Trivium: Vengeance Falls

írta Jocke | 2013.10.21.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Roadrunner

Weblap: www.trivium.org

Stílus: Modern/thrash/heavy metal

Származás: Egyesült Államok

Dalcímek

Értékelés

Nem vagyok biztos benne, hogy a Trivium ismeri a rossz lemez fogalmát. Ugyan a két évvel ezelőtti, sorrendben ötödik ’In Waves’ mintha enyhe hullámtörést okozott volna a harmincat még mindig bőven alulról karcolgató floridai srácoknál, de a ’Vengeance Falls’ hamar helyre rakja a világ rendjét! A Trivium ismét előkapott egy ropogós, kemencében sült albumot, amely bosszúszomjas támadást indít az év végi toplisták előkelő helyeiért.

Tulajdonképpen a szakma és a rajongók nem feltétlenül fanyalogtak az ’In Waves’-t hallván, nálam mégis mindössze egy pihe-puha heteskéig, vagy inkább egy acélos hatosig kúszott fel virtuális pennám. Ugyan benne rejtőzött a tömény brutalitás, nem voltunk híján a hörgésekkel bőszen tunkolt daloknak, dominált a szélvészgyors tempó, az összkép mégis túlontúl homogénnek bizonyult. A ’Shogun’ egy hosszabb, mégis könnyebben szerethető anyag volt, s reméltem, hogy a ’Vengeance Falls’ is hasonló vizekre evez majd vissza. Matt Heafy-ék pedig nem okoztak csalódást: az új album felér egy elefántbika dühös rúgásával, roskadozik a fogós, két hallgatás után parazitaként beléd telepedő refrénektől, az arcba markoló riffektől és a heavy metalos szólóktól. Komplex, igényes, modern, változatos. Matt a korábbiaknál jóval többet használja tiszta énekhangját, mind a verzétémák, mind pedig a refrének kellemesen dallamosak, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ellágyultak, vagy elpuncisodtak (Mike kollégám utólagos engedelmével tévelygek a plagizálás fertelmes talajára) volna. Még a puhán, szinte lírai hangulatban kezdődő dalok – At the End of the War, Wake (The End Is Nigh) – is gyorsan izmos zúzdába csapnak át. Persze itt sem nyúlnak mellé, pedig könnyű nevetségessé válni a hasonló próbálkozásoknál.

Rögtön a nyitó Brave This Stormnál egyértelművé válik, hogy a ’Vengeance Falls’ című filmben az emlékezetes, direktebb dalok játsszák a főszerepet. Itt nincs intro kérem: a Brave This Storm nem köszön, nem töröl lábat, hanem ajtóstul a házba rontva belekezd a zúzásba, némi metallicás szagcsíkot húzva maga után. A jobbról-balról, de leginkább Corey Beaulieu gitárjából kiáramló riffek végig kézen fogva támogatják Heafy erős vokáltémáit. Nem tartottam, s most sem tartom kiemelkedő énekesnek, de nem lehet nem észrevenni, hogy mennyit fejlődött az utóbbi tíz évben… S akkor mit szóljunk a címadóra, amely energiától túlfűtve, szaggatott riffekkel a hóna alatt szállítja az egész album legemlékezetesebb refréntémáját?!

Kevesebb a metalcore, visszatértek a játékos szólók, amelyeket szívbaj nélkül elsütnek két verzé között is. A klipes Strife galoppozása (de fémparipán ám, ehh!) is a Trivium heavy metalos attitűdjét domborítja ki, s három szám után még egy oda nem illő hang sem piszkított a levesbe. Pedig első hallásra (Isten nyugosztalja) nem tetszett Heafy effektekkel megadjusztált hangja, de a sodró lendület itt is csillagot karcol a metalos ellenőrző könyvbe. Az egyik személyes kedvenc a felvezető verzét földre hajló riffekkel megszakító No Way to Heal, egy olyan orbitális szólóval, aminek hatására semmi nem marad épen és szárazon… ha valaki eddig kételkedett a srácok zenei tudásában, annak ajánlom a ’Vengeance Falls’-t: nemcsak hogy kurvára tudnak zenélni, hanem kurvára jó dalokat is írnak! A No Way to Heal tökéletes prototípusa a Trivium sokszínűségének, az album pedig égbekiáltóan jó, pedig még csak négy dal pörgött le. Reméljük, nem járnak úgy, mint a német válogatott tavaly októberben, amely 4-0 után kapott egy négyes csomagot a svédektől.

Szerencsére nincs így, a ’Vengeance Falls’ mind a tíz dala egységes színvonalat képvisel, s ugyan álmatlan éjszakákat nem fog okozni, de azért nehéz dió lenne kiválasztani a topfavoritot. A Metallica enyhe hatásai mellett a dallamos death metal felé is tettek egy újabb lépést Heafy-ék, több dalon fellelhetőek az Amon Amarth-féle iskola jegyei is (a To Believe ékes példa erre). A sok-sok fogós és élvezetes dal mellett azonban leginkább a hangzás kívánkozik a piedesztálra: a Disturbed David Draimanjének bábáskodása mellett megszületett ’Vengeance Falls’ garantáltan kipucolja a cicakakát a füledből. A hangzás és maguk a dalok szerkezete is kitölti a teret, többszöri hallgatás után is úgy érzem, hogy ebből az anyagból bizony nem hiányzik semmi.

S hogy miért nem tíz? Mert valami azt súgja, hogy a következő még ezt is überelni fogja – máspedig az első tízesemet még egy darabig tartogatnám.

Pontszám: 9