Wisdom, Powerwolf, Tales of Evening - Barba Negra Music Club, 2013.11.15.

Van valami elegancia abban, ahogy a Wisdom szervezi a dolgait: ha kell, öt évet is rostokolnak két lemez között, hogy felkutassák a megfelelő énekest, de ha eljutnak odáig, hogy lemezt vagy koncertet adnak, annak bizony megadják a módját. Nemcsak a külföldi nívót is megfejelő dalok, de a körítés is rendben találtatik: a számok mellé passzintott idézetektől a kerettörténeten át a kabala-apóig, vagy épp a Wiseman-koncertek monstre programjáig. Sokórás születésnapi előadás helyett most az utóbbi egy-két évben begyűjtött kapcsolataikat kamatoztatták: előzenekarnak a ’Marching For Liberty’-n is beköszönő Fabio Lione zenekarát, a Vision Divine-t hívták meg, a főzenekari posztot pedig legutóbbi turnépartnerükkel, a Powerwolffal osztották meg. Fabióék nem túl profi módon, az utolsó pillanatban visszaléptek ugyan első magyar koncertjüktől, ám ez a malőr sem tudta elrontani az estét.

A megüresedett idősávban Powerwolf dedikálással kárpótolták a rajongókat, mi inkább interjúztunk Matthew Greywolffal, aki elmondta, hogy a Wisdomot ők maguk választották az őszi európai turnéjuk előzenekarának, miután látták őket a Sabaton-turné egyik állomásán. Hasonlóképpen a Tales of Eveninget a wisdomos srácok invitálták meg, s ha azzal mérjük egy előzenekar teljesítményét, hogy mennyire tudja felhevíteni a közönséget, akkor a mesemetalos csapat tökéletes munkát végzett. Látszott rajtuk, hogy az utóbbi egy évben begyűjtötték a kellő mennyiségű színpadi rutint, sokkal otthonosabban lakták be a deszkákat, magabiztosabban jöttek a kötelező rockzenész-manírok, nem érződött a lámpaláz. A hangzás ugyan nem volt tökéletes, a puffogó dobok kissé laposítottak az összképen.

De problémám nem is a koncertteljesítménnyel, inkább magával a zenével akadt. Az egy fődallamra felhúzott, és a billentyűs Ádám Attila által felvezetett dalokból hamar elpárolog az izgalom: a verze sokszor üresjárat, időhúzás a műfaji követelmények szerint a plafon felé lőtt, szárnyaló dallamokat összegyűjtő refrének előtt. Ráadásul Dudás Ivett hangi adottságait sem aknázzák ki teljesen: az énektémákat a legtöbbször egy profán mondóka-ritmusra húzzák fel, s nagyon hasonló regiszterben mozognak a dallamok is. Ilyesmi előfordul persze a Wisdomnál is, de ott legalább maximálisan érvényesül az énekes erőtől duzzadó orgánuma, legyen szó akár Nagy Gáborról, akár Nachladal Istvánról. És az angol szövegekkel azt a buktatót is elkerülik, amit a Tales of Evening nem: az eszképista gyerekfantasy (ld. Az én mesém) zsánere eleve megadja az optimista, álmodozó hangvételt, de még ezen a határon belül is néha kínosak, mintsem bájosak a TOE-szövegek. Nehéz ugyanis metal koncerten „Voltam már papírhajó” kezdetű dalokat énekelni a zenekarral, bár sok rajongónak sikerült legyűrnni ezt az akadályt. A Tales of Evening a zenekarvezető Ádám Attila dallamérzékének köszönhetően egyre tekintélyesebb közönséget gyűjt maga köré, láthatóan van potenciál a bandában, bár valószínűleg a szöveg- és dallamvilág megmásíthatatlan koncepció, nem pedig fejlesztésre váró terület a zenekarban. A konferálásokon is lehetne még csiszolni („Szóljon egy dal a szakításról, ami nem jó, de ez van”), de az elhivatottságért és a növekvő profizmusért elismerés illeti a csapatot.

