Epysode: Fantasmagoria

írta TAZ | 2013.10.14.

Megjelenés: 2013

Kiadó: AFM Records

Weblap: https://www.facebook.com/epysode

Stílus: Progresszí­v power metal opera

Származás: Belgium / Nemzetközi

Dalcímek

Értékelés

A Virus IV főnök Samuel Arkan 2011-ben jelentkezett először az Epysode nevű supergrouppal, mely fő csapásvonala a dark/power elemekkel tarkított progresszív-power metal. Debütáló albumuk, az ’Obsessions’ remekül sikerült, így kíváncsian vártam, mit hoz a folytatás, ugyanis rengeteg lehetőséget láttam még a bandában. Samuelnek ezúttal az volt a koncepciója, hogy egy olyan lemezt rak össze, amely megszületésének bizonyos fázisain, illetve a felvételeinél jelen vannak a stúdióban a meghívott zenésztársak is. Ez a döntés kifejezetten jónak bizonyult, mert a ’Fantasmagoria’ sokkal letisztultabb, összeszedettebb képet mutat elődjénél.

A zenei alap megteremtéséhez olyan arcokat is meghívott, akikkel az előző albumon is találkozhattunk, ilyen például a doboknál ülő Léo Margarit, a Pain of Salvation ütőse, illetve a billentyűs posztot betöltő Julien Spreutels az Ethernityből. A basszusgitárt ezúttal Michael LePond nyúzza a Symphony X-ből, a gitáros pedig az a Simone Mularoni, aki idén már gurított néhány nagy szólót a DGM aktuális lemezén. Bizony ez a veretes névsor is bizonyítja, hogy itt prog-power szeánsz lesz, ilyen zenészek szinte garanciát jelentenek a kiváló végeredményre.

Az énekesek által képviselt minőségbeli vonal sem gyenge, mivel a történet egyik főszereplője nem más, mint Tom Englund az Evergreyből, aki maximálisan passzol ahhoz a világhoz, amit Arkan mester megálmodott. Különösen örülök annak, hogy hallhatom végre Tomot jó dalokat énekelni, hiszen az anyabanda manapság igencsak gyengélkedik, emlékezzünk csak vissza a ’Glorious Collision’ című legutóbbi lemezükre. Az, hogy a stúdióban jelen volt az album összes szereplője, tökéletesen érződik a számokon, ugyanis a hangjukon és a technikai tudásukon kívül mindenki belevitte (belevihette) a saját világát a nótákba, ez pedig azért nem mindegyik „összeválogatott” bandáról mondható el. Tom is sok rá jellemző énektémát hoz, meg merem kockáztatni, hogy valamilyen szinten szabad kezet kapott és akkor még meg sem említettem a néhol Evergrey ízű riffelgetéseket (The Arch, Raven’s Curse, T.H.O.R.N.S.) – az a gyanúm, hogy kicsit besegített a dalok fazonra szabásában is.

A férfi szereplők táborát Englundon kívül még Henning Basse és Matt Marinelli erősíti. Henningtől megkapjuk a tőle megszokott gonoszkodó hangszínt, amit ráadásul megfejel azzal, hogy hihetetlenül kifejezően énekel; úgy gondolom, hogyha Oliver Palotai meghallgatja ezt a lemezt, akkor fog igazán tudatosulni benne, hogy nem akármilyen énekest vesztett el csapata (Sons of Seasons). A Venom egyébként teljesen olyan, mintha egy Sons of Seasons nóta lenne, a maga elsőre nem túl fülbemászó énektémáival és hangulatos zongoraszólójával. A Borealis frontembere, Matt a többiekhez hasonlóan két dalban kapott főszerepet, a The Black Parade és az Unreal című tételekben domborít. Rendkívül energiadús hangja van, továbbá tetszik az is, hogy nagyon „egyenesen” énekel, nem feltétlenül cifrázza a témákat, mindent odapakol a helyére, szerintem jó választás volt személye a másik két férfihang mellé. A női szekciót ezúttal Ida Haukland és Tezzi Persson képviseli… igen, nem akkora nevek, mint a másik oldalon, de ez nehogy megtévesszen bárkit is, mert nagyot alakítanak mind a ketten! A sapkás kiscsaj Tezzi kibulizta nálam, hogy utánanézzek az anyabandájának, a Between The Silence-nek, ugyanis a T.H.O.R.N.S. és a Now And Foreverben eszeveszetten karakteresen énekel, ami maximálisan felkeltette az érdeklődésem. Ida pedig remekül váltogatja az arcát az albumon, általában lágyabb, melankolikusabb részeket énekel, ennek ellenére a Morning Rose kifejezetten agresszív stílust kíván meg tőle, a Triosphereből pedig már tudjuk, hogy abban szintén otthonosan mozog.

Nagy gondban vagyok akkor, amikor ki kell emelnem dalokat a lemezről, ugyanis szó szerint bivalyerős mindegyik. Ha viszont mégis választanom kell, akkor a Living Fortressre és a címadó dalra voksolok, úgy gondolom ezek jelentik a lemez csúcspontját. Előbbiben Henning valami fenomenálisan énekel, Simone Mularoni pedig azt hiszem, hogy lenyomja az év egyik legjobb gitárszólóját, ami még a huszadik meghallgatás után is képes volt libabőrt karcolni a karomra. Utóbbi pedig egy ízig-vérig lírai dal, amiért már elmormoltam néhány fohászt az utóbbi időben, ugyanis hiába hallgattam meg temérdek mennyiségű albumot az elmúlt hetekben, egy ilyen kaliberű tétel egyszerűen nagyon hiányzott mindegyikről. Tom szívbemarkoló éneke magával ragadja a hallgatót az pedig, ahogy kiénekli a Fantasmagoria szót a nóta elején, az egyik gyöngyszem a korongon.

Arányaiban egyébként egy jól felépített produkcióról van szó, ez többek között annak is köszönhető, hogy kisebb átvezetők nyugtatják menet közben hallójáratainkat, melyeket a súlyos, szaggatott riffek döngölik szüntelen. Az előző lemez dalcentrikus hozzáállása nem változott, vagyis továbbra sem az autópálya hosszúságú szólórészek dominálnak, a progresszivitást a zenei szövet sokrétűsége adja, azonban sokkal direktebb, sötétebb az a világ, amit ezúttal a varázstükörben – hiszen a fantasmagoria ezt jelenti – láthatunk.

Pontszám: 8.5