Death Angel: The Dream Calls For Blood

írta Tomka | 2013.10.10.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://www.deathangel.us

Stílus: Thrash metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Ne kerteljünk: a reunion óta a ’The Dream Calls For Blood’ áll a legközelebb a Death Angel első thrash-alapvetéséhez, a ’The Ultra-Violence’-hez. Ez az a mondat, amit 2008 óta bármelyik új lemezük kapcsán olvashattunk, és mindegyikre állt is, hiszen a hol punk-rockos, hol alterrock/grunge felé elhajló, máskor meg Motörhead-thrasht csapató ‘The Art of Dying’ (2004) után a Death Angel visszaterelte zenéjét a klasszikus mederbe. 1990 óta kétféle DA-rajongó létezik: az egyik az ’Ultra-Violence’-t, a másik az ’Act III’-t tartja etalonnak, és ennek fényében értékeli az aktuális lemezeket. A ’The Dream Calls For Blood’ egyértelműen a siheder lendülettel iramodó debütlemez rajongóinak kedvez: az ’Act III’-n elszaporodó – amúgy elképesztően jó – funkys hatásokat szinte teljesen kigyomlálták, a Faith No More- és punkrock-lemezeket is koptató Death Angel stílustágító próbálkozásaiból csupán az akusztikus témázgatások maradtak az új lemezen. Annak viszont kifejezetten örülök, hogy a ’Killing Season’ groove-orientált megközelítését nem erőltetik, és hogy Mark Osegueda sem modern metalcore-os hatásokat (halld: Truce) csempész énektémáiba, hanem inkább a hisztérikus, csapongó, de melodikus thrash vokalizáláshoz tér vissza.

Ám a ’The Dream Calls For Blood’ nem azért lövi be magát a Death Angel Top 3-ba, mert kilúgozta a thrashen felüli „sallangokat” a képletből, hanem mert Rob Cavestanyék az ’Act III’ óta nem mutattak ilyen jó formát dalszerzőként. Kellett ehhez persze az a három évnyi turnézás is, ami a 2010-es ’Relentless Retribution’ után összecsiszolta az új felállást, és a 2009-ben érkezett ritmusszekció is ráérzett arra, milyen precízen és átgondoltan gyilkol a halálangyal. Hogy a filippínó brigád a szokottnál kétszer annyi ideig turnézott, ahhoz persze kellett a ’The Ultra-Violence’ 25. születésnapja is: az örökifjú thrasherek tavaly megtoldották egy speciális körrel a turnét, és a komplett debütlemezt elfűrészelték élőben. És ha még idecsapjuk, hogy a mostani lemez anyagának nagy részét a világjárásuk során írták meg, akkor végleg összeáll a kép, miért is szorult olyan vegytiszta thrash az új kiadványra.

Oseguedáék elfelejtették a középtempót, itt nincs az Aebsence of Light vontatottságát továbbörökítő szerzemény, inkább mindegyik dalban sprintelnek, mint a Thrashersben, és gyomron tolcsokolnak, mint a Kill As One-ban. A ’The Dream Calls For Blood’ annak ellenére is a legkönnyebben befogadható lemez a zenekar visszatérése óta, hogy a thrash metal stilisztikailag szűk határait nem lépi át. Hiszen a dallammérő az ’Act III’ szintjénél akad ki: a rasztakirály Mark tökélyre fejlesztette a hangszálszaggató acsarkodás és a pofonegyszerű melódiákra szorítkozó éneklés között egyensúlyozó vokáljait, és sosem töltött még ennyi rögtön tapadó dallamot egy lemezre. Az ’Act III’-t idéző tiszta éneklést többnyire kerüli, sikolyt is csak párat reptet, de akár a Left For Dead vérhányós, slayeresen gonosz, akár a Fallen feszes, lüktető ritmusra köpködött refrénjét nézzük, majdnem annyi emlékezetes énektémát kapunk, ahány arclefejtős, vesébe vájó riffet.

A Cavelany-Aguilar tengely mostanra csiszolódott össze a legjobban, de nem is arról van szó, hogy még kigyúrtabb témákat szállítanának: a Death Angel sosem szenvedett hiányt pofátlanul fogós gitártémákból. A húrgyilkosok most viszont még aprólékosabban kidolgozták a dalokat, a komplex váltásokat és éles tempótöréseket: a Caster of Shame-be fektetett groove-os középrész, a címadó refrénje alatti szaggatások, vagy a Fallen NWOBHM-svunggal iszkoló szólói mind pimasz finomságokat hoznak az egyébként sem éppen egysíkú dalokba. Maga a műfaj tehát nem olyan sokszínű, mint korábban, a szerzemények viszont igen. Míg sok, esztelenül zúzó thrash banda úgy komponál, mintha egy Transformers-szintű akciómaratonhoz írna soundtracket, addig a Death Angel dalai el is jutnak valahová: a végpont persze szinte mindig egy csatakos dühkitörés, de az akusztikus felvezetőktől a bedallamosodó részekig úgy építkeznek, hogy közben végig vezetik és apró finomságokkal szórakoztatják a rajongókat. Szerencsére most Will Carroll ütős is beszáll a játékba, aki a 2010-es lemezen még nem tudta megfelelően pótolni Andy Galleon frenetikus dobolását, most viszont már többször is megcsillant valamit abból a ritmusérzékeny, okos díszítésekre fogékony stílusból, aminek Galleon a mestere.

Ez a technikailag kimunkált, néhol epikusra kanyarított, mégis a pőre zúzásra szavazó thrash pedig legalább olyan közel áll a ’Master of Puppets’ és a ’Ride The Lightning’ világához, mint az ultraerőszakéhoz. Itt-ott egy hetfieldes dallam is becsúszik és bizony a lemezt záró Territorial Instinct / Bloodlust is a nagyobb lélegzetvételű Metallica-opusok hangvételét idézi. A fogós dallamok és a finomítatlan agresszió tanítanivaló elkeverése az, ami a régi Metallica lemezeket és a ’The Dream Calls For Blood’-ot is a zsáner élvonalába katapultálja. A Death Angelnek most nincs szüksége funkys basszusfricskákra és akusztikus slágerekre ahhoz, hogy változatos maradjon: a TDCFB esszenciális thrash-lemez, aminél nehéz jobban művelni ezt a műfajt 2013-ban.

Pontszám: 9