"Harmóniában élek": Beszélgetés Komjáthy Györggyel

Szerintem felesleges őt bemutatni, nagyon sokat hallgattuk „A Komjáthy” műsorait a rádióban. Azt, hogy az ország naprakész volt a könnyűzene különböző műfajaiban, neki köszönhetjük. Komjáthy György december 2-án tölti be 80. életévét, ennek apropóján mesélt életéről és munkásságáról magazinunknak.

Hard Rock Magazin: Zenei képesítést szerzett, mégsem művelte, hanem szerkesztette a zenét. Milyen indíttatásból döntött így?

Komjáthy György: Valóban a zene volt az, ami a leginkább befolyásolta az életemet. A Vörösmarty Gimnáziumban érettségiztem, aztán jött egy kis kitérő, mert a Számviteli Főiskolán is tanultam, ugyanis felmentést adtak a katonai szolgálat alól. Eközben már a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolában Gergely Ferenc orgona-főtanszakos növendéke voltam, zongorát tanultam melléktanszakon, zeneszerzésre és népzene szakra jártam. Egy nagyon jó barát, Meixner Mihály mellé szegődtem, és együtt jártunk a Zeneakadémiára, hogy meghallgassuk a próbákat. Olyanokon vettem részt, ahol Pierre Dervaux, a híres francia karmester próbált. Ő a kis partitúrámba, mint orgonista növendéknek olyat írt be, hogy a legszebb hangszer kezelőjének nagyon sok sikert kíván. Ott volt Herman Scherchen, a nagy német karmester is. Az orgonálás azt is hozta, hogy az Ulászló utcában a ciszterek kántora voltam, utána pedig a józsefvárosi Jézus Szíve templomban a kórust kísértem egészen 1958-ig, amikor a Magyar Rádióba beléphettem. Ez egy véletlen folytán történt. Sebestyén János, aki már akkor nagynevű, megbecsült rádiós volt, egy koncert szünetében odajött hozzám, hogy egy zenészt keresnek, ugyanis akkor zenei képzettség kellett, hogy a zenei osztályra felvegyenek valakit. Így 1958. január tizenötödikétől technikai rendezőként kaptam egy magnószobát, és már a kezdetektől komoly feladatokat bíztak rám. Lemezeket játszottam át magnószalagra, akár külföldről származókat is, így sokszínűnek tűnt az a paletta, amit a magaménak tudtam. Ezt azért mondom, mert a klasszikus zene volt a mindenem, ám egyszer csak jött a felkérés a főosztályról, hogy mit szólnék ahhoz, ha könnyűzenei műsorok szerkesztésével bíznának meg? Semmiféle kifogást nem emeltem, de a rádió nem rendelkezett megfelelő zenei anyaggal, így elkezdtem beszerezni a lemezeket. Nem volt ez egyszerű művelet, de elkezdődött a könnyűzenei pályafutásom. 1962-ben először a Tánczenei koktélt szerkesztettem, az akkor menő nyugati popzenét játszottam, később azt mondták, álljak a mikrofon elé, és egyenként konferáljam be a dalokat. Elindultak a Komjáthy-műsorok, 1965-ben a Csak fiataloknak, 1970-ben a Töltsön egy órát kedvenceivel, 1971-ben pedig az A Beat kedvelőinek és a Huszonöt perc beat.

HRM: Hogyan sikerült beszerezni a lemezeket?

