Kihasadt hangokban az őrület: Leprous, Blindead, Miserium - A38, 2013.10.20.

Recseg, ropog, formálódik a zeneipar. Elszárad a CD-ága, haldoklik a veleje. A találékonyak alkalmazkodnak. Legtöbbjük azonban csak nekigyűri magát, és turnézik. Minden évben két évig. Közben persze kicsontosodik a rutin. Olyan az egész turnézás, mint a ráadás: tudod, hogy jönni fog, és minden spontaneitás csak közmegegyezéses önáltatás, mégis várod. Mit várhatnál, ha még ezt se? Lefogadom, hogy a Leprous is minden este ugyanazt a show-t nyomja. Precízen, gyilkosan. De ők mégis kitaláltak valamit. Mert ez a show olyan, amilyet még nem láttál.

Miseriumnál jobbat nem lehetett volna választani, ha magyar előzenekar után kajtat a szervező. Borongósra árnyalt progresszív metaljuk valahol mélyen rokonszenvez a Leprous feketéllő, földöntúli melankóliájával. A koncert felütésekor ehhez igazodnak: két elborultabb, keményvonalas dallal gyújtják be a hangulatot, jobb szélen Olt Ákos, a Kill With Hate húrgyilkosa zúz Cynic-pólóban, középtájt Tari Szabolcs lépteti elő magát frontemberré. Szabolcs gitáros, de a hörgésekért is felel, most viszont minden erejével az éneklésre koncentrál, meg hogy beizzítsa ezt a pár korán érkezőt. Kemény a kezdés, de valahogy nem állítják rögtön maguk mellé a kisközönséget, pedig láthatólag lelkesek. Az Out of Reach dallamai már jobban teljesítenek, visszakanyarodunk a Pain of Salvation dallamvilága által keretezett progmetalhoz; Bodor Máté vendégeskedik, mennek is a klasszikus gitárhős-pózok. Ügyesen ültetik be a szettbe a Nebula Helix „slágerét” is, kellenek ezek a közérthetően fogós pillanatok.

Ellentétben a szeptemberi showbarlangos koncerttel, most kristálytiszta a hangzás, mégsem olyan meggyőző a produkció, mint akkor. Itt már rendes színpadon, tisztességes fények mellett kell produkálni, ugyanott, ahol pár nappal korábban például a Fates Warning varázsolt. Mikor Máté után BZ is felbukkan vendégként, akkor válik nyilvánvalóvá: az egységes, határozott kiállás hiányzik a csapatból. Négy eltérő figura, négy egyéniség zenél a színpadon, de BZ megérkezéséig hiányzik az a sárm, ami azzal is megkedveltetheti a bandát, aki nem ismerné őket. A Wanderert hallhatóan nem is BZ hangjára írták, meg is küzd vele, hogy végül saját képére formálja a dallamokat. És itt le is eshet a Miserium erőssége: hiába könnyű felsorolni a hatásaikat, mégis egyedi az, amit művelnek. Nem lehet csak úgy átpasszolni másnak a számaikat. Ennek ellenére még van hova fejlődni: a Leprous például nulla pénzből olyan színpadképet varázsol, hogy mindenki csak pislog. Egységes fellépőruha, markáns kiállás, szokatlan vetítés, begyakorolt, meghökkentő mozgások – nem kell ide nagykiadói támogatás, csak kreativitás.

Setlist:

The Veiled Tale / Imagination Destroyed / Out of Reach / Nebula Helix / The Wanderer

A Blindeadből pont ez a kreativitás hiányzik, pedig roppant művészinek próbálják beállítani azt, amit csinálnak. Több perces hegedűszólamok kötnek össze két számot, közben a zenészek lehorgasztott fejjel ássák be magukat a hangulat mélyére, a háttérben fakószürke képsorok peregnek. Igazi artcore metal, mélydepresszióval nyakon verve. A lengyelek amúgy a Katatonia kiadatlan bonusz dalait játsszák dupla hosszúságúra nyújtva. A maga nemében nem rossz, csak átlagos a produkció, ami vontatottságával nem túl jó felvezetés a pörgős, taglózó erejű Leprous fellépéshez.

A norvégok kiszámoltak minden hangjegyet, átgondoltak minden lépést, kiagyalták a koncepciót. Majd elengedték magukat, szétcsúsztak és begerjedtek, csak az élére vasalt mellények tartották egybe őket. Mint egy hegymagas, óramű-egzakt fémgépezet, olyan kimérten, élesen és hátborzongatóan őröltek. Meghágták a szabályokat is. Vetítés? Szaggassuk szét a vásznat. Helyére négy plazmatévé, lépcsőzetesen elhelyezve. Máris modernebb, kissé berúgott fantáziával futurisztikusabb a hangulat. Csak körbe kell nyalatni a készülékeket elborultabb színárnyalatokkal. Minden mástól megfosztani, kietlenné csupaszítani a színpadképet. Tekintetet csak a képernyőkön sugárzott hangulatfestészetre, vagy a morózus maszkot öltő, szigorral zúzó játékosokra lehet függeszteni.

