Red, hot, heavy and still pretty: Pretty Maids, AleĹĄ Brichta Project - Barba Negra Music Club, 2013.10.06.

Lehet egy olyan gyilkos album után, mint a ’Motherland’, élőben hibázni? Előfordulhat, hogy a szinte tíz per tízes album hangulata nem jön majd át a koncerten? Persze, megtörtént már nem egyszer a világtörténelemben, de a Pretty Maids esetében ez teljes mértékben elképzelhetetlen volt. A dánok újra erejük teljében vannak, épp most készülnek szétrúgni egész Európa seggét, és mi magyarok is kaptunk egy jókorát tegnap előtt este. S erre a seggberúgásra 21 évet kellett várni. Ha csak annyit mondanék, hogy „megérte”, becsmérlésnek tűnne a zenekarra nézve… extázis, libabőr, insomnia a koncertet követően: vagyis maga a tökéletesség!

Mindehhez kellett azonban egy remek helyszín is, és a Barba Negra annak bizonyult. Se nem kicsi, se nem nagy, kedves a személyzet és meglepően jól szól. Most voltam itt először, de minden bizonnyal nem utoljára: ugyan a sokat emlegetett designtól nem dobtam hátast, de az összkép nagyon kellemes volt, s őszintén felhúztam a szemöldököm, amikor Aleš Brichta és bandája felkerült a színpadra. Hogy miért? Mert a dobhártyák rögtön táncra perdültek, szinte az elejétől kezdve tisztán, szépen szólt a rövidke buli. Brichta egy Arakain nevű cseh thrash formáció énekese volt majd’ húsz évig, ahogy azt megtudtam egy felvidéki sráctól, akivel a buli előtt ismerkedtem össze. Az emberünk egy ötven felett járó tradicionális rocker pofa, ha kicsit sötétebb lett volna a teremben, akár még Nils Patrik Johanssonnal is összetévesztem: napszemüvegben, egy helyen toporogva nyomta le a koncertet, mellette a kissé idegennek tűnő hangszeres szekcióval. Egyrészt a srácok jóval fiatalabbak voltak nála, másfelől például a gitáros Davidot inkább egy Thin Lizzy tribute bandában tudtam volna elképzelni. Néhány arc úgy beindult a bulira, mintha maga a Maiden adna titkos klubkoncertet, s ha azért ennyire nem volt kiemelkedő a produkció, most még véletlenül sem telepedett rám az előzenekarozás fojtó érzése. A kicsit szürkés power metal dalokat egyfajta különleges bájjal fűszerezték meg, bár lehet, hogy a cseh ének adta ezt az érzést (egy angol nyelvű dal került elő). De legalább megtudtuk, hogy hangzik a Gyöngyhajú lány csehül előadva, de a Brichta által „focis dalnak” elővezetett, vidám ska-s dallamokkal beoltott szerzemény is kellemes hallgatnivaló volt.

Az Aleš Brichta Project arra mindenképp tökéletes volt, hogy minden esetleges kételyemet eloszlassa: bizony, a buli ütni fog, a világítás és a színpad megfelelő méretű, nem is túl kihívó, s a zenészek is könnyedén megteremtik majd a kontaktust a közönséggel. Szép lassan kihunytak a fények, szinte fájdalmat okozva púpozódtak a libabőrök a karomon, s pici késéssel megkezdődött az év egyik legjobban várt bulija. A közönségnek is eszébe jutott megérkezni, szerintem nagyjából háromszáz ember formált szinte tökéletes négyszöget a színpad előtt. A Lizzy The Boys Are Back in Townjára és a Mother of All Lies intrójára aztán megérkeztek az est főszereplői is, Allan Tschicaja és Morten Sandager rongyolt elsőként a porondra, majd a ritmusszekciót René Shades egészítette ki. Ken Hammer kalapban, a déli ebédtől pukkadásig jóllakott öregúrként, széles vigyorral sétált a deszkákra, míg az Avantasiával a nyarat szinte végigturnézó aranytorkú Christensen úr (becsületes nevén Ronnie Atkins) jóval dinamikusabban foglalta el helyét a színpad közepén. S a hasítás megkezdődött…

