Megszelí­dült szörnyek az űrből: Monster Magnet, Church of Misery, Ozone Mama - Club 202, 2014.01.29.

Újabb csillagközi találkozónak adott otthont az ESA teljes jogú engedélyével a Club 202. Ennek apropója az új Monster Magnet album, a ‘Last Patrol’ európai turnéja. A 2008-as koncertjük élménye – első élő találkozásom a Magnettel – számomra még annyira frissnek hatott, hogy amikor találgattuk, mikor volt pontosan az a buli, nem is esett le, hogy mennyi idő telt el azóta. A 2008-as koncert után nem sokkal a Szigeten is felléptek, de az az előadás erőtlen és energiátlan volt, ráadásul rosszul is szólt. Így már nagyon vártam ezt az estét.

Szerencsére a Nebula és The Pilgrim Fathers után most is volt magyar vonatkozása az estének, mivel előzenekarként a 2012-es év egyik Fonogram-díjas bandája, az Ozone Mama léphetett színpadra. Aki eddig nem ismerte volna munkásságukat, annak elmondom, hogy vérbeli lazulós retrorockról van szó. Egy perccel nyolc óra előtt kezdték el becsalogatni az akkor már szép számban gyűlő közönséget. A kellemes izgalom azért meglátszott rajtuk, ami nem is csoda, hiszen Gábor Andris gitárosnak is egyik nagy kedvence a Monster Magnet. Mindenesetre teljesen rutinosan „leplezték” az izgalmukat, és igencsak odatették elénk a fémet. Színpadképre, hangzásra bennem mindig egy The Black Crowes-os, hippis hatást kelt az Ozone Mama, füsttel, tömeget ösztönző frontemberrel, hard rockos gitárhangzással, és egy szemre való, bár annál keményebb hölgydobossal. A 2013-as 'Freedom' kislemezről is hallhattunk dalokat, amiről nekem a The Juggernaut című tetszik a legjobban, amellyel élőben rendkívül erős, lüktető atmoszférát teremtettek. Új felállással is készültek erre az eseményre, hiszen billentyűsként csatlakozott hozzájuk Horváth Gergely Ambrus, akiből sajnálatos módon nem sokat lehetett hallani, legalább is ott, ahol én álltam.

Setlist:

Off The Rail / High Octane Fuel Baby / San Francisco / Sidekick Miracle / Buried In My Head / Go / The Juggernaut / I Really Care / Red Hot Lovin’

Egy kis ráadás is belefért nekik, de nem sokkal kilenc óra előtt elköszöntek, hogy átadják a színpadot a Church of Misery roninjainak. Velük korábban csak futólag találkoztam, nem került elém még semmilyen anyaguk, de már az is kíváncsivá tett, hogy Wyndorf őket választotta maguk elé a turnén. Mikor felálltak a színpadra, mintha csak egy ’60-as évekbeli hard rock banda elevenedett volna meg: nagy Orange-erősítők a háttérben, Flying V gitár, hosszúhaj, trapézgatya. A basszeros – amit eddig csak a görög 1000mods énekesétől láttam – szinte a földig engedte a Rickenbacker gitárt, és kizárólag a hangszer nyakán pengetett a koncert alatt. Meg kell hagyni, eléggé jól csinálta, mert a zenekar amúgy is búgó hangzása alatt ki lehetett hallani, hogy dolgozik rendesen. A dobos középtempós munkája is rendben volt, és a gitár is hozta, amit ez a bolyhos „ágydúm” műfaj megkíván. Hideki Fukasawa énekes viszont kissé furcsán hatott az összképben. Mozgásában a fiatal Robert Plantet idézte a Led Zeppelinből, de az énekhangja olyan volt, mintha egy karatemester akarna frászt hozni az ellenfelére egy harci hörgéssel. Míg zeneileg tetszett a produkció, az ének egy kicsit visszavett az élvezeti értékből. De azért odatették magukat, láthatóan élvezték is a bulit, ami átjött. Elég sokan megnézték a koncertjüket, lehet azért is, mert ilyet se lehet mindennap látni, az egyszer biztos. Még Phil Caivano is megjelent koncert közben fekete keretes szemüvegben, és lőtt pár fotót a koncertjükről.

De térjünk rá arra a koncerteseményre, ami már hetekkel ezelőtt lázban tartotta a stoner-asztro nótákat imádó csillaghajósokat. Nem sokkal fél 11 előtt a narancsos ládák lekerültek a színpadról, helyet adva Jim Marshall bácsi kedvenc játékainak, majd szép lassan a Monster Magnet legénysége is előkerült. 2008-ban még az örökös tagnak számító Ed Mundell-lel látogattok el hozzánk, aki időközben kilépett, hogy a saját projektjeivel foglalkozzon (The Ultra Electric Mega Galactic), most helyette Garrett Sweeny (Riotgod) játszott szólógitáros státuszban, aki már az új lemezen is nyúzta gitárját. Ritmusszekcióként a The Atomic Bitchwax két embere, Chris Kosnik (basszusgitár) és Bob Pantella (dob) volt jelen, ritmusgitárosként pedig megint Phil Caivano pengetett jellegzetes, „telefelvarózott” farmermellényében. Utolsóként maga az Ĺ°r Ura, Dave Wyndorf is megjelent, és szinte mindenki egyszerre tisztelgett a tény előtt, hogy Kapitány a hídon! Örülök, hogy rendeződni látszanak a főnök dolgai, mert most pár kilótól megszabadulva, motoros bőrjakóban, vigyorogva és integetve lépett a kántáló földlakók elé.

