Hát ez volna a rock 'n' roll!: Skid Row, Ugly Kid Joe - Ottakringer Brauerei, Bécs, 2013.11.26.

A helyszín voltaképpen egy sörgyár. Több száz ember mutat villát a szegecselt vasgerendáknak, az egész terem – közöttük a pár, még ismeretlen rockercsaj, akivel reggelig fogok iszogatni valami rockkocsmában – tombol. A színpadon örömzene, ahogy eddig még nem láttam:  az Ugly Kid Joe és a Skid Row játssza – hihetetlenül – minden rock jam lecsupaszított eszenciáját: Highway To Hell! Ahogyan Ford Fairlane szólt: „Hát ez volna a rock 'n’ roll.”

Csak remélni tudom, hogy a híres osztrák precizitás ezúttal csorbul, mert ha lekések valamit, holnap törött dobverővel követek el – arccal New Jersey felé – harakirit. Szerencsém van, fél kilenckor még roadie-k és kábelek előfokcsöves Laokoón-csoport-ját mutatja a színpad. Jobb dolgom nem lévén, körbelesek, hol vagyok. Bevallom, nagyobb helyre számítottam. A normál klubméretű helyiség a sörgyár egy régi terme lehet. Fent kis galéria, elől közepes színpad, standard fényekkel, hangosítással, és... ennyi. Gerendák, szegecsek, meszelt fal, még akusztikus csillapítással sem rontották el a hely underground érzetét. Amint belépsz a terembe, érzed (és hallod is), klubban vagy.

Lámpák le, intrónak minden cicoma nélkül lemegy a Blitzkrieg Pop, füst, majd színpadon a Skid Row! Némileg lepődök, én másodiknak számítottam rájuk. A koncert a legújabb EP második dalával rajtolt, stílszerűen: Let's Go! A – később szintén terítékre kerülő – King of Demolition talán erőteljesebb track, viszont száguldó tempója miatt a Let's Go ideális nyitószám. Az első percem azzal telik, hogy próbálom felfogni, tíz méterre tőlem tényleg Scotti Hill tépi headbangelve a húrokat. Headbangelve, figurázva, ugrálva, fel-alá rallyzva a színpadon, akárcsak Dave „Snake” Sabo és Rachel Bolan. Tegyük túl magunkat a döbbeneten, ezek a srácok ötven évesek, huszonöt éve nyomják, mégis az energia és az átélés, amit produkálnak, állva hagy sok fiatal bandát. Külön kiemelném azt az örömöt, ami sugárzott róluk. Egy pillanatig sem éreztem, hogy ez csak egy kis klub, hogy mások előtt játszanak, hogy ne adnának bele mindent. A két gitáros a színpad két oldalán olyan szinten kommunikált a közönséggel, amit  még nem láttam.  Meg vagyok róla győződve, hogy Scotti a koncert másnapján is felismerne bárkit, aki a látószögében legalább négyszer felemelte a kezét. Snake balon dettó, Bolan ugyanez középen. Hol a közönséggel kommunikáltak, hol egymással, megint máskor pedig csak a zenére koncentráltak, ahogy éppen érezték. Valami megfogalmazhatatlan könnyedség sugárzott belőlük, valami más. Amerikai rock 'n’ roll. Ráadásul –aligha meglepő módon – végletekig profin. Már csak az a rutin, ahogyan az egymáshoz folyamatosan átrohangáló zenészek csuklóból védték, hogy gitárkábeleik (semmi wireless technológia) ne váljanak gordiuszi gubanccá, két szemeszter jobb rockegyetemeken. A húrgerjesztők annyira vonzották a tekintetet (Bolan öltözéke külön mise a lángoló hátsójával együtt), hogy Rob Hammersmith egyszerűen alig látszott mögöttük, pedig úgy rémlik, adta a műsort és nem is gyenge dobos.

A koncert nagy részét természetesen a klasszikus dalok tették ki, bár aligha volt puszta nosztalgiázás, az új EP öt dalából hármat lejátszottak. A – talán legismertebb klasszikus – 18 and Life-ot sem tartogatták a végre (oh, oda volt más!). Az egyébként lassú dal nem fulladt pátoszba, szikráztak a hangszerek – érzésem szerint Bolanék emeltek is kicsit a tempón a koncertre. „Ricky's the wild one” – énekeltük együtt, és ennek legjobb bizonyítéka, hogy a szám egy lendületes (Piece of Me) és egy zúzós (Thick is the Skin) dal közé lett beékelve. Fél évszázad ide vagy oda, ezek a palik imádnak szaggatni. Nem mennék végig minden dalon – hely sem nagyon lenne rá –, de a tizenhat számos listából mindössze három volt lassú (azok is ütöttek). Az I Remember U-t Snake állványra rakott akusztikuson tolta, hátán saját elektromosa csüngött a refrénre várva, az In a Darkened Room pedig... gyerekek, az a szám gyémánt. Az intró gitárdallama – és kibontva a szólóban – mesél, zokog, beléd hasít. Hallatára emberek vettek kezükbe hangszert, remélve, hogy egyszer így él majd a kezükben (ehm, például én is). Scotti pedig kiállt, kiemelte a gitárt, és énekeltette.