KGY: Nagyon sok barátom járt külföldön, és megkértem őket, hozzák a lemezeket. Jöttek sportolók is, akik hallgatták a műsorokat, ők is segítettek. Az FMH-nak volt egy magnósklubja, amit Keresztes Tibor (Cintula) alapított, a B. Tóth Laci is ott dolgozott, vele már akkor összebarátkoztunk. Ő is bejárt a rádióba és ontottuk ezeket a nyugat-európai slágerzenéket. A rádió a londoni Billboard céggel kötött egy szerződést, ennek értelmében hetente tíz lemezt küldtek a szerkesztőségnek. Ebben Sugár András sokat segített, ő akkor az MTI londoni tudósítójaként dolgozott. Ehhez még hozzájött a rengeteg szaladgálás, hogy tényleg minden meglegyen. Másod- vagy harmadéves rádiós voltam, és kiküldtek Berlinbe, akkor még nem állt a Berlini Fal. Úgy jártam át Nyugat-Berlinbe, mint a keleti szél a fák között, és a Kelet Berlini Rádióban nagyon sokat tanultam, egyrészt Karl Lorenz szerkesztőtől, aki megmutatta, náluk hogy dolgoznak, valamint rengeteg felvételt kaptam tőle, amiket haza tudtam hozni. Említhetek más városokat is, ahol Meixner Mihállyal közösen készítettünk városműsorokat, Tallinban, Moszkvában, Brüsszelben jártunk. Vegyes műsorokat készítettünk, hiszen koncertekre, múzeumokba látogattunk, megfelelő képet adtunk az országokról.

A lakihegyi adó. Megnyílt: 1933. december 2-án.

HRM: A kezdetekben kit favorizált a legjobban, kit játszott a legtöbbet?

KGY: Mindig azt játszottam, ami a Luxemburgi Rádió toplistáján szerepelt. A Rádió sok lapot is megrendelt, ezek között a legfőbb az angol New Musical Express és az amerikai Billboard volt. Én egyébként egy csapattal dolgoztam. Például Tardos Péter nagyon sokat segített, kiválóan beszélte az angolt, sajnos 1984-ben itthagyott minket. Hozzá kerültek az újságok, tőle kaptam meg a száraz információkat, én pedig a saját szavaimmal elmondtam a műsorban. Ennyi a műsor háttere. De nagyon sokat tanultam az akkori kollégáktól, Gonda Máriától, Benczés Magdától, Boros Anikótól, Török Máriától, vagy a főosztályvezetőnktől, Faludy Rezsőtől. Kötött munkaidőben dolgoztunk, reggel nyolctól délután ötig. Ekkor leszólt a főosztályvezető, hogy vigyek neki egy próbaanyagot. Összeállítottam a gondolataimból egy kis műsort, bevittem, és megbeszéltük, hogy jó-e az irány. Kezdetben így volt, mert a rádióban ez a dolog működött, de pár hónappal később szabadon engedtek, és 34 évig senki nem szólt bele a munkámba.

HRM: A magyar előadókkal kapcsolatban állt?

KGY: Nem is lehetett volna a Vasárnapi koktélt létrehozni, ha nincs az akkori fiatal zenészgeneráció. Akkor azt mondták róluk, ezek amatőr zenészek, ezek nem tudnak mást, csak három akkordot: tonika-szubdomináns-domináns-tonika. Persze ez nem így volt. Az Illés, az Omega és a Metró tehetséges zenészekből állt, nem beszélve a Bródyról mint szövegíróról. És a többi: az Atlantisz, az Atlasz, a Wanderers, ezeket a csapatokat kevertem össze az új nyugati zenékkel, így tudtam fenntartani a műsort. Nem kaptam arányszámokat, hogy mennyi magyar, mennyi külföldi anyagot kell játszani. A magyar zenészek nem abból éltek, hogy én játszottam a felvételeiket, bár ma is mondogatják, de jó volt, hogy így tettem. Az Omega például külföldön is nagy sikereket ért el. A Táncdalfesztiválokra viszont nem szívesen emlékszem, mert ott a régi szvinges tánczenét és a fiatal zenekarok világát ütköztették össze. Kisebb botrányok is akadtak, nehezen munkálkodtunk a zsűriben. A Ki Mit Tud?-ban is sok fiatal tehetség indult el.

HRM: Nem olyan régen Benkő Lacival beszélgettünk az Omega ötvenéves jubileuma alkalmából, és elmondta, hogy a hatvanas években elég nagy ellenszélben játszottak. Önnek nem mondták a sok nyugati zene kapcsán, hogy azért ezt nem kellene?