Setlist:

Álmodd újra / Hajléktalan lélek / Én csodám / Inkább egyedül / Lázadás / Reménysziget / Credo (akusztikus) / Nem lennék / A szél feltámad / Az én mesém

A felvezetés giccsmeséit a Powerwolf üdítő iróniával söpörte félre: a germán farkasemberek szinte a teljes főzenekari műsorukkal a zsebben, talpig papi díszben caplattak fel a deszkákra, hogy csökkentsék a Powerwolf-koncertet csak a Metalfesten látott magyar rajongók krónikus vérhiányát. Attila Dorn tömjén-füstölővel, prédikátor-palástban vonult be, és a vallásos formaságokat (keresztvetés, imádkozás stb.) később is megmosolyogtató, túlhúzott pátosszal hozta. A Powerwolf pedig olyan hajszolt tempójú bulit csapott, mintha a 80-as években süvölvényéveiket taposó speedmetalosok csapoltsörébe pottyantottak volna pár ecstasy-tablettát.

Csak arra álltak meg a nagy vérfarkasroham közepette, hogy húzzák a közönség agyát, vagy épp Attila megrendszabályozza a moshpitelőket. Sajnos az önironikus image-üket nem arra használták, hogy poénokkal nyakon szúrják és kivéreztessék a metalkliséket, inkább csak a profilukhoz igazították őket. A közönségénekeltetésből például csak annyira faragtak viccet, hogy a publikumot úgy osztotta két részre Attila, mint Mózes a Vörös-tengert, a „jól érzitek magatokat” agyoncsépelt körkérdése helyett pedig a „Megszállottak vagytok?” felkiáltással hergelte a híveket. Csak azért, hogy utána előadják ugyanazt a túlszövegelt, rémunalmas publikuménekeltetős procedúrát, amit meghízott egójú rocksztárok szoktak Tobias Sammettől Manowarig. A különbség csak annyi, hogy Attila legalább a „még a herém is libabőrös lesz, ha a színpadon állhatok” típusú poénokkal ütötte el a dolgot – de mit is várhatnánk egy olyan zenekartól, amely legutóbbi lemezén Szent Golyókról (Coleus Sanctus) énekelt?

Persze csak újszülötteknek meg kificcent humorérzékűeknek csúsznak le ugyanazok a poénok harmadjára, negyedjére: akiknek már sokadszorra volt abban a szentségben részük, hogy részt vegyenek egy Powerwolf-szertartáson, húzták is a szájukat a szóról szóra, mondatról mondatra pontosan ugyanúgy elsütött élceken. Látszólag fene nagy a spontaneitás a Powerwolf háza táján, a Greywolf-tesók helycserés támadásai és fejvesztett rohangálásai, na meg a hivatalosan is félőrült Falk Maria Schlegel közönséghergelései is mind kötetlennek, természetesnek tűnnek, de közben olyannyira ki van találva és fel van építve a show, hogy azon nem is variálnak a németek. Pedig nagyon jól tud elsülni, ha mondjuk egy Daniel Gildenlöw karizmájú egyéniség alkalmazkodik minden egyes bulihoz, és minden koncertre, helyszínre, közönségre máshogy reagál.

A Powerwolf koncertjén érződött a kiszámítottság, és az sem taszigálta a várva várt katarzis felé az élményt, hogy a zenekar egyházi Sabbath-doomtól trappolós power metalig érő műfajskálájából szinte csak az utóbbit domborították ki. Hiába ragadnak albumról albumra jobban a dallamaik, ha a dalszerkezeteket ugyanarra a kaptafára szögelik fel – aki nem ismeri tételről tételre a lupus-életművet, annak bizony könnyen egybefolyhattak a dalok. Hogy tökéletesre fényesítsék a koncertet, ahhoz több dal kellett volna a ’Return In Bloodred’-ről és a ’Lupus Dei’-ről (a When The Moon Shines Redhez hasonló vészjósló, gonoszabb darabokból), és Attila Dornnak is egy fokkal jobban kellett volna énekelni. A Powerwolf ezzel együtt is az átlag felül teljesített: a lemezminőség ugyan elmaradt Attila részéről, de azért egy Amen & Attack-kel, egy Raise Your Fist, Evangelisttel, és a fenséges latin hablatyvokálokkal végül libabőrt varázsolt – ízléstől függően mindenkinek máshova.

