"Ajándék a sí­ron túlról": Interjú Daniel Gildenlöw-vel (Pain of Salvation)

Meglepő levél várt az email fiókomban a minap. „Kicsit tovább tartott neki, de itt vannak Daniel válaszai.” Már teljesen lemondtam erről az interjúról, hiszen az a „kicsit tovább” konkrétan 5 hónap volt. Még április közepén küldtem át kérdéseimet a turnén csak emailes interjút adó Daniel menedzsmentjének, miután Pesten láttam a Pain of Salvation akusztikus koncertjét. Teljesen lenyűgözött az az előadás: a zenei alázatról tanúskodó újrahangszerelések, az akusztikus verziók porhanyós-finom melankóliája, a meglepő, vicces átiratok és Daniel sztorizgatós, viccelődős személyisége olyan különös elegyet eredményezett, ami tényleg feledhetetlenné tette az estét. És persze egy csomó kérdést is felvetett. Ha „kicsit megkésve” is, de most olvashatjátok a „Minden, amit tudni akartál a POS akusztikus turnéjáról, csak Daniel eddig nem válaszolt a kérdéseidre” interjúnkat. Érdemes.

Hard Rock Magazin: Habár a ’Road Salt’ albumok is sok hatást gyűjtöttek össze a 70-es évekből, ez az akusztikus turné egy teljesen új szintre emelte a 70-es évek által inspirált esztétikát. Hogyan jött létre ez a koncepció?

Daniel Gildenlöw: Barnival – a hangmérnökünkkel és világosítónkkal – már az első Road Salt turné környékén beszélgettünk a „régi nappalis” ötletről, de nem igazán állt össze a dolog azzal a show-val, amit akkoriban adtunk. De miután játszottunk egy akusztikus koncertet Lipcsén, elkezdtünk beszélgetni egy lehetséges akusztikus albumról. És akkor hoppá, már értelmet is nyert az akusztikus turné ötlete. És – ahogy Barni és én izgatottan felfedeztük – ez lenne a tökéletes turné a nappalis ötletünkhöz! (nevet) A mai napig emlékszem az első vázlatokra, amiket egy repülőtéri átszállás közben, egy szalvétára firkáltunk.

Sok kihívással kellett szembenéznünk, mire megvalósítottuk az elképzeléseinket. Először is, nem olyan könnyű 70-es évekbeli cuccokat találni, nekünk viszont nagyon kevés időnk volt. A neten alkudoztunk igazi vintage tapétára, remélve hogy legalább megközelíthetjük az elképzelt színsémákat. Barni és M1 (a gitártechnikusunk) úgy építette meg a falakat, hogy a különböző méretű színpadokhoz lehessen igazítani azokat. Én, Roger és Gustaf pedig a próbák között különböző régiség- és adományboltokba rohangáltunk, és a megfelelő kinézetű és színű bútorokat kerestük, amiknek a lehető legkönnyebbnek kellett lenniük, hogy szállítani lehessen őket. Szívből szeretem azt a szobát, amit végül felépítettünk. Csak azt bánom, hogy nem találtunk narancsszínű régi tapétát.

A legjobb cuccunk az az öreg zongora volt, amit a személyzetünk talált és kibelezett, hogy jó sok cuccot belerakhassunk – nem utazhattunk orgonákkal, mellotronokkal és óriási zongorákkal, úgyhogy egy vintage hangszínekkel bíró modern billentyűt kellett elhelyeznünk benne. A végeredmény nagyon ízléses és tetszetős kinézetű lett. Passzolt D2 (Daniel Karlsson) igazi Fender Rhodes Mark I-éhez.

HRM: Úgy tűnt, mintha ez a turné nagyon személyes lenne számodra – és nem csak a színpad/szoba intimebb atmoszférájára vagy az anekdotákra gondolok. Mintha ezzel a turnéval dolgoznád fel, hogy a Pain of Salvation egy fejezetének vége lett.