A látványt megoldották egy flancmentes háttér zászlóval meg savbuborékos világítással és füsttel. A zenekar mögött dolgozó csapat is profi brigádnak bizonyult, hiszen a számok között – a hangolások különbsége miatt – elég sok gitárváltásra volt szükség, amit koreografált munkával, rendkívül gyorsan oldottak meg. Bár a két gitár mellett Wyndorf nyakában is lógott egy SG gitár, az igazából csak effektdiszként szolgált. Viszont a számok alatt többször is odalépett a mögötte álló Uhura Hadnagy-szerű, világító gombokkal teli kommunikációs pulthoz, hogy a jellegzetes effektekkel még jobban kiszínezze a bolygók közti cikázást.

Aki figyelemmel kísérte az eseményeket, az tudta milyen számlistával járják most a klubokat, aminek alapja a 2013-as ‘Last Patrol’ album. Nem egy pörgős anyag, valljuk be, ezért érdekelt, hogy a koncert is pihentetősre fog sikerülni, vagy beérik a várakozás. De amint elkezdték pengetni az I Live Behind the Clouds-ot, már tudtam, hogy jó lesz ez. Az élő koncerteknek megvan az a bizonyos varázsa, ami nem mindig jön át a stúdiófelvételeken. Azok az energiák, gondolatok, amik a számokba vésődtek, így élőben a forrástól, a hiteles mesélőtől mindjárt izgalmasabban hatnak.

A Wigwamos koncerten is csak addig foglalkoztam Wyndorf külsejével, ameddig a hangját meg nem hallottam, és ez így volt most is. Egyszerűen utánozhatatlan ebben a műfajban. Nem csak az éneke hatáskeltő, de teljesen jól irányítja a tömeget is. Jaj a politikusoknak és a diktátoroknak, ha ezt az energiát egyszer másra fordítja! Képes volt például a Stay Tuned alatt két szövegrész között teljes csendre inteni a közönséget, amit eddig koncerten még soha nem láttam ilyen teljes sikerrel. Mindenki alárendelt mámorban, bólogatva, teljes nyugalomban hallgatta végig az égből jövő sztorikat, bár a vége felé a középen álló keménymagnak azért sikerült minden feszültséget kiadnia egy kellemes pogóban. Amikor lementek, csak néztem, hogy már itt tartunk? Észrevétlenül elrepült ez az egy óra, vagy mennyi… nem is tudom.

A ráadásra olyan plusz dalokkal tértek vissza, hogy Atlasznak is remeghettek a lábai, hogy eltarthassa az eget a földtől. Ütős válogatást pakoltak össze nekünk a végére, visszanyúlva a régi idők slágereihez: a Twin Earthhöz a ’93-as ’Superjudge’-ról, valamint a címadóhoz és a Look to Your Orb for the Warninghoz a ’95-ös ’Dopes to Infinity’-ről. Természetesen lezárásként és kegyelemdöfésként nem is érkezhetett más, mint a ’98-as ‘Powertip’ nagy slágere, a Space Lord. Wyndorf kérésére – nem mintha egyébként nem ment volna – egy emberként, mutogatva, üvöltve ismételte mindenki azt a bizonyos refrént. Majd pontban éjfélkor elköszöntek tőlünk, és lementek. Igaz, a 2008-as koncert végig úgy pörgött, mint itt a ráadás, de a hatás mégsem volt rosszabb, csak másképpen jó.

Mivel a ruhatárnál tömött sorokban álltak, így egy sörre még leültünk a koncert után. Amíg iszogattunk, elsőként Phil Caivano jelent meg fotózkodni és beszélgetni az egybegyűltekkel, de a későbbi képekről láttam, hogy maga Dave úr is lejött. A rövid estlezáró véleménycserét követően aztán beültünk a haver old school Ford Taunusába, és fázva, a jeges úton csúszkálva jutott eszembe az utolsó szám refrénjének ideillő harmadik szava, a Motherf...

Setlist:

I Live Behind the Clouds / Last Patrol / Three Kingfishers / Paradise / Hallelujah / Mindless Ones / The Duke (of Supernature) / End Of Time / Stay Tuned /// Twin Earth / Look to Your Orb for the Warning / Dopes to Infinity /Space Lord

Szerző: StonerCsab
Képek: Tank
Köszönet az A38-nak!