KGY: Semmiféle ellenállásba nem ütköztem, sőt, ha a három T-ről akar kérdezni, akkor én a támogatottban voltam. Nagyon fontos volt a rádiónak, amit csináltam. A főnökeim tudatták velem, hogy a minisztériumból azt üzenték: annyian szidják a rádió tánczenei műsorait, találjanak ki valamit. Hallgassák meg a Szabad Európa Rádiót, a fél ország úgyis azt hallgatja. Nem tudnak valami hasonlót csinálni? Engem találtak ki erre a feladatra, és le kellett másolni azt, amit az osztrák vagy a Monte Carló-i, a berlini vagy a luxemburgi rádió sugárzott. Ezeket nekem meg kellett hallgatni, és hasonló műsorokat készíteni. Az a fajta muzsika, amit a Beatles 1962-ben megteremtett, a hagyományos magyar zenével teljesen ellentétes volt. Egy jó műsorhoz nekem szükségem volt az Illés, az Omega, az Atlasz vagy az Atlantisz felvételeire is. Divatos lenne most valami tiltásról beszélni, de csak mosolyogni tudok. Nem tudom, mi lenne, ha ma leadnám Huszka Jenő 'Lili bárónő'-jéből az Egy cigaretta, valódi, finom… kezdetű dalt, amikor ma a trafikok üvegeit bemeszelik, hogy a pécsi Fölszállott a páva sztorit már ne is említsem. Arthur Rubinstein azt mondta: a zene azért van, hogy harmóniát teremtsen a világban.

HRM: A Szabad Európa Rádióban Cseke László vezette a népszerű kívánságműsort, a Tinédzser partit, aztán a rendszerváltás után idehaza együtt is készítettek műsort. 1989 előtt kapcsolatban álltak egymással?

KGY: Semmilyen formában sem. A zenészek viszont igen: ha kinn voltak Münchenben, mindig találkoztak Csekével. Vitték ki neki a lemezeiket. Ahogy én itthon vártam a külföldi slágereket, ő úgy várta a magyar előadók felvételeit. Veszélyes volt vele találkozni, mert akadtak rosszakarók is, akik az ilyen találkozókat felhasználták politikai célokra. A műsorait viszont jól ismertem. Amikor George Bush amerikai elnök 1989-es magyarországi látogatásakor először járt Magyarországon, akkor találkoztunk először. A magyar Rádióból tudósított a Szabad Európának, a technikusok pedig nem hittek a szemüknek: az egyik stúdióban a Komjáthy, a másikban a Cseke. Egy nagyon művelt és kedves, az egész világot bejárt, öt nyelven beszélő, óriási tudással rendelkező embert ismertem meg személyében. 1992. január 16-án egy közös éjszakai műsort csináltunk, és attól kezdve 10 vagy 12 évig dolgoztunk együtt. Münchenből járt Magyarországra, vagy mi jártunk ki Münchenbe. Ez már más világ volt. Cseke már elmúlt 86 éves, kicsit nehezen mozog, de megvan.

Hetvenes évek. Komjáthy György és B. Tóth László a Magyar Rádió 2-es stúdiójában, a Bródy Sándor utcában.

HRM: A hetvenes évek elején két rockzenei műsort is indított: a Huszonöt perc beat-ben először Jimi Hendrix felvételeit játszotta, A beat kedvelőinek című műsora pedig a The Guess Who ’American Woman’ albumával indult el. Hogyan fogadta a rockzene akkoriban formálódó progresszív hullámát?

KGY: Egyetlen stílus ellen sem léptem fel, mindent be tudtam fogadni. Ennek az a története, hogy a Vasárnapi koktélban szórakoztató popzenét játszottam. Ezt kérték, amolyan háttérzenét, ami mellett takarítani, főzni lehet. A kívánságműsor, a Fiataloknak az ifjúságnak szólt, ott is inkább ez a könnyed vonal ment. Viszont kaptam olyan leveleket, hogy miért nem nyúlok olyan zenéhez, amely értékesebb, az intellektuális hallgatóknak szól. Akkor találtuk ki Tardos Péterrel ezt a kétfajta műsort, és szedtünk össze hozzá olyan előadókat, melyek rockzenét játszottak. A Töltsön egy órát kedvenceivel c. műsorban is sok magyar előadót játszottunk, az első adásban egy LGT album pörgött le.