Csak egyiknek mozog az arca. Középen őrül, karvalykaromba hajlott ujjakkal, égnek meresztett, kifordult kézzel vezényel. Arcára fintort rajzol a gyomrából felbugyogó hörgés. Einar Solberg rasztáit lenyesve, megnyerő fiatalemberként sétál derékmagasságban ácsorgó szintetizátora mögé. Ő az előadás tengelye, epicentruma. Körülötte forog a Leprous-világ, benne találkoznak a párhuzamos végtelenek: az éteri Queen-vokálokban sűrűsödő misztikum és az indusztriálnál is hűvösebb riffelések fémszagú kegyetlensége. Tüdejét kipréseli a torkán, nem spórol az erővel: ahogy a The Cloakban légiesen felröppennek törékeny dallamai, és a barlangból előszökkenő hideg végigfut a termen, vagy ahogy a Contaminate Me-ben utat enged a tébolynak, és kifordult, beteg haldokláshangokkal skiccel kopár hangképet.

Headbangeléstől plafon felé nyújtózkodó haja őrült tudós profilt kölcsönöz neki, groteszk karikatúráját nyújtva a leprások horrorarculatának. Közben ott kúszik, lüktet valami dermesztő félelem a zenéjük szívében. Kényelmesen berendezkednek, és fülbe ragadnak a dallamok, mégis: nyomasztanak. Rájátszanak erre a programszerkesztéssel is, a széptől haladunk a rút felé. Más a slágerszámait rendezi a szett végére, a Leprous a legeszehagyottabb, kigolyózott újlemezes szerzeményével (Contaminate Me) adja meg a végszót. A hangverseny csak a saját szabályait követi. Lemezes etapokra épül, és mivel a Leprous minden albumát önálló identitással vértezte fel, ezek a blokkok mind másfajta élményeket kínálnak fel.

Lomhán indulunk, a ’Coal’ dominálja a felvezetést. Középtempóban görögnek a dalok, ismétlődő, pulzáló, agyba mászó ritmusokkal – mint a Chronic alapozása, amiben hangosan csattog a basszgitár, cinekkel színez a dob, Einar pedig a csillagok közt, magányba burkolózva kalandozik. Mintha csak egy filmet néznénk, és ez lenne a félórás prológ: masszív hangulatdarabok, amik kíméletlenül sulykolják, rágják be magukat a felmetszett bőr alá. Szénfekete, tüskés, ágas-bogas masinaként darál a Leprous, de közben a legszebben csengő dallamok is itt bújnak meg: a Foe perfektül elővezetett kánonja vagy a The Valley space-hangulatú szintetizátorfátyla, mélabúval tömött vezérmelódiája.

A beindulós részleg már a Leprous „sikerlemezére”, a ’Bilateral’-ra épít: ezek klasszikusabban elborult, groteszk dalok, az avantgárd és a progresszív metal heves szerelemgyermekei. A Restless pörgeti fel igazán a bulit, a csúcspontra viszont a Forced Entry kapaszkodik fel: nyakficcentő őrület-hullámvasút, ereszd-el-a-fejem kedv. Az Acquired Taste próbál progos halmozással rálicitálni később, de hiába. A Coal horgasztja még a kedélyeket, de igazán csak a ’Tall Poppy Syndrome’ egy-két közismertebb darabja hiányzik, mint például a White, idebiggyeszthetnék még, a felengedett hangulat közepébe.

A ráadásban azért befarol a Passing, csúszik is rendesen, hogy a végszóra annak rendje és belevaló módja szerint egyik legmorcosabb dalukkal, a Waste of Airrel zárjanak. Jön a villogó fényár és a lassított felvételen fel-le liftezés; a korábban begyakorolt mozdulatok mind visszaköszönnek a mozgáskoreográfiában. Tor Oddmund Suhrke és Øystein Landsverk katonás szigorral rendelik alá magukat a daloknak – csak semmi villantás –, együtt rezdülnek, fordulnak a zenével; Tor szeret hangládát mászni, Øystein inkább machetésen hetyke képet vágva aprít. A kilépett Rein T. Blomquist helyére frissen szervált basszer, Martin Skrebergene a bal szélen lecövekelve rázza kócos, vörös bozontját: nem tolakszik, csak karcosan ágyaz a zenének. A háttérben a titkos fegyver viszont beindul: a turnéra beugró Borknagar-dobos, Baard Kolstad annyi ritmust facsar ki és olyan plusz tartalmat tesz a dalokhoz, hogy külön koncertet kéne adnia. Zsenije átfénylik a félhomályon, amelybe dobcucca mögött burkolózik.

Elgyötör, majd elvarázsol, letaglóz, majd felszabadít a Leprous előadása. Fullasztó mennyiségű érzület, hangulat tolakszik egymásra ebben az egy és háromnegyed órában. Az elvárások kiszakadnak a helyükről, a zenekar ellép a kritika elől. Biztos lehetett volna jobb a buli, kielégíthették volna jobban a rajongókat, ha a bejáratott módszerek szerint építik fel a koncertet. Ha nem játsszák el majdnem az egész ’Coal’ lemezt, és másképp ívelik az előadást. Így viszont egy teljesen egyedi és megismételhetetlen élményt adományoztak. Bár kétlem, de lehet hogy voltak jobb koncertek idén. Aki viszont ott volt a Leprous előadásán, az soha nem fogja feledni.

Setlist:

Foe / The Valley / Chronic / The Cloak / Restless / Dare You / Thorn / Forced Entry / Coal / Acquired Taste / Echo / Contaminate Me /// Passing / Waste of Air

Szerző: Tomka

Képek: Karancz Orsolya. További fotók ITT.

Köszönet az A38-nak!