Mire kettőt pislogtunk, már a fél ’Motherland’ lement, a srácok ugyanis a setlist elejére helyezték az év lemeze címre komoly eséllyel pályázó Anyaföld négy dalát. A klipes Mother of All Lies és az I See Ghosts is megdolgoztatta a hangszálainkat, miközben Ronnie albumminőségben (ajh de elcsépelt az a mondat, de hát ha tényleg így van?!) hozta a témákat – és ezek még csak az „egyszerűbben énekelhető” dalok voltak! A MoAL és a Ghosts a Motherlanddel és a Sad to See You Sufferrel kiegészülve szendvicsbe fogta a ’Future World’ Love Games-ét, igen magasra tolva a lécet már az első negyed óra után. Az új lemez címadója, s talán legjobb dala pedig még dinamikusabban száguldott a levegőben, mint a korongon, de természetesen az egész bulira jellemző volt a sodró lendület, még abban az esetben is, ha egy lassabb, érzelmesebb dal került elő. Az új dalok észrevehetetlen természetességgel simultak össze a klasszikusokkal, a főszerepet pedig nem meglepő módon a ’Future World’ gyöngyszemei játszották, így a Rodeo, a Yellow Rain és a fantasztikus estét záró címadó, a Future World is előkerült.

Ronnie Atkins is tudta jól, hogy sokat várattak minket azzal a bizonyos seggberúgással, a várakozásért cserébe pedig minden tudását kipréselte magából. Az ember hangilag skizofrén, ebben biztos vagyok! Mintha két énekes állna a színpadon, olyan felfoghatatlan, annyira hihetetlen, ahogy Ronnie játszadozik a hangjával. S hiába közelít az ötödik iksz felé, ez a hang még mindig mezőnyverő! Az tisztán látszott, hogy koncentrálnia kell, s ezért talán nem volt annyira aktív a színpadi mozgása, de a többiek sem erőltették meg magukat ilyen téren. Itt nem ezen volt a hangsúly. Hammer keze azért még mindig sebesen izgett-mozgott a gitáron, Ronnie pedig a videókon is átjövő karizmatikussággal vezényelte le a bulit, s többször a középső ujjával hergelte a népet. Tschicaja pedig könnyen lehet, hogy hű HRM olvasó, és megpróbált kompromisszumra jutni a dobszólója terén: püfölt ugyan, de csak keveset, az It Comes at Night felvezetéseként.

S ahogy közeledtünk a végéhez, szinte bele sem mertünk gondolni, hogy mi vár még ránk: a ’Red, Hot and Heavy’ és a ’Pandemonium’ frigyre lépése az utóbbi évek egyik (ha nem a) legjobb koncertélményével ajándékozott meg. A rendes műsoridőt az I.N.V.U és a Red, Hot and Heavy zárta, s nem kellett sokat könyörögni Atkinséknek, hogy még ráadásként pörköljenek oda nekünk. S komolyan vették a pörit: a Carmina Burana dallamai után kőkeményen záporoztak alá a Back to Back riffjei, a dal fémtollú fecskeként emelkedett az égbe a hard rock erdejéből. A Little Drops of Heaven Europe ízű dallamainak rágcsálása közben pedig azt taglaltunk Pearl69 kolléga úrral, hogy történhet akármi, a hard rockot sehol nem űzik úgy, mint itt, a vén kontinensen. Végül a Future World rakta fel a koronát az est feje búbjára. Egy csillogó, 26 éves koronát...

A Pretty Maids másodvirágzását éli, s a setlist összetétele azt jelenti számomra, hogy a zenekar is így érzi. Húsz év termését egyszerűen kiszanálták a programból, a bőségesnek maximum jóindulattal nevezhető, de azért kurtának sem mondható listába csak az első három és az utolsó kettő album dalai kerültek bele. A ’Red, Hot and Heavy’, a ’Future World’ és a ’Jump the Gun’ klasszikusai hátborzongató egyveleget képeztek a ’Pandemonium’ és a ’Motherland’ slágereivel. Ronnie Atkins, Ken Hammer, René Shades, Morten Sandager és Allan Tschicaja: Mange tak! S ne kelljen 21 évet várni a következőre!

Setlist:

Mother of all Lies / I See Ghosts / Love Games / Motherland / Sad to See You Suffer / Yellow Rain / Dobszóló / It Comes at Night / Savage Heart / Rodeo / Please Don’t Leave Me / I.N.V.U / Red, Hot and Heavy /// Carmina Burana / Back to Back / Little Drops of Heaven / Future World

Szerző: Jocke

Képek: Pearl69

Köszönet a Livesoundnak!