Szí­nház az egész rockzene: Trans-Siberian Orchestra - Stadthalle, Bécs, 2014.01.26.

A Trans-Siberian Orchestra a Savatage emlékzenekara. Ha úgy tetszik, a legjobb tribute banda, amiben az eredeti zenészek asszisztálnak ahhoz, hogy minél szélesebb közönség számára fogyasztható formába csomagolják az anyazenekar leleményeit. A TSO nem csak egyes Sava-számokra húzza rá még drágább, csillogóbb öltönyét, hanem egész nagylemezeket ír elcsent vagy duplikált Sava-részletekből (’Night Castle’), hogy aztán flitter-rockját a lehető legmonumentálisabb díszletek közt adja elő. Megalomán giccs – vádolják a TSO-t, akiknek túl langyos ez a zenekínálat. Az hát, minek tagadni. Csakhogy annak tökéletes. Az volt három éve a Beethoven-turnén is, és az volt most is, mikor a 15 éves jubileum alkalmából egész életművüket áttekintették Chris Cafferyék a legutóbbi TSO-kislemeztől (’Dreams of Fireflies’) a Savatage-klasszikus ’Gutter Ballet’-ig.

Jon Oliváék mindig is a nagy sikert hajszolták. Ezért engedtek a kiadójuknak a ’Fight For The Rock’ kommerszebb rádiórockjával még a 80-es évek közepén, később pedig azt is bevállalták, hogy karácsonyi zenét játsszanak, csak hogy rocksztárok lehessenek. Végül azonban nem kellett eladniuk magukat: eladja magát a Savatage monumentálisabb verziója, csak a metalt kellett kisöpörni a képből. Az ellenpontozásra épülő kánonvokálokat, a zongorával kísért rockepikákat, a klasszikus zenei idézetekkel teletűzdelt, pergős instrumentális darabokat viszont megtarthatták. És ezekben ott bujkál az a drámai érzék és az a dallamvilág, ami a Savatage-t is naggyá tette.

A TSO viszont a grandiózus musicalszínházat tekinti a hatáskeltés biztos útjának. Sok embernek csinálják ezt és nagyon profin, úgyhogy legalább akkora hangsúlyt pakolnak a látványvilágra – szemkiszúró fénytechnikára, kicentizett koreográfiára, hangulatkeltető színjátékra –, mint magukra a dalokra. Aranyszabály ez már ilyen méretű produkciónál, hiszen a legválogatottabb módokon kell ingerelni az érzékszerveket ebben a hiperszenzitív korban. A TSO nem is bíz semmit a véletlenre: az atmoszférát biztos kézzel és erős színkontrasztokkal festik (egyik emlékezetes árnyalata ennek, mikor a Believe alatt kék fényárban fürdik a színpad, csak Robin Borneman arcát mázolják vörösre), a fénysugarak a matematikusokat kenyerezik le (minden számban más alakzatba állnak össze), a háttérben pedig a kötelező köröket futják a tematikus vetítések (a ’Night Castle’ dalai alatt például háborús képsorok peregnek).

Az európai koncerteken ugyan nincs akkora díszlet és trükkarzenál, mint az Egyesült Államokban, ahol a KISS tagjainál is többet röpködnek a zenészek a közönség felett – cserébe viszont az „öreg” rajongóknak kedvez a hét Savatage-szerzeményt is magába sűrítő koncertprogram. Vállalható kompromisszum, hiszen a látvány így is veri az általunk ismert sztenderdet, Savatage-dalokat viszont csak egykori Savatage-zenészektől hallgatunk szívesen. A szólóban is rendre konceptturnékat bonyolító tagok – legutóbb Zak Stevens az ’Edge of Thorns’-t, Jon Oliva pedig a ’Hall of the Mountain King’-et nyomta el egészében – most is egy nyilvánvaló terv szerint válogattak: a Trans-Siberian Orchestra puha dallamú, lekerekített világába illeszkedő balladákat és az epikus, nagylélegzetvételű eposzokat húzták be a műsorba. Habár best of a program, mégis a búvópatakszerűen fel-felbukkanó régi slágereken áll vagy bukik a show: vajon az énekesek elő tudják adni olyan érzelmi hitellel és olyan drámai erővel Stevens és Oliva témáit, ahogy azt a fanatikus rajongótábor elvárja?