HRM: Volt valami visszajelzés, hogy a magnósok mennyire hallhatták a műsorokat?

KGY: Ha úgy állítottuk össze a műsort, hogy a konferáló szöveg után szünetet hagytunk, és úgy indítottuk a zenét, akkor jöttek a levelek, hogy hallgassuk meg az Újvidéki Rádió Futótűz vagy Hangrázda című műsorát. Jöttek mellém a fiatalok, mint B. Tóth Laci, Dévényi Tibor, Arató Andris, Éliás Gyula. Elkezdtünk egy montázsszerű szerkesztést csinálni, amikor a zene elejére vagy végére rábeszéltünk. Ez azoknak nem tetszett, akik magnóztak, a másik tábor pedig örült, hogy a műsor pörgős lett, sőt reklámokat is beletettünk. Amikor például megjelent egy Omega lemez, akkor a B. Tóth csinált egy rövid, két-három perces lemezbemutatót.

HRM: A rengeteg előadóból, akiket megismert az évtizedek folyamán, ki tudna választani kedvenceket?

KGY: Felteheti a kérdést, de egyet megnevezni nagyon nehéz, százat leírni meg sok időbe tellene. A hatvanas évek közepén a British Beat Boom időszakában szinte mindennap alakult egy kiváló együttes, a hetvenes években pedig jött az ABBA, a Luv és más diszkózenék, melyek nagyon nagy népszerűségnek örvendtek. Tardos Péter mondogatta, hogy muszáj haladni a korral, a divat folyton változik, és ha mindig ugyanazt adom, akkor a műsor egy idő után elfárad.

HRM: Segített Tardos Péternek a könyvei megírásában?

KGY: Nem, soha nem vállaltam írói munkásságot. A helyzet fordított, ő segített minket, ő volt az agytröszt.

HRM: Nem beszéltünk még a klasszikus zenéről. Valahol olvastam, hogy külföldről vadássza a klasszikus zenei CD csemegéket.

KGY: Igen, ezzel kezdtem, Corelli, Bach, Mozart, Beethoven műveivel. Később jöttek az orosz és német romantikusok, mint Csajkovszkij, Schubert Schumann, majd a francia impresszionisták. Nyolc évvel ezelőtt abbahagytam a könnyűzenei műsorok szerkesztését, és visszatért a fiatalságom vágya, a klasszikus zene. Nagyon sok műsort néztem meg a német TV-programokban, rengeteg kiváló külföldi művészt ismertem meg.

HRM: Hogyan fogadta a progresszív rockzene azon kísérleteit, amikor a klasszikus zenét összeházasították a rockkal? Gondolok itt az ELP Muszorgszkij ’Egy kiállítás képei’ c. zongoradarabjának átiratára, vagy a Deep Purple ’Concerto’ szimfonikus művére.

KGY: Egy ELP-ről rosszat nem lehet mondani. Erre több feldolgozás is készült, mert például Tomita szintetizátorra dolgozta fel a művet.

HRM: Ezt azért kérdeztem, mert beszéltem klasszikus zenét művelő muzsikusokkal erről, és nem volt egyöntetűen pozitív a műfaj megítélése.

KGY: Magáról a problémáról tudok, de nekem semmi kifogásom nincs ellene. Amikor a Royal Filharmonikusoknak jött a lemeze, a ’Klasszikusok diszkóritmusban’, a főszerkesztőségtől jött egy olyan intelem, hogy Mozartból azért ne csináljunk bohócot. Egy év után ugyanez az ember már istenítette a lemezt. Igen, volt valami ellenállás, de én ezekből kimaradtam. Ahogy már mondtam, én harmóniában élek.

Készítette: Bigfoot