Amúgy érthető, hogy a legutóbbi három lemez dalaira fókuszáltak a szett összeállításakor, hiszen ezek a legsikeresebb, legismertebb albumaik. Az európai körút programjához képest csak a St. Satan’s Day és egy dobszóló maradt ki (huh-hah!), egyébként megvolt minden, ami egy Powerwolf-szeánszhoz kell: a kebelrepesztő himnuszoktól (Amen & Attack) az áhítatosabb (Kreuzfeuer) és csordavokálos (Werewolves of Armenia) középtempón keresztül egészen a poéndalokig (Resurrection By Erection). Attiláék egy profi és kellően ízléstelen power metal misét celebráltak, úgyhogy láthattuk a Powerwolfot karrierje csúcsán, ahol bemutatták, hogy fél perc alatt is képesek megbabonázni a közönséget. Ennél csak az lehetett volna érdekesebb, ha 2005-ben, a Gamma Ray-jel tényleg eljönnek Magyarországra, hogy Lucifer In Starlight-féle hammondos horrormetallal rabolják el a lelkünket...

Setlist:

Sanctified With Dynamite  / Prayer in the Dark / Amen & Attack / All We Need Is Blood / Sacred & Wild / Resurrection by Erection / Coleus Sanctus / Kreuzfeuer / Werewolves of Armenia / We Drink Your Blood / Lupus Dei /// Raise Your Fist, Evangelist / Saturday Satan / In the Name of God (Deus Vult)

Ha a farkasok rutinból is játszottak, a Wisdomra már nem lehet ugyanezt mondani: az utóbbi években kiugró sikereket bezsebelő zenekar különlegességek füzérével készült erre az estére. A ’Marching For Liberty’ világához passzoló, felújított színpadkép – két Wisdom-nyakörves fekete varjúval a széleken –, vendégszereplések (Fabio Lione), átfazonírozott setlist (lemezbemutató, ugyebár). A srácok nagyon odatették magukat, apait-anyait belezúztak, és a Powerwolffal való összevetésből is jól jöttek ki, mégsem karrierjük koncertjét adták – pedig a MFL dalaival eljuthattunk volna akár odáig is. Egy hendikepet önhibájukon kívül gyűjtöttek be (Fabio távolmaradása), a másodikért pedig (remélem) a korlátozott büdzsé okolható: a vizuális körítésért felelős füsttechnika ugyanis csúnyán besült, rendre fülsértő csattanások közepette indult csak be. A látványvilágon akart javítani a Wisdom Eddie-je, Wiseman is, aki talán két számban is megjelent a színpadon, de öltözete nem volt túl meggyőző: ezzel a hajjal és külsővel inkább rasztás öregúrhoz, mintsem a frontgrafikák méltóságteljes tekintetet lövellő bölcséhez hasonlított. Cserébe viszont volt impozáns háttérvászon, sztenderd pirotechnika, fényszórózás a Live Forevermore végén és mint említettük, a kedvenceink, a két karóra tűzött Wisdom-rajongó, éjfekete madár.

A harmadik – és utolsó – dolog, ami valamelyest visszahúzta a koncertteljesítményt, az az ének volt: egyrészt az új dalokból hiányoztak az ökölvastag kórusok (hiába jelezte a zenekar előre, hogy élőben nem tudják maximálisan reprodukálni a ’Marching For Liberty’ masszív vokáljait), másrészt Nagy Gábor sem volt csúcsformában. Lehet, hogy enyhe betegséggel küzdött, de most nem szárnyaltak úgy a magasak, mint a MetalWar szabad ege alatt, elcsalt pár melódiát, és nem zengett olyan ércesen, erőteljesen a hangja. A Wisdom olyan énekcentrikus fémzenét tol, hogy itt nem lehet hibázni: hiába hátráltatták technikai malőrök őket a népligeti feszten, Nagy Gábor ihletett produkciója miatt mégis az tűnt az erősebb koncertnek. S ha már az énekesnél tartunk: a Wisdom élő performanszán sokat dobna, ha elmaradoznának az esetlen konferálások („Arra gondoltam, mondok majd valami nagyon bölcset az elején, de most nem jut eszembe semmi”). Ahelyett, hogy Gábor viccel dobná fel azt a fél percet, a számok közti szünetek rendre kizökkentenek a jó hangulatból.