Apropó ének. Ha Skid Row, a téma automatikus: a '96-ban kirúgott énekes, Sebastian Bach. A srác kitűnő, utánozhatatlan torok. Johnny Solinger szerencsére meg sem próbálja utánozni. A turné végére a hangja kissé elhasználódott, meg-megküzdött a magasakkal, de harminc állomás után talán még az ötödik elem halványkék dívája is vállal nyomná fel a magas C-t. Egyébként sem tartom korrektnek, a mostani Solinger és a húsz évvel ezelőtti Bach hasonlítgatását. Aki szerint pedig Bach nélkül nincs Skid Row*, nos: a 'Thickskin', a 'Revolution Per Minute' szerintem kifejezetten jók, a 'United World Revolution' pedig lopja be magát a lejátszóba, ellenben az egykori énekes 'Angel Down'-ja nem tudott megfogni. Solingerrel kapcsolatban inkább azt említeném meg, hogy mint frontember, rendben van, viszont ahhoz, hogy a Skid Row leadere legyen, még kell egy kis gyakorlat, ugyanis három másik frontember héderel mellette a színpadon. Bolan annyira, hogy a Ramones Psycho Therapy-jára át is vette a mikrofont.

Halvány érzés van bennem, hogy mikor a Remember lement, a zenekar összenézett: „Oké, akkor most ráadjuk az utánégetőt”. A Monkey Buisness-nek már az intrója is jelzi, itt valami történni fog, és kb. egy perc múlva az a valami nagyon megtörténik, Slave to the Grind pedig felvezetés nélkül, vonatként robog át rajtad. Elmaradhatatlan levonulás, kitartó „We Want More”, örömmosolygós visszatérés, alig három dalos blokk, (a setlistben nem vagyok biztos, google a barátom, de lehet, hogy hazug, a Sweet Little Sister biztosan volt). A vége mi más lehetne? A dal, amit világvége előtt négy perccel el kell kezdeni játszani, hogy a vége után még üvölthesd párszor: „We are the youth gone wild”. A második versszakban szerepel az együttes neve, Bolan simán a közönség felé fordítja a mikrofonját. „Skid Row!” – üvölti kb. hatszor annyi ember, mint amennyi jelen van. A szám vége egy az egyben egy finálé, fókuszba gyűjti a rock 'n’ rollt, azon se lepődnék meg, ha Scotti a pengetője után (ami nem felém szállt) a gitárt is a közénk hajítaná. A tömeg és a zenekar is annyira fel van töltve, akár kezdődhetne az egész koncert az elejéről.

Setlist:

Let's Go / Big Guns / Makin' a Mess / Piece of Me / 18 and Life / Thick Is the Skin / Riot Act / In a Darkened Room / Kings of Demolition / Psycho Therapy / I Remember You / Monkey Business / Slave to the Grind / Sweet Little Sister / Get the Fuck Out / Youth Gone Wild

Tényleg érdekelt, mit tud ez az este még adni nekem. A felém forduló hátakon nem kevés „Everything About You” felirat izeg-mozog, tehát sejtem, az Ugly Kid Joe alatt végre igazán megmozdul a banzáj. Mivel a zenekar munkásságát csak szőrmentén ismerem, úgy döntöttem, a tömeg legközepéből élem át ezt az egészet. A majd húsz perces átszerelés kissé elbágyaszt, bár néma csodálattal adózom  a balkezes gitárt speciális fogással beállító roadie módszerének – utána csinálni mondjuk nem tudnám. Hirtelen berobban a zenekar. Nem viccelek, robban. Ez első szám egyből padlóra küldi a mai nu-metal csapatok nagy részét. Ember, ez k.rva jó! A tömeg beindul. Ugrálás, pogó, headbang, tombolás. Fontos: ausztriai barátaink nagyon kulturáltan tudnak pogózni. Nem sétagalopp, a darálóban még sokéves gyakorlattal is nehezen álltam meg, viszont a hazai bulikat ellepő barmok arrafelé hiánycikknek számítanak. Nincs magasláb, cséphadarás, a pogó szélén nem állnak ványadtpöcsű idióták lökdösni a háttal állókat, hátha összetörik valaki, semmi kivagyiság, simán: élvezik a zenét, a bulit. (Legalább ezt nem lehetne átvenni nyugatról?).