Persze, a TSO berkeibe nem engednek be féloktávos kutyaütőket, de valakinél – na jó, tudjuk: Paul O’Neillnál – mégiscsak félrecsúszhatott valami. Konkrétan a koncepció, hiszen énektudás mindenkinél van – emellett még a rocksztárkarizma a szériatartozék a TSO-énekeseknél, akiknek főleg a fiatalabbjai vannak meggyőződve arról, hogy most már ők az amerikai szórakoztatóipar krémje. A dedikáláson kicsit kellemetlen, a színpadon viszont klassz élményt nyújt ez, mindenki úgy pózol, mintha egy amerikai kábeltévé közvetítené az eseményt. Ám az elhibázott énekesválasztással így is kiölik a drámát néhány dalból: a Handful of Rain az első áldozat, amelyet egy pop- és soulénekes fekete csaj ad elő úgy, mintha valamelyik tehetségkutató műsorban dolgozta volna át a dalt. Nem mondom, a hangja annyira rendben van, hogy már szavaznám is tovább, hogy továbbjusson, csak el innen – merthogy a Handful of Rain törékenységét, whisky-áztatta melankóliáját mégsem képes átadni (persze ahogy sebzett macskaként átoson a színpadon, az megint csak felejthetetlen). S ha már kiszavazásnál tartunk: a tavaly is alulteljesítő Kayla Reevest is igazán nyugdíjazhatnák (a lírai Somedayben és a rockos Child Unseenben is túlkompenzál, rátelepszik a dalra), még ha most jobban is teljesít, mint múltkor.

Andrew Rossnak is sikerül a bűvészmutatvány, ő a ’The Wake of Magellan’ egyik legjobb dalát, az Hourglass-t laposítja el – a Beethoven-turnén a Chance-ban nyújtott épphogy elfogadhatót, most technikailag nincs hiba, csak a várt hatás marad el (a dal végi csendes-ülős melankólia azért így is hatásos). A Zak által hangoztatott fene nagy Sava-barátság mítosza rögtön szét is foszlik: ha tényleg olyan jóban van Stevens egykori kollégáival, akkor miért hívnak mégis turnéról turnéra középszürke Zak-klónokat a TSO-ba, hogy az eredetinél gyengébben elénekeljék a Zak-számokat? De most jön még csak a csapat piperkőce, Nathan James, aki a Gutter Bulletet korrekten, az All That I Bleedet viszont már kifejezetten rosszul interpretálja. Hogy Oliva pszichotikus vokáljait nem tudja reprodukálni, az hagyján, legalább a sikolyokat kitornássza a Gutterben, de mikor az ’Edge of Thorns’ finom szólamú dalában olyan fülsértően énekel, akkor rögtön a jellegtelenebb, viszont hibákat sem ejtő Andrew Rosst hiányoljuk.

Kettőjük félrement előadása csak annak fényében érthetetlen, hogy a Trans-Siberian Orchestra – többek közt – a tökéletes énekteljesítményről szól. Számonként váltják egymást az amúgy jobbnál jobb énekesek, és ha nem instrumentális dalról van szó – ahol Cafferyre, Pitrellire és társaikra irányul a reflektorfény –, akkor bizony az énekesnek kell odakarcolni azt a libabőrt a karokra. Flottul is megy ez a többieknek, köztük a meglepetéssrác Robin Bornemannak, aki a Believe-t úgy kezdi, mintha Jon Oliva fia lépett volna színpadra. Karcosan, de érzelemdúsan énekel, és ott mereng a blues fájdalma enyhén szőrös torkában. Egyszerűen tökéletes. A srác mindössze 28 éves, először énekes-dalszerzőként, majd egy elektronikus rockbanda frontembereként illeszkedett be a holland zenei színtérbe, de most, a Savatage legszebb lírájában maximálisan kiteljesedhetett. Benne nem lehetett érezni azt a mesterkéltséget, mint a szőkített Nathanben, aki minden mozdulatát előre kitalálja – ahogy Robin a végén csak simán lekezelt Pitrellivel, az a maga egyszerűségében is sokkal hatásosabb volt, mint bármilyen rocksztárpóz, amibe vághatta volna magát.