Viszont a gikszerek sem tudták elrontani a jókedvet, pláne, mivel a srácok nagyon acélos programot válogattak össze az estére. A ’Judas’-ra pár kört ráverő ’Marching For Liberty’ dalai zökkenőmentesen illeszkedtek a kipróbált Wisdom-slágerek közé, ráadásul friss színeket is festettek a banda profiljába a stílushatárok enyhe kitolásával. Konkrétan a War of Angels markosabb, koszosabb riffjei és az acetonnal sem oldódó énekdallamok kombinációja miatt simán a legjobb Wisdom-dalok közé lőtte be magát, a Dust of the Sun vagy a Take Me To Neverland slágereit pedig a műfaj vezetői bandái is simán elirigyelhetnék a Máté Gáborok zenekarától. A 12 dalból 8-at elő is vezettek, így bizonyára több olyan dalt is hallhattunk, amik később majd kipotyognak a programból: remélem ilyen lesz a kiszámíthatóan málházó Failure of Nature a Live Like A Beast javára, és a rocklírák sztenderjeit betartó Wake Up My Life helyett is visszakerülhetne nyugodtan a Heaven & Hell, nem egy kaliber a két dal.

Azzal viszont, hogy immár két darab Judasuk, azaz szolidan progresszív daluk van, a koncert kínálta élvezet is megkétszereződött: a Marching For Liberty és a Judas is a Wisdom esszenciáját nyújtja, csak több témába, ügyes váltásokba és komplexebb dalszerkezetbe ágyazva azt. Sajnos az új lemez címadóját Fabio nélkül adta elő a Wisdom, de NG így is megbírkózott a feladattal – ha nem harangozzák be, hogy jön Lione, nem is hiányzott volna. Főleg a kórussal feleselgető verze-részek ütöttek nagyot, amiket csak a rákövetkező dal tudott (volna) überelni. A Keep Wiseman Alive koncerteken megszokott húzás, hogy a Wisdom feldolgozást játszik, akár hármat-négyet is, mostanra viszont már bőven van elegendő daluk, így nem gond, hogy ebből visszavettek, és most csak egyet kaptak elő. Azt is a várt vendéghez igazították: a Holy Thunderforce Lione énekével olyan meglepetés lehetett volna, ami valószínűleg számtalan Rhapsody- és Wisdom-rajongót szíven vágott volna a közönség soraiban. Az olasz nélkül is jó volt, csak nem az igazi: ha a zúzós-húzós gitárrészeket tisztesen fel is pakolták, az énekből hiányzott az a mágia, ami a mai napig ott lebeg abban a dalban.

A Take Me To Neverland azért helyrepofozta a kedélyeket, és azt is öröm volt látni, hogy a 2004-es EP dalai is megtalálták tökéletes helyüket a szettben: a No. 1 Wisdom-himnusz, a Fate a Have No Fear döngölését ellensúlyozta, a Strain of Madness pedig a csapat legjobb dalaként végre elfoglalta a neki kijáró helyet a ráadás legvégén. Közben a zenészek hozták az elvártat, a gitárosok kismaratont futottak, csípőből, kisujjból meg nyakból rázták ki a rock-pózokat, Ágota Balázs pedig sziklaszilárd alapokat betonozott mögöttük. A végére NG is megtalálta a formáját, másfél óra után, valamikor hajnali 1 óra felé egy elnyújtott „sziasztok”-sikollyal búcsúzott a közönségtől. A ráadásban egy olyan tervet is elejtettek, hogy a ’Marching For Liberty’-hez még idén elkészül egy klip, de ez valószínűleg át fog csúszni 2014-re. Amikor is nemzeti ünnepünkön, március 15-én ismétel a Wisdom: ezúttal a Majesty és a Stormwarrior társaságában térnek vissza a Club 202-be. Részünkről jöhet a repeta.

Setlist:

War of Angels / God Rest Your Soul / Somewhere Alone / Fate / Have No Fear / Fallin’ Away From Grace / King of Death / Live Forevermore / Wake Up My Life / Marching For Liberty / Holy Thunderforce (Rhapsody) / Failure of Nature / Take Me To Neverland / Judas /// Wisdom / Dust of the Sun / Strain of Madness

Szerző: Tomka

Képek (Wisdom, Powerwolf): Karancz Orsolya

Képek (Tales of Evening): Savafan

Köszönet a Hammer Concerts-nek!