DG: Mindig is küzdöttem azért, hogy megtaláljam az intim kapcsolatot, a személyes érintettséget a kreativitásban és a közönséggel való kapcsolattartásban. Szükségem van arra, hogy az élő koncertek többről is szóljanak, minthogy a zenét egy élő kontextusban prezentáljuk. Nem tudom, hogy a zenekar „fázisai” ott vannak-e velem a színpadon, legalábbis nem jobban, mint a zenekar korábbi időszakában. De személy szerint nem tudok nem reflektálni a saját öregedésemre és az élet keserédességére – ezek voltak a direktebb inspirációim ehhez a show-hoz. A magyarországi koncert már csak azért is intenzív élmény volt számomra, mert megtudtam, hogy egy régi barátom, Baki Ádám a Stonehenge-ből, meghalt néhány hónappal korábban, és a közönségre nézve az ő hiánya nagyon megviselt. A koncert után egy lány hátrajött a backstage-be, és adott nekem egy Toblerone csokit, mert Ádám mondta neki egyszer, hogy szeretem a Tobleronét (ez így is van). Még mindig megvan, bontatlanul – mint egy ajándék a síron túlról. Ehhez viszonyítva eléggé jelentéktelenek a fázisok, amiken a metal zenekarok keresztülmehetnek.

HRM: Mit szóltál Johan Hallgren és Fredrik Hermansson távozásához? Egészen sokkoló volt olvasni a híreket, hogy egymás után és ilyen rövid időn belül bejelentették, elhagyják a Pain of Salvationt.

DG: Nehéz volt nézni azt, hogy kilépnek, de a zenekaron belül ez nem volt olyan sokkoló. Zenekarban játszani manapság nagyon nehéz; ez egy válságban lévő iparág. Vagy az kell hozzá, hogy nagyon sok elégtételt nyerj belőle, vagy az, hogy őrült legyél. Nagyon magas árat fizettem az évek során azért, hogy életben tartsam ezt a bandát, ahogy Fredrik és Johan is. Johan most alapított családot, és egyszerűen már nem engedhette meg magának az áldozatokat, amit abszolút megértek, mivel nekem is van három gyerekem, tudom, milyen nehéz ez az egyenlet.

HRM: Elhangzott pár feldolgozás is a programban (Help Me Make It Through The Night, Perfect Day, Holy Diver). Hogyan választottátok ki ezeket a dalokat?

DG: Ebben nincs semmi különös, de tényleg, csak annyi, aminek látszik: ha nagyon szeretsz egy dalt, akkor el akarod játszani. Kris Kristofferson Help Me Make It Through The Nightját akkor ismertem meg, amikor én és a szüleim generációjának egy nemzeti híressége duettet énekeltünk egy jótékonysági rendezvényen. Nagyon tetszett az a verzió, amit ő javasolt, a Rita Coolidge-dzsel előadott duett. Szóval erre alapoztuk a miénket is. Anneke és én mindenképpen akartunk egy közös dalt, és némi beszélgetés után ezt javasoltam. Egy meghitt része lett a show-nak, jó messze az ’Entropia’-tól. (nevet)

Az A Perfect Day-t a sogórnőm esküvőjén énekeltem el felkérésre, és akkor nagyon rákattantam. De csak néhány előadáson játszottuk. Dust In The Wind: az utolsó emberek egyike vagyok, aki hallotta ezt a dalt, de tényleg. Épp a nappaliban dolgoztam, ment a TV, valami langymeleg Will Ferrell komédia, amire nem is figyeltem. És akkor, egyszer csak elkezdte énekelni ezt a dalt egy temetésen, komikusan persze, de mégis rögtön csupa fül lettem. „Mi ez a dal?” Rögtön, ösztönösen megéreztem, hogy ez valami gyönyörű szerzemény és konstrukció a jelenet komikuma alatt. Legugliztam a szöveget, megtaláltam a dalt és rajongó lettem egy életre.

HRM: Hogyan született meg a Holy Diver swing/jazz verziója?