A prímet persze a két profi vitte: Jeff Scott Soto és Rob Evan. Soto, ha lehet, még kifejezőbben énekelt, mint a Beethoven-dalokban. Talán a sok TSO-turnénak köszönhető, de most már határtalan magabiztossággal mozog a musicalszerepben: nem csak elénekli, hanem elő is adja a dalait, és érzékelhetőbben játszik a hangjával, a hangszíneivel. És amit laza rocksztárként a Sparksban művel! Rob Evan pedig Rob Evan… Azt tippelném, fogalom már amerikai színház körökben, vagy ha mást nem, legalább a TSO-fanoknál. Ezt a magabiztos dallamformálást, könnyed éneklést, amit ő bemutat, csak kevesen tudják ilyen meg- és felrázó drámai erővel párosítani. A számára kiosztott és hazai terepnek számító Epiphany a két és fél órás koncert egyik csúcspontja volt: a felépítésében és melódiaszövésében is a legjobb Savatage-dalokat idéző szerzemény mindent magába sűrített, amiért rajongani lehet ezért az előadásért. A lányok közül csupán Chloe Lowery hangja tudott ennyire felülemelkedni és elszárnyalni az alapanyag felett: ő az After The Fallból facsart ki minden érzelmet.

S hogy melyik volt a jobb a két TSO-show közül? „Nem lehet megmondani, mert annyira különböző volt a kettő” – mondta Szakáts Tibi az előadás után. Végül igaza lett, mert a TSO elszalasztotta a nagy lehetőséget: szerintem ez a program úgy is erősebbre sikerülhetett volna, hogy a Beethoven-estnél kikezdhetetlen volt a koncepció. Az elszúrt Sava-számok hagytak némi keserű szájízt maguk után, de nem tudták annyira elváltoztatni azokat, hogy teljesen elrontsák a műélvezetet. Ráadásul a TSO most egy sokkal rockosabb, pörgősebb műsort állított össze, amibe simán belefért, hogy a közönség – a koncertnek megint a színháznak is beillő Stadthalle kisterme adott otthont – két-háromszámonként felpattanjon a székeiből, és spontán tapsolásban és éneklésben törjön ki. Egyszer még Chris Caffery is lejött az első sorokba, és ott pengette a Wizards In Winter instrumentális szösszenetet; látszott a tagokon, hogy sokkal felszabadultabbak, mint múltkor. Az éneknélküli TSO-dalokból is a húzósabb tételeket vették elő, mint a zenekart a siker útján elindító Sarajevo 12/24 vagy a Wizards In Winter. Sőt egy billentyűszólónak is jutott hely Vitalij Kuprij részéről, aki persze minden koncerten ugyanezt a „spontán leállással” megszakított, de egyre gyorsuló tempóban előadott klasszikus zenei idézetfüzért játszotta, ám így is mókásnak hatott az őrült professzor-külsejű zongorista magánszáma.

Az igazságos verdikt: mindkét produkció felülmúlta a várakozást, a rockkoncertektől megszokott színvonalat. Egyrészt azért, mert ez nem is rockkoncert volt, másrészt azért, mert itt tényleg (majdnem) mindenki a legprofibbat nyújtotta a saját területén. A TSO titka, hogy nem csak perfekt, de minél változatosabb élményt nyújt: ha nagyívű metalopera kellett, ott volt az Hourglass, ha dögös rocksláger, akkor a Sparks, ha szívreszelő líra, akkor a Believe, ha felemelő, klasszikus tétel, akkor a Carmina Burana. Családi szórakozás, ami a rocker, a rockerné és a kis kölykök igényeit is kielégíti. A menedzsment állítólag érdeklődött is, hova lehetne Pestre hozni a produkciót – a baj csak az, hogy itthon nincs annyi rockercsalád, amennyi megtöltené a Kongresszusi Központot. Sebaj, talán még idén jönnek vissza Európába: a pletykák szerint egy új konceptlemezzel.

Setlist:

Time and Distance / Winter Palace / This Is the Time (1990) / Christmas Jam / Handful of Rain / A Last Illusion / Gutter Ballet / Misery / Mephistopheles' Return / Mozart/Figaro / Sparks / The Hourglass / Someday / Child Unseen / Believe / Wish Liszt (Toy Shop Madness) / After the Fall / Wizards in Winter / All That I Bleed / Dreams of Fireflies (On a Christmas Night) / Carmina Burana / Epiphany / The Mountain / Billentyűszóló / Beethoven / Requiem (The Fifth) / Christmas Eve (Sarajevo 12/24)

Szerző: Tomka
Képek: Savafan
Köszönet a TSO menedzsmentnek!