Szóval: Ugly Kid Joe. Mikor a dobos, Zac Morris kijött egy szál fecskében (!), pillanatra lefagytam. A srác a mozgásával csak látványelemként is létjogosultságot nyerne a színpadon, de emellett egy baromi energikus dobos. A két gitáros, Klaus Eichstadt és Dave Fortman közül a kopaszabbik (Google megint titkolózik) a pályaválasztásnál valószínű nem tudta eldönteni, gitáros legyen vagy magasugró, szerencsére mindkettőt jól csinálja. Poénon túl: jó volt látni. A basszeros pedig Cordell Crockett. Ezennel elnézést kérek minden basszerostól, kit valaha bufla/hulk/egyéb arcúnak tituláltam. Ez a fickó mindent visz. Élő bizonyíték, hogy King Kongnak mégis sikerült összejönnie Fay Wray-jel legalább egy éjszaka erejéig. Baseball-sapkájában, Skid Row-pólójában fel-alá rohangált a színpadon, és ha épp volt három-öt másodperce, azonnal tabletet ragadott és filmezett minket, zenészeket, mindenkit. Ordított róla, mennyire imádja, élvezi ezt az egészet. E néhány ember önmagában is elég egy bulihoz, az énekes/frontember Whitfield Crane azonban kimagaslott közülük (és nem csak azért, mert volt egy kis ládikája, amire mindig felállt). Egy másodpercre nem állt le, tornatanárt megszégyenítő módon hergelte/mozgatta a közönséget, fergeteg hangulatot csinált. Az egész koncert egy hatalmas tombolás volt.

Ugly Kid Joe legismertebb száma (egy feldolgozás Harry Chapintől), a Cats In The Cradle, ez a koncertblokk közepére került. Crane leült a magasító ládikájára, úgy énekelte végig a verzéket, a refréneknél pedig csöndben és boldogan hallgatta, ahogy a közönség túlénekli a helyi hangtechnikát. A dalbéli apa végső felismerését a kiállás végén pedig olyan átéléssel üvöltötte mindenki, ami több napi gondolkodóval látna el egy kisebb Transporternyi családpszichológust: „My boy, just like meeeee”. Hamarost az – általam sajna kihagyott – elő-előzenekar lépett vendégként a színpadra, a Dead City Ruins, ők tolták el Rock 'n’ Roll Damnation klasszikust a Joe néhány tagjával. A másik ismert UKJ dal (Everything About You) után Snake kígyózott be a színpadra, felkapva egy gitárt, mi pedig lestünk, mi is következhet? Egy jól ismert riff, Crane mutatta, ott tessék pogózni, ő maga pedig mikrofont ragadott és énekelni kezdett: „If you like to gamble, I tell you I'm your man”. Tényleg már csak Lemmy hiányzott. Ha ő nem is, de a Skid Row teljes legénysége felsorakozott az utolsó számnál. És ez volt az, ami az örök rock 'n’ roll pillanatok egyike. Egy színpad, tele zenészekkel, zenével, bulival, mintha a koncert utáni afterparty-ra hívtak volna meg mindenkit, teljes önfeledtség, lazaság, a közönségben majdhogynem ugyanez. Közös feloldódás a világ talán legismertebb rockdalában. Mintha leomlottak volna az Ottakringer falai, mindnyájan kettő-négyre lépve buliztunk végig a Highway To Hell-en – természetesen Bon Scott-tal együtt –, előttünk két olyan zenekar, amelyik zsigerből tudja, mit jelent a rock 'n’ roll, akiknek nem kell olyannak lenniük, mert ők már rég azok. Élő, pengető-doboló-éneklő legendák, akik nem csak egykori, de jelenlegi teljesítményük alapján is megérdemlik a helyüket. A helyet, amit nem Billboard, pénz vagy siker hoz, hanem az, kiben mennyire van ott a rock 'n’ roll. Bárhol a világban, bármely tömeg lépdel a pokol felé, az Ugly Kid Joe és a Skid Row helye ott van az élükön, hasonló nagy nevek társaságában. Ez egy olyan dolog, amit kevesen érnek el, de aki elérte, attól már senki nem veheti el.

Ahogyan tőlem sem a koncertet, az estét, hogy láthattam Ugly Kid Joe-t, és – kimondani is élmény – a Skid Row-t. Mikor záráskor elhagytuk a helyet néhány újdonsült ismerőssel, a bécsi éjszakában időről időre felharsant a kórus: „We are youth gonna wild”. Egy nagyon boldog amatőr újságíró, akinek épp teljesült egy álma, néha eléénekelte: „They call us Problem Child”.

​*A legtöbb Skid Row dalt egyébként Bolan és Snake jegyzi.

Setlist:

V.I.P. / Dialogue / Neighbor / Jesus Rode a Harley / C.U.S.T. / Panhandlin' Prince / So Damn Cool / No One Survives / Devil's Paradise / Cat's in the Cradle / I'm Alright / Rock 'N' Roll Damnation / Tomorrow's World / Milkman's Son / Goddamn Devil / Everything About You / Ace of Spades / Highway To Hell

Szerző: ProblemChild

Képek: Drago Palavra

Köszönet az osztrák Skalarnak!