DG: Ez a Pain of Salvation egy régi hagyományához kapcsolódik. Speed verziókkal kezdődött az egész, még a korai években. Szimplán csak őrült tempóban játszottuk el a dalokat. De bizarrul gyorsan. Johan [Langell] akkoriban volt a leggyorsabb a duplázóval, gyorsabban tudott jászani a lábaival, mint én a kezeimmel. Pontos, teljes ütésekkel ráadásul, nem azzal a béna szarral, amit a dobosok 99 % művel ütés gyanánt, hogy aztán a géppel helyrehúzza a dolgokat. (nevet) Mindenesetre, amikor ennek az újdonsága kezdett megkopni, akkor elkezdtünk kisebb dalokat nagy (mint az Ashes-t a ’12:5’ albumon) és belassított verzióban játszani. Emlékszem, hogy játszottuk az I (Foreword) egy komótosabb verzióját, amikor megnyertük a Music Awardot itt Svédországban vagy tíz évvel ezelőtt (Jézusom, repül az idő). És akkor pár évvel ezelőtt felkértek minket, hogy vegyünk részt egy helyi rendezvényen, amin pár banda metal dalokat dolgozott fel. Mindenki kapott 3 számot egy előadótól. Nekünk Dio jutott, de természetesen nem csinálhattuk a sztenderd verziókat. Pár éve nagy rajongója vagyok Tony Bennettnek és a The Andrew Sistersnek is, ez talán a Holy Diver átiratában is felfedezhető. (nevet) Léo olyan mesterien ért ehhez a jazzes stílushoz, hogy amikor az akusztikus koncertekről beszélgettünk, azt javasoltam, hozzuk vissza ezt a dalt a repertoárba. Számomra ez volt az egyik legtermészetesebb választás a setlistben. És Roger azt a plusz fényt is belecsempészte a dalba a nagyszerű szólójával.

HRM: Kérlek tisztázd, hogy ki van most a Pain of Salvationben. Van esély arra, hogy Roger és Ragnar [Zolberg] állandó tagok legyenek? Roger tökéletes gitárosnak tűnik a zenekarba, ráadásul sok énekes részt is magára vállalt az előadásban.

DG: Jézusom... Még én is alig tudom erre a választ manapság. Feladtam, hogy takkra pontosan meghatározzam ezt a bandát. Mi vagyunk a Pain of Salvation és kész.

HRM: Személyesen választottad ki Annekét és az Árstíðirt erre a turnéra? Tudtad már korábban is, hogy szeretnél előzenekarokat, akikkel egy-egy dal során kooperálhattok?

DG: Jó pár éve megvolt már ez az elképzelésem, és az Árstíðirrel és Annekével is kapcsolatban voltam. Ehhez az egész akusztikus, nappalis koncepcióhoz tökéletesnek tűnt ez a kombináció, és szerencsére meg is tudtuk valósítani! A művészek közötti interakció az egyik fő gondolat volt a turné mögött, és ahogy a turné haladt, egyre több ilyen közös zenélést iktattunk be. Nagyon klassz volt, úgyhogy remélem még fogok egyszer ilyesmit csinálni.

HRM: A koncertjeiteken sok a humor és az ironikus teátrális pillanat (mint a pulpitus az első Road Salt turnén). Élvezted, hogy a mostani turnén több tered volt arra, hogy kibontakoztasd a komikus énedet?

DG: Őszintén szólva, nekem két oldalam van, ami egyfolytában harcol egymással. Mélyen lent egy félénk srác vagyok, és utálom a saját hangomat. Nagyon kevés ember érti ezt meg, még a közeli barátaim között is. A sok évnyi túlkompenzálás eredménye, gondolom. Ugyanakkor szeretem az olyan előadásokat, amikben sok a beszéd és aktív a kapcsolat a közönséggel. Táncolni a feszengés és a közeli kapcsolat kötelén, ez lenyűgöz. A kényelmes egyenlő a feledhetővel. A komédiát nagyrészt nem tervezem, ez olyasmi, ami a közönséggel és persze a turnén résztvevő többi emberrel való kapcsolatból jön létre. És persze a dalszövegeim és a zenénk puszta komolysága is egyensúlyért kiált, szóval ez a természetes.

HRM: Mik a terveid a közeljövőre? Dolgoztok már új lemezen?

DG: Több projektre is fókuszálok idén, de jelenleg a ’Falling Home’ akusztikus CD befejezésén dolgozok. A keverés már igen, a maszter még nincs kész. Ugyanakkor elhatároztuk, hogy filmre vesszük az egyik előadást a turnén, úgyhogy végül a ’Falling Home’ egy CD/DVD kiadását tervezzük, ami egy teljesen új projektet hozott létre a projekten belül. A terv szerint jövő év elején jön egy kiadvány, és van jó pár turnéajánlatunk is. Az őrület folytatódik. (nevet)

Készítette: Tomka

Vezércikk-fotó: Réti Zsolt