Wizard: Trail of Death

írta baumann | 2013.11.30.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Massacre Records

Weblap: http://www.legion-of-doom.de

Stílus: Heavy/power metal

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

Kezdeném egy beismeréssel, az újságírói etika megőrzése végett. Én Wizard albumot akkor sem vagyok hajlandó lehúzni, hogy ha mondjuk a korai Majestynél is gyengébbet eresztenek (ami ugye effektíve lehetetlen). Nem csak azért, mert erősen tisztelem zenei karakánságukat, amit 25 éve bizonyítanak, és nem csak azért, mert a férjem 80.000 fős szülővárosának legprominensebb polgáraiként majdnem „homeboyként” tekintek rájuk. Ha gyanakodnátok, hogy esetleg a bőrgatyák es meztelen felsőtestek bénítják meg a kígyónyelvemet, nem mondhatnám, hogy rossz tipp, de most mégsem ez az ok. És bár az igazi jó true metal hívőjeként amúgy is elfogult vagyok a bocholti fiúk iránt, a legfőbb okom, ami miatt nem húznék le soha Wizard albumot, erkölcsi alaptétel: hogy tudniillik ha valaki kiteszi eléd a szívét, tálcán, pózok es kifogások, valamint B-terv es visszavonulási útvonal nélkül, annak kijár a gyengéd bánásmód, ha el is kell utasítsd. A Wizard pedig épp ezt teszi, a saját sok szempontból limitált, de egyszerűségében megható (es amúgy technikailag bivalyerős) produktumát olyan őszintén tárja a világ elé, hogy a tudatosan vállalt védtelenségük jóérzésű emberből rögtön kiváltja a védelmező ösztönt. Lehet a Wizard felállásáról mindenfélét mondani, de ennek az öt barátnak sikerült az, amire alig van példa: együtt a kezdetektől, gyakorlatilag tagcserék nélkül, a metal iránti elhivatottságukat vállt vállnak vetve, érdekmentes formában átmentették a felnőtt életükbe, és azóta is őrzik. Itt nincs kamu, nincsenek dollárjelek a szemekben, keményen meg kellett küzdeniük mindenért, és mégsem alkudtak. És ez ad nekik egy olyan hitelességet, ami minden akkordjukon keresztülsüt.

Az én megközelítésemet egyébként úgy látom, a metal újságíró kollégák világszerte osztják. Még azok is, akik gyengébbnek érezték a 'Trail of Death'-t, mint amit mondjuk vártak volna a gigaerős 'Of Wariwulfs and Bluotvarwes' után, sem vetemedtek szemét-szórásra. Leírták, amit muszáj volt, hogy tudniillik ez az album inkább visszafelé mutat, mint előre, és ezt most a fejlődés-tengelyen értsétek, de senki nem bántotta őket feleslegesen. A legtöbben pedig amúgy is inkább magasztalták, mint kritizálták a korongot. Ők persze általában megveszekedett true arcok voltak maguk is...

Kritizálni egyébként van rajta mit, de szerencsére magasztalnivaló is akad bőven. A gyengébb és fogósabb részek párharca majdnem a végéig jellemzi a 'ToD'-t: nem csak a számok kontextusában, hanem még adott dalokon belül is, illetve a megkérdőjelezhetetlen hangszeres technikásság vs. hihetetlenül gyengusz szövegek kontrasztjában is tetten érhető. Ott van Sven D'Anna kifejezetten jó hangja vs. rettenetes, németes angol-kiejtése-, (“vór-bátcsaar”), vagy az – ismét Achim Köhler kezét dicsérő – magas minőségű hangzás és bődületesen rossz vizuális megjelenés (borító) között. Egyszóval a homogén egyike azoknak a jelzőknek, amikkel nem igazán lehet a 'ToD'-t illetni. Zenei megoldásokra is igaz ez, bizonyos mértékig: van itt thrashes beütésű speedelés, rendes, power metal himnuszhoz méltó nagyívű dallam, fülbemászó riff (de mennyi!), wizardosan begyorsítva, és vannak balladák, középtempós menetelések. Mindezek elegyednek a Wizard védjegyszerű true metaljában, ami a 25 éves recept szerint készült most is, és természetesen a stílus határait azért eszébe sem jut feszegetni.

A német underground koronázatlan királyai mindig szerették a konceptalbumokat, és bár most szerencsére nem mentek 'Goochan'-os végletekbe, a 'ToD' is egy fogalom köré épül. A halál témájának fonalára lazán felfűzött dalok mindegyike az elmúlást, vagy a túlvilági életet boncolgatja, különböző szemszögekből, szerencsére konklúziók vagy bármi különösebb logika nélkül. Az ilyen típusú konceptalbum még épp lemegy azok torkán is, akik a fantasy világában például már nem éreznék komfortosan magukat. Sajnos a koncepció használatának megvan az a hátránya, hogy halállal kapcsolatos szófordulatok, fogalmak, klisés asszociációk nagyon gyakran ismétlődnek. A szövegek amúgy is rettenetesen gyengék itt-ott, olyannyira, hogy a Post Mortem Vivere latin refrénjének hallatán szabályosan fellélegeztem, végre 20 másodpercig nem hallom a Death szót (a Mortem előfordulása jelentősen alacsonyabb). A kínrím-klisé komikum a Black Death felütésében tetőzik: „My loving father named me Seth, I'm living in this land of death", énekli D'Anna, én meg elfekszem a röhögéstől.

Míg az album eleje kicsit bemelegítés jellegű, középtájt már elkezd kötni, és a végére rendesen besűrűsödik a puding, hogy aztán – némileg ironikus módon – a We Won't Die For Metal feltegye az i-re a pontot. A valamikori bocholti gyerekek idősödő fejjel felidézik a kezdeteket, hogy aztán a refrénben újra hitet tegyenek a metal mellett. „Remember how we started? The first blast in our ears?" – ütik fel a nótát, ha pedig kezdetekről van szó, akkor egyenes asszociáció a Manowar. Maga a cím, millió szövegi utalás, a Spirit Horse of the Cherokee basszusának egy az egyben történő átvétele, a Scottot megszégyenítően manowaros dobokból egyértelmű, hogy ez a dal úgy személyes credo, mint hommage a metál királyaihoz. Ciki, nem ciki, én még mindig tiszta lúdbőr leszek tőle...

Pontszám: 7