Katatonia: Dethroned & Uncrowned
írta TAZ | 2013.09.18.
Megjelenés: 2013
Kiadó: Kscope
Weblap: http://www.katatonia.com
Stílus: Dark metal
Származás: Svédország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A Katatonia zenéjével 2011 környékén ismerkedtem meg és ekkor alaposan meg is hökkentem azon, hogy nem találkoztam hamarabb az együttes munkásságával, ugyanis addigra már olyan slágerek kerültek ki a műhelyükből, mint például a Teargas, My Twin vagy akár a Forsaker, melyek engem első hallásra letaglóztak. A stúdióalbumok terén azonban már nem volt ennyire egyértelmű a helyzet. Rendre megvolt az a két-három dal, amit éjt nappallá téve tudtam hallgatni, de összességében egy lemez sem tudott teljes mértékben elkápráztatni. A tavaly kiadott ’Dead End Kings’ azonban igazi áttörést jelentett számomra, ugyanis kiválóan sikerült, az első perctől az utolsóig izgalmas alkotás. Sokkal komorabb és depresszívebb lett a svédek előző albumainál, ettől függetlenül rengeteg érzelem szűrődik át a zenén, köszönhetően Jonasnak, a csapat énekesének. Mi több, az artworkkel is abszolút összhangban van a muzsika, ami szerintem nagyon fontos a könnyűzenei kiadványoknál, ugyanis nem lehet a két dolgot szétválasztani és különálló alkotásként kezelni.
Az új lemez előzményeként mindenképpen meg kell említeni, hogy a Katatonia idén átigazolt a Peacevilletől a Kscopehoz, ami azért fontos mozzanat, mert kiadóváltás után az együttesek szinte minden alkalommal rövid időn belül jelentkeznek valami friss anyaggal. Új dalok híján azonban nekiültek a srácok a ’Dead End Kings’ tételeinek és átültették azokat egy új köntösbe, így született meg a ’Dethroned & Uncrowned’. A rosszmájúak valószínűleg úgy vélekednek majd erről a kiadványról, hogy ez is egy olyan lemez, amellyel még egy réteg bőrt le lehet húzni ugyanazokról a dalokról és kicsikarni egy kis pénzt a rajongók zsebéből. Én sem kedvelem az újrakiadásokat, a válogatás albumokat kifejezetten rühellem, de ez most nem ugyanaz a történet.
A dalok szerkezetén, felépítésén szinte semmi nem változtoztattak, valamint Jonas sem nyúlt hozzá az eredeti énektémákhoz és vokálokhoz, így ezen a fronton is maradt minden a régiben. Különbséget a hangszerelés terén figyelhetünk meg: az elektromos gitárokat felváltották az akusztikusok, a dob helyett különféle ütőhangszereket hallhatunk (bongó, kézi csörgő, shaker), esetenként programozott dobot. Az olyan dalok, melyek alapját a nagy riffmonstrumok alkották (pl.: Buildings, The Parting), kissé lenyugodtak, azonban megtartották lendületüket elektromos gitárok hiányában is, így egy egészen más nézőpontból láthatjuk azt a világot, amelyet a ’Dead End Kings’-en ismerhettünk meg.
Sokkal inkább művészibb ez a megközelítés és talán nem is annyira mély, illetve nyomasztó, mint elődje, ugyanis nincs az a nagy „hangmassza”, ami a földbe döngölne, azonban a vastag visszhang-hatás, amit a hangszerekre és az énekre is rátoltak, elhelyezi a produkciót egy egyfajta misztikus térben. Több dalban is találhatunk apró meglepetéseket, amelyből bőven lehet csemegézni, ilyen például a The Parting vészjóslóan reménytelen középrésze, ahol Jonas énekét egy szál trombita kíséri vagy a Buildings című nótát színesítő zongorafutamok, de említhetném akár a The One You Are Looking For Is Not Here-ben fel-feltűnő hárfaszerű hangokat.
Azért csak hárfaszerű, mert nem lehet ráismerni egyértelműen a klasszikus hangszerekre, annyira műanyag a hangzásuk. Mivel szinte minden nap találkozom ezekkel a zeneszerszámokkal, azonnal észrevehető a különbség, ezért számomra a lemezen ez a legnagyobb csalódás. Értem én, hogy a büdzsé nem tette lehetővé a profi zenészek alkalmazását, de azért a mai technika vívmányait használva ennél jobbat is össze lehetett volna hozni. A körülbelül 10 éves belépő szintű szintetizátorom is képes ehhez hasonló hangszínekre, azért gondolom Frank Default – aki az album ezen részéért felelt – nem valami gagyi két oktávos mini keyboardon játszotta fel a sávokat. Ettől függetlenül nagyon jó ötletnek tartom ezeknek a hangszereknek és a vonósoknak a szerepeltetését, őszintén szólva meghallgatnék egy olyan albumot is, amelyen szimfonikus zenekarral együtt játszanak a svédek. Addig pedig marad a ’Dethroned & Uncrowned’, illetve a dilemma, hogy melyik lemezt hallgassam: ezt vagy az előzőt? Ha látogatást szeretnék tenni a depresszió sötét bugyraiba, akkor a ’Dead End Kings’ a tökéletes választás, azonban ha csak egy sötét, távoli vidékre szeretnék elbarangolni, akkor ezt fogom választani.
Legutóbbi hozzászólások