Könnyedén-szabadon: Uriah Heep - PeCsa Music Hall, 2013.09.21.

Ha a Heep nevezne, én gondolkodás nélkül nekik ítélném a fődíjat a „legkeményebb öregrocker” versenyben. Mert villogtathatja hangszeres tudását a Purple, és elkalandozhat a Space Truckin’ szólóhegyei tetejéről a sztratoszférában, vagy kicsaphatja Tony Iommi a szeizmográfokat, ha nekifeszül a világvége-riffjeinek, de akkor is csak Mick Boxék tolják ma is úgy a hard rockot, mintha húsz évesek lennének. Sőt, megkockáztatom: a Uriah Heep keménykötésűbb, mint valaha.

A Heep mindig is a nagy lóerővel vágtató, vokáldús és epikusra ívelt rock ’n’ rollban jeleskedett, ám náluk nem úgy van, mint másoknál, akik az öregedéssel háttérbe szoruló lendületet technikai virtuzitással vagy épp érett bluesos hangvétellel pótolják. A Heepnél ugyanolyan szikár a tempó, bömbölnek a riffek, hasítanak a Hammond-szólók, és a felhőkarcoló énektémák sem ereszkedtek le. A „mindössze” 57 éves Bernie Shaw persze helyzeti előnyben van, hiszen egy dekáddal fiatalabb pályatársainál, és lehet, hogy ha David Byron még élne, és a reunion-receptnek megfelelően összeborultak volna idős korukra, már ő sem rendezné át a légtéri viszonyokat a magasban bóklászó énekével.

A Heepnek további fórja, ha úgy tetszik, egyik adu ásza a 2007-ben visszavonult Lee Kerslake helyére szerződtetett Russell Gilbrook, ez a két lábon járó mini-atomerőmű, aki olyan elánnal püföli portnoyosan terpeszkedő cájgját, mintha valamelyik Klicskó-tesóval kesztyűzne – s közben azt sem titkolja el, hogy a rockdobolás összes finomhangolt trükkje ott lapul a kezében. Őrült a faszi, és őrület, amit játszik, olyan húzást ad még a lassan fél évszázados daloknak is, hogy senki meg nem mondaná, nem éppen az új Heep-lemezről kapták elő a Traveller In Time-ot vagy a Look At Yourselfet. Nem úgy van, ahogy Mick Box mondja: mert ő szerényen csak a Free ’n’ Easy-t aposztrofálja a „heavy metalos” Heep-dalként, pedig a mostani felállás egyszerűen metalos krafttal, lendülettel és hangerővel tolja a veretes hard rockot – ettől (is) lesz olyan zsigerig vájó, gyomrozós élmény egy Uriah-buli.

A mostani előadásra sajnos még egy, szintén kényszerből elkövetett fiatalítás is átrendezte a zenekar sorait: a májusban elhunyt Trevor Bolder helyére érkezett egy fiatal srác, névre Dave Rimmer, kinézetre Manowar tribute banda basszeros. A megilletődöttség totális hiánya még hagyján, de Dave úgy pengetett az öregekkel, mintha mindig is velük játszott volna: a lazán csavart basszusfutamok ugyanolyan jól álltak neki, mint a Boxszal összekacsintó heroikus gitárhős-pózolások. Ha Bolder már nem játszhat a Heeppel, akkor Rimmer perfekt választásnak tűnik a helyére. Hasonlóan fiatalos lendülettel és látványos grimaszokkal nyomta Shaw is a show-t. Hallhattuk már jobban is énekelni (pl. két éve a Barba Negrában), a verzéknél igencsak lecsípkedte a sorvégeket, de ahogy melegedett be a rock ’n’ rollba, úgy teljesített egyre jobban. A nyitódalként elővezetett Against The Odds lépcsőzetes óh-óh-vokáljaitól a Sunrise végén reptetett sikolyig, a merészebb fordulatok terén nem spórolt a hangjával. Kár, hogy a durván feltekert hangzásban kissé hátrakeverték hangját, így a markosabb riffek alatt bizony halkan szólt az ének. Tetszetős volt azonban a Look At Your Selfbe passzintott gitár-ének sikoly-dialóg is, ami kicsit hasonlított a Ian Gillan és Steve Morse Hard Lovin’ Man végén előadott párbeszédéhez.

A személyes kedvencem – Gilbrook mellett – mégis Phil Lanzon a bandából, mivel ez a nyurga brit úriember olyan sanda vigyorral és visszafogott eleganciával játszik a háttérben, hogy a Hammond-színezései most is átfénylettek a dörgedelmes hard rock hangzáson. A Gypsy-be simított billentyűszólója volt a csúcspont azokkal a megnyúzott apokalipszis-hangokkal. A zenekarvezető Mick Box is kiélhette magát, elsősorban a Look At Yourself és July Morning terjengős, de végig izgalmas tekeréseiben, amik során Mick egyik kezével lefogta, a másikkal pedig „dobálta” a hangokat a közönségre – mikor pedig egyikkel a gitárnyakat nyektette, a másikkal nekiállt „varázsolni”. Persze láthattuk ezt már korábban is, itt minden öreg zenész a bejáratott manírjait hozta, de többedszerre is szórakoztató a produkció.

A főként kék-zöld-piros-sárga hippifényekben fürdő koncert programja minimálisan, de változott a múltkori fővárosi bulihoz képest, talán némileg kevesebb volt az új szám (nem jött pl. a Money Talk), és a régi klasszikusok egy részét is lecserélték. Kezdésnek így rögtön a ’95-ös ’Sea of Light’-hoz nyúltak, amiről a már emlegetett Against The Odds-szot kenték az arcunkba, de múltba révedő s hatalmas atmoszférát szőtt a Sunrise is, vagy a ’Sonic Origami’-ról ideollózott, pofátlanul fogós dallamokból összeragasztott Between Two Worlds is. Az ’Into The Wild’ dalai sem hagyták szégyenben a fiúkat, bár azt a mai napig nem értem, hogy a lemez legjobb dalát (I Can See You) hogy a francba nem játsszák élőben.

Nincs mit kertelni, a Uriah Heep taglózott, mindent elsöpört az az erő, amivel előadtak. Hiába hallottuk-láttuk ezt már így többször is, a britek koncertjei se kraftjukból, se bájukból nem vesztettek semmit – akár a közönséget éneklésre csábító Stealin’-ről vagy az örökzöldes árnyalatú Lady In Blackről, akár valamelyik Shaw-érás dalról essen szó. Amikor pedig felcsattant a Nail On The Head, arra gondolhattunk: ezt még az AC/DC sem csinálhatná jobban. Mick újra és újra beveri azokat a kőegyszerű riffeket, az ujjával is bökdöső Bernie pedig kitartóan dalolja: mi mindig fején találjuk a szöget. Valahogy úgy, Bernie, valahogy úgy.

Setlist:

Against the Odds / Overload / Traveller in Time / Sunrise / Stealin' / I'm Ready / Between Two Worlds / Nail on the Head / Into the Wild / Gypsy / Look at Yourself / July Morning / Lady in Black /// Free 'n' Easy / Easy Livin'

Szerző: Tomka

Képek: T T. További képek ITT.

Köszönet a Livesoundnak!