Poisonblack: Lyijy
írta Bazsa | 2013.10.22.
Megjelenés: 2013
Kiadó: Warner Music Finland
Weblap: http://www.poisonblack.com
Stílus: Redneck gothic metal
Származás: Finnország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Mára végérvényesen bebizonyosodott, hogy a gothic metal fölött bizony eljárt az idő. A színtér alapcsapatai feloszlottak, eltávolodtak egykori önmaguktól, vagy nemes egyszerűséggel pocsék, amit jelenleg csinálnak. Akik pedig mégiscsak megmaradtak valahogy, és még a lemezeik is egész használhatók… nos, már ők sem igazán tudnak előállni olyasmivel, aminek valódi jelentősége vagy súlya volna, további szögeket verve ezzel a stílus már így is jó mélyre ásott koporsójába.
Aki egy kicsit is képben van a Poisonblack viselt dolgaival kapcsolatban, az pontosan tudja, hogy nem ők lesznek azok, akik vissza fogják hozni a régi szép gótidőket. Mert bár azon kevesek közé tartoznak, akik a műfaj tündöklése után is kifejezetten erős lemezekkel rukkoltak elő – az első három korong simán benne van a műfaj élbolyában –, több mint árulkodó, hogy 2010-es budapesti koncertjükre mégis alig néhány tucatnyian gyűltek csak össze. Ne felejtsük el, hogy arról a Poisonblackről beszélünk, amit a színtér emblematikus alakja, az egykori Sentenced-énekes Ville Laihiala vezet, vagyis a gyászos nézőszám valahol a gothic metalt fojtogató általános érdektelenséget is jelzi.
Hozzá kell tenni, hogy a Poisonblack sem követte szolgai módon a HIM / Sentenced / Entwine-vonal hangzását. Már a kezdetekben is több súly volt bennük, mint az imént említett három zenekarban együttvéve, ám a böhöm riffek sosem mentek a melankólia és az érzelmesség rovására, köszönhetően főként Ville félreismerhetetlen orgánumának és dallamainak, aki – hála a magasságosnak! – azért sosem tudott teljesen kibújni a bőréből. Talán mondhatjuk, hogy – paradox módon – azért mégiscsak a Poisonblack a skandináv gothic metal utolsó hírmondója, még ha ez lemezről lemezre egyre kevésbé nyilvánvaló.
Ezt az ellentmondást élezi tovább a zenekar ’Lyijy’ címre keresztelt hatodik lemeze, melyet a gót zenékben kevésbé járatosak nehezen tudnak majd ehhez a műfajhoz kötni. Ám ugyanezen dalokból például a Sentenced nagy rajongói hol kisebb, hogy nagyobb mértékben, de igenis érezni fogják Ville anyazenekarának bánattal, melankóliával és erotikával teli örökségét. A befogadás tehát jelentős mértékben függ az egyes hallgatók zenei ízlésétől és érdeklődésétől. Ami azonban a kategorizálásban némileg problémás, az a minőségben és a dalok önértékében egyáltalán nem az. Méghozzá azért, mert akármiként is hallgatjuk a ’Lyijy’-t, ez a lemez röviden és tömören úgy állat, ahogy van!
Egyedül talán azokat érheti csalódás, akik a Poisonblackben azt a bizonyos finn zenekarokra oly jellemző, összetéveszthetetlen északi atmoszférát keresik. Már a nyitó Home Is Where the Sty Is egyértelművé teszi, hogy a csapat e tekintetben immár végleg szakított a gyökereivel, és ez nem csupán erre a Jack Daniel’s áztatta, redneck parasztsággal döngölő és pofát leszaggató monstrumra igaz, hanem a lemez minden egyes dalára. Hasonló államosításról van szó, mint a pályatárs The 69 Eyes esetében, csak míg utóbbi a Mötley Crüe-Skid Row-féle stadionrock felé mozdult el, addig Villéék zenéje a Black Label Societyvel, a ’Load’/’ReLoad’-korszakos Metallicával (főként az énektémák terén) és különösen – akármennyire is furcsa ezt leírni – a Black Stone Cherryvel mutat rokonságot. Ami pedig a legzseniálisabb, hogy a Poisonblack mindezt megkérdőjelezhetetlen hitelességgel, görcs és manír nélkül, ösztönből, és rendkívül magas színvonalon csinálja.
A lemez legjobb dalai éppen azok, ahol az amerikai ízek (a paraszt gitártémák, a groove-ok, a koszos/dögös erő, az amerikai Dél blues-alapú, southern hatásai) olyan szinten keverednek a Sentenced egyedülálló dallamvilágával, hogy a végén már alig lehet eldönteni, melyik is a dominánsabb. Akármire is jutunk, a Down The Ashes Rain, a The Absentee, és különösen a The Halfway Bar-Pull The Trigger duó dallamai garantáltan beleeszik magukat az ember fülébe, és tulajdonképpen ez az, ami igazán számít. Kapunk két egészen kiváló western-kesergőt is (Them Walls és Elämän kevät), utóbbiban egy remek Ville-bluesolással és egy hatalmas billentyűszólóval az amúgy ezúttal tökéletesen háttérbe szorított Marco Sneck részéről. De természetesen nem maradtak le a hagyományosabb Poisonblack-döngölések sem (The Flavor of the Month, Death by the Blues), és az egészen tufára vett, dirty rockos riffelésű Blackholehead is lerúgja az ember veséjét. A dalok finoman szólva sincsenek túlbonyolítva, úgy ütnek, ahogy vannak, de ebben legalább annyira fontos szerepet játszik maga a koncepció, mint a bitangul összerakott hangzás. Érződik, hogy a zenei alapok egyben lettek felrántva, amitől a lemez úgy húz, mint egy megvadult bölénycsorda.
Legutóbbi hozzászólások