Almah: Unfold
írta TAZ | 2013.11.21.
Megjelenés: 2013
Kiadó: AFM Records
Weblap: http://www.almah.com.br
Stílus: Power metal
Származás: Brazília
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A brazil zenei vegyészmérnökök visszatértek! Hogy miért fogalmazok így? Úgy gondolom, hogy aki hallotta a ’Motion’ című legutóbbi albumukat, az pontosan tudja erre a választ. A sokak által kedvelt power metalt olyan vakcinával oltották be, mely alkotóelemeiben megtalálható többek között a thrashes zakatoláson át a panterás groove is, ráadásul ez az elegy nagyon is hatásosnak bizonyult, hiszen a nemzetközi sajtóban is ódákat zengtek róla. Nos, nem árulok zsákbamacskát: erről a zenei útvonalról ezúttal sem tértek le a dél-amerikai srácok, ott folytatják a muzsikálást, ahol legutóbb abbahagyták. A zenekar összetételében azonban történtek változások az elmúlt időszakban. A keményebb riffekért felelős Paulo Schroeber elhagyta bandát, helyette Gustavo Di Padua érkezett, a basszusgitáros posztot pedig ettől az évtől Raphael Dafras tölti be. Edu pedig időközben kilépett az Angrából, ugyanis elmondása szerint már nem tud megfelelni azoknak a követelményeknek, melyeket a dalok támasztanak felé. Való igaz, az idő előrehaladtával senki sem lesz fiatalabb, mindenkinek megkopik a hangja és ahelyett, hogy nyomnák a dalokat egy szekunddal vagy még lejjebb – ahogy mások is csinálják –, ő inkább úgy döntött, hogy kilép. Mindenképpen fejet kell hajtanom előtte, hiszen nem sokan ismernék be ezt magukban és vállalkoznának ilyen lépésre.
Mivel az első albummal engem bizony kilóra megvett a brazil gárda, ezért nagyon megörültem, amikor az ’Unfold’ megérkezett hozzám, nyomban be is pakoltam a lejátszóba. Egy, két, há’ – számoltam magamban – és már indult is az utazás. Az In My Sleep elején szinte azt éreztem, hogy az Amazonas-medencébe csöppentem, ugyanis az érdekes ritmizálás már-már egy, az esőerdő mélyén rejtőző törzs rituális dobolását juttatta eszembe. Ráadásul a dal tempója is azt a kavalkádot és miliőt eleveníti meg, amivel egy ilyen különleges helyen találkozhatunk. A folytatás sem izgalommentes, a következő alkalom, amikor felkaptam a fejem, a The Hostage című tételnél érkezett el: „Biztos, hogy jó lemezt tettem be? Ez Pantera!” – szaladtam is megnézni, hogy még mindig az Almah ’Unfold’ című albumát hallgatom-e. Jó, azért nem ért teljesen váratlanul a riff hadsereg, hiszen már az előző korongon is volt panterás ízvilág, de ez a dal mintha egy olyan pillanatban született volna, amikor Eduék bennrekedtek a stúdióban néhány pizzával, pár rekesz sörrel és a ’Vulgar Display of Power’-rel. A verzét egy az egyben az észak-amerikai barátaik ihlették meg, új összetevőként azonban beleillesztettek egy kis rappelést is, ami elsőre elég furcsán hatott, de könnyen megbarátkoztam vele, szinte úgy, mint anno a Dream Theater ’Train of Thought’ lemezén. Jelen kiadványt egyébként, ha összehasonlítjuk a ’Motion’-nel, arra a következtetésre juthatunk, hogy egy sokkal kiegyensúlyozottabb és összetettebb albumot kreált a brazil együttes, nem elégedtek meg annyival, hogy megfejelik a dalokat groove és thrash elemekkel. A billentyű és zongorabetétek markánsabbak, illetve ezúttal több power metal jellegű nóta kapott helyett a korongon, ilyen például a Wings of Revolution vagy a Believer, melyek kísértetiesen emlékeztetnek Tobias Sammet munkásságára, legyen szó akár az Avantasia vagy az Edguy zenei világáról.
Összetettség alatt továbbá arra is gondolok, hogy az I Do és a Treasure of Gods című tételek már inkább a progresszív metal irányába tesznek egy kis kitérőt, utóbbi egyébként a lemez egyik sarokköve a maga kilenc és fél percével. Kiegyensúlyozottságot pedig a stílusok széles skálája ad, ugyanis találunk a riff-orientált tételektől kezdve power metal himnuszon át lassú, merengő nótákat (Warm Wind, Farewell) is az albumon. Igazából olyan ez, mint egy jó vegyesbolt, mindenki leveheti a polcról azt, amire éppen vágyakozik.
Azonban Edu mintha nem találná a góllövő cipőjét – maradva a focis példánál –, hiszen jó a játék, színvonalas a meccs, sok a trükk, remek támadásokat vezet a csapat, de gólra játsszák ezt a játékot. Vagyis hiába a komplexitás, a remek hangszeres teljesítmény, a dallamok és a refrének egyszerűen nem tudnak libabőrt okozni, és ez nekem nagyon hiányzik. Nem arról van szó, hogy rosszul énekel, természetesen első osztályú az, amit csinál – jól áll neki a bariton hangfekvés is –, sőt az átlagos énekesi feladatkört átlépve gitározik is a korongon, mi több az összes billentyűtéma is neki köszönhető. Ennek ellenére mégsem nőtt igazán a szívemhez ez a lemez, úgyhogy ha lehet választani, akkor ezután is a ’Motion’-re fogok voksolni.
Legutóbbi hozzászólások