Stryper: No More Hell To Pay
írta TAZ | 2013.11.11.
Megjelenés: 2013
Kiadó: Frontiers Records
Weblap: http://www.stryper.com
Stílus: Heavy metal / hard rock
Származás: USA
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A „sárga-fekete csíkosak” 2005-ös visszatérésük óta mintha nem találnák a megdicsőülés felé vezető utat. Furcsa ilyet írni Sweetékről, ugyanis köztudott, hogy ők voltak a 80-as években a legismertebb heavy/hard rock banda, akiknek dalai Jézus szeretetével voltak átitatva, nagy támadási felületet biztosítva ezzel a nem hívők és a kritikusok számára. Ettől függetlenül óriási népszerűség vette őket körül, ugyanis baromi jó lemezeket (pl. ’Soldiers Under Command’, ’To Hell With The Devil’) raktak össze. 1990-ben azonban mindenki másfelé vette az irányt, ki új bandát alapított, ki szólóalbummal rukkolt elő, és úgy tűnt, hogy a Stryper gépezet beszünteti működését. Azonban 2005-ben újból összeállt a csapat és elkezdtek lemezeket gyártani, de ahogy korábban is utaltam rá, egyszerűen nem jöttek az egykori sikerek. Pedig megjelentettek az óta két stúdióalbumot, egy kvázi tribute lemezt és idén egy olyan korongot is kézbe vehettünk, melyen régi dalok újrafelvett változatai találhatóak. Utóbbi két kiadványon helyet kapott összesen három, egészen ütős új dal is, úgyhogy beindult a bizakodás, mint anno a visszatérés idején – hátha majd most fognak egy nagyot szakítani Michaelék.
A ’No More Hell To Pay’ egy olyan album, amihez hasonlót egyszerűen még nem adott ki kezéből az amerikai együttes. Nyoma sincs például a Holding On-hoz hasonló popos beütésű „happy daloknak”, ugyanis minden nóta moll hangnemben zakatol, ami alapvetően egy sötétebb hangulatot kölcsönöz a lemeznek. Ez nem azt jelenti, hogy stílust váltott volna a zenekar, egyszerűen csak sokkal határozottabbak, mint az utóbbi időben, és ezúttal nem ismernek megalkuvást. A Revelation és a klipes No More Hell To Pay – két veretes hard rock tétel – nyitja a korongot, amelyben leszögezik Sweeték, hogy most nincs mellébeszélés.
Sziklaszilárd riffek uralják a terepet, Michael pedig szerintem újra megtalálta azt a bőrgatyát, amelyben kristálytisztán produkálja a védjegyévé vált, égbekiáltó sikolyokat, szerencsére egyáltalán nem spórol velük az albumon. Egészen elképesztő, de ezek a csókák már harminc esztendeje koptatják a pályát, mindannyian beléptek már az ötvenes éveikbe, ettől függetlenül Michaelnek olyan hangja van, mint huszonévesen. Ráadásul 10 évet tuti letagadhatnának az életkorukból, hihetetlenül jól tartják magukat. Valószínűleg nem az alkoholizálásról szóltak a turnék, úgyhogy nem sok tömény fogyhatott, esetleg egy kis misebor. A lemez egyébként majd szétrobban az energiától, személyes kedvencem a pergő dobokkal kísért Legacy, a kőkemény Water Into Wine, illetve a Marching Into Battle. Ebben a dalban a zene nagyon jól írja le szöveg mondanivalóját: a menetelést a pergőn diktált ritmus jeleníti meg – főként a középrészben –, a homogén és valamelyest monoton vokálok a harcba induló katonákat testesítik meg, a sikolyok pedig a horda elején kivont karddal haladó hőst juttatják eszembe. Igen, elég old school témaválasztás, de jól illik az album közepére ez a dal. Nehéz egyértelműen besorolni műfajilag az anyagot, mert egyaránt találhatunk rajta hard rock és heavy metal beütésű dalokat, ami tulajdonképpen nem is baj, mert ez mindenképpen egyfajta változatosságot hoz a lemezre.
Persze más is akad, ami különlegessé teszi az albumot, ez pedig a Jesus Is Just Alright című gospel nóta feldolgozása, melynek eredeti változatát Arthur Reid Reynolds írta. Itt is megjelennek a zseniális rétegelt vokáltémák, továbbá finoman a háttérbe egy kis Hammond-orgona is beszalad – egyetlen hibája ennek a tételnek, hogy öt percig tart. Az eredeti dal egyébként egy alig kétminutumos dicsőítő zene, nos, ezt sikerült úgy kibővíteni, hogy a vége felé már túlzásba estek. Természetesen a „kötelező” lassú dalról sem feledkeztek meg a srácok, ezt a szerepet most a The One tölti be. Michael újból bizonyítja, hogy nagyon ért a dallamok nyelvén, a refrénben ezúttal is feltűnő remek háttérvokál végigringat minket majd négy és fél percen keresztül.
Nem gondoltam volna, hogy az idei erős dallamos metal mezőny versenyébe a Stryper végül bele fog szólni, de hála Istennek mégis így történt. Remélem, innentől fogva nem adják alább és mindig igyekeznek majd megfelelni annak a mércének, amit ezzel a kiadvánnyal felállítottak maguk elé.
Legutóbbi hozzászólások