítésű, eposzi erődítményről (Fortress). Mindközül pedig a Calm The Fire a személyes kedvencem, a tavalyi év egyik legfantasztikusabb és leghátborzongatóbb dallamívével büszkélkedhető refrénjét is itt hallhatjuk! Egyedül a kissé jellegtelen borítóval nem vagyok kibékülve, mindettől függetlenül csak ajánlani tudom a korongot, jó fél évvel a megjelenés után is, ugye jobb később, mint soha. Hallgasd a ’Fortress’-t, szeresd a ’Fortress’-t!

A Candlemass az egyik legnagyobb szerelem az epikus doom metal mitikus, ködös-borongós világából, ám igazából az 1992-es, méltatlanul elsikkadt ’Chapter Six’ utáni lemezekért már csak takaréklángon lelkesedtem. (Na, jó, volt az Abstrakt Algebra-féle kitérő ’95-ben, az valami gusztustalanul nagy remekmű, de hát az mégiscsak más tészta…) A svéd alapbanda éppen mostanában leheli ki a lelkét (pontosabban újabb stúdióalbumokra már nemigen van kilátás, legfeljebb koncerteken lehet elcsípni a Candlemass-t), csüggedtségre viszont semmi okunk, hiszen az alig fél éve létező Avatarium az elmúlt évek egyik leggrandiózusabb debütálását tette le a doom metal ébenfekete asztalára.

Leif Edling mester agyában egy étterembeli születésnapi buli alkalmával szökkent szárba az ötlet; akkor még úgy állt a dolog, hogy az Opeth-vezér Mikael Åkerfeldt lesz az énekes/gitáros, két napra rá meg is született a Moonhorse című dal, ez a kezdeményezés azonban hamar dugába dőlt. Ugyan Leif egy, a fiatal Robert Planthez hasonló torkot álmodott meg a banda élére, a dolgok mégis úgy alakultak, hogy az Evergrey-ből is ismert gitáros, Marcus Jidell felesége, az eleddig csupán jazz/blues-vonalon mozgó Jennie-Ann Smith csatlakozott hozzájuk. Az Avatarium-muzsika minden pillanatában hamisíthatatlan Edling-zene, kormos-szagos doom-riffek görögnek tova, mégpedig a legjobb fajtából, ezzel szemben az egésznek van egy komor, költői szépsége is, amely beragyogja mind a hét szerzeményt. Ezúttal tehát nem a lassan hömpölygő, patetikus, heroikus heavy metal jellege domborodik ki itt, mint ami a Messiah Marcolin-érás Candlemass sajátja volt,  az Avatarium gyökerei régebbre nyúlnak vissza, hisz többet merít a ’70-es évek pszichedelikus-romantikus hangzásából, ennek ellenére nem áll rokonságban a mostanság oly népszerű énekesnős okkult-rockkal. Jennie pedig kész főnyeremény, évek óta nem hallottam az övéhez foghatóan varázsos-delejes hangot, már ami a rock- és metalzenét illeti; hol kristálytisztán csengő, hol elvágyódó és törékeny, hol bluesosan füstös éneke félhomályos éjszakai klubok buján romlott világába repít… Így lesz hát ez a háromnegyed órás zenei anyag egy roppant előkelő csúcsalkotás, olyasféle, mint egy elegáns és patinás klasszikus bor. Megérdemli a főhajtást – és a maximális pontszámot.

Csupán öt év évet kellett várni a svéd „sivatagi cirkálók” új lemezére, ami  meg is érte, mivel egy nagyon kiforrott, igényes anyag született. 2005-ös bemutatkozó lemezük, a 'Gravity X' megjelenése után a Truckfighters igen elismerő helyet foglalt el az olyan sivatagi ihletésű zenekarok között, mint a Dozer, a Fu Manchu vagy a Kyuss. A következő két album után ('Phi', 2007; 'Mania', 2009) több mint 300 koncertet adtak, nagyrészt Európában, de több amerikai helyszínen is játszottak, és játszanak a mai napig. 

Minden, ami névjegyként festődött fel a Truckfighters cirkálójának motorháztetejére, megtalálható a 2014-es 'Universe' anyagon. Ez már a kezdő Mind Control számban előjön, ahogy túljutunk a szinte távolról hallatszó, majd berobbanó intró szívatásán. Érkeznek a fülbemászó, könnyen megjegyezhető dallamok, énekeltető refrének, dinamikus sörteriffek, elszállós közjátékok, és a már márkává vált, sajátos „vintage-fuzz”. Bár az albumon csak hét szám hallható, a Get Lift majdnem nyolc vagy a Mastodont tizennégy perce szépen kitölti a lemezt. Ezzel a két számmal mintha valami maradandó monumentális dolgot szerettek volna készíteni, ami már az időhosszban is sikerült. Igaz, ez a két dal jellegében is pszichedelikus, lassabb megközelítésű, azért a The Chairmannel vagy a Conventionnel sikerült megtalálniuk az egyensúlyt és fenntartani a figyelmet a fiúknak.  

Sok rajongótól hallottam, hogy az előzőkhöz képest ez az album nem lesz nagy kedvencük, és először én is csak legyintettem, más albumokba fogtam bele, de aztán mégis érdekelni kezdett és érthetővé is vált ez a fajta elmélkedősebb megközelítés. Sok számot tényleg nehéz koncerten elképzelni a ’Universe’-ről, de a Prophet hatalmas refrénjét én is kiabálnám egy budapesti bulin, már ha egyszer erre járnának. A Truckfighters most egy finomabb, kigyomláltabb termést hozott elénk ebben a 44 percben, mint az előző anyagokban. Biztos sok rajongót vegyes érzelmekkel talált meg, de hát tudjuk, sok mindent nem ismerünk még ebben az Univerzumban.