"Nem vagyok billentyűs": Interjú Tony Carey-vel

Tony Carey-t a legtöbben úgy ismerjük, mint a Rainbow billentyűsét a hetvenes évek derekától. Ő azonban nem szereti, ha csak ezzel a másfél évvel azonosítják karrierjét, hiszen rengeteg mást is csinált. Nemrég Planet P. Projectjének ’Steeltown’ címmel új albuma jelent meg, így stábunk felkérte őt egy kis beszélgetésre. Ebből az interjúból megtudhatjuk, milyen sokoldalú muzsikusról van szó.

Hard Rock Magazin: Nézetem szerint a rockbandák billentyűsei klasszikusan képzett zenészek. Ez igaz rád is?

Tony Carey: Nem. Egyik képzett, a másik nem. A kedvenc billentyűsöm, Richard Wright a Pink Floydból sem volt az. Nagyon egyszerűen játszott. Nézetem szerint a rockbandák billentyűseivel az a fő probléma, hogy túl sok zongoraleckét vettek, és elmentek egy intellektuális irányba. De ha Yngwie-t vesszük a gitárosok között, hát ő csak skálázik, és ez baromi unalmas. De vissza a billentyűsökhöz. Emerson és mások nagyon gyors skálákat nyomnak, de ennyi, mert lélek az nincs bennük.

HRM: Ez a régi játékosokra igaz, vagy az újabb generációra is?

TC: Nem tudom, tulajdonképpen én nem billentyűs vagyok, inkább szerző, producer: harminc valahány albumot készítettem. Dolgoztam Joe Cockerrel, John Mayall-lal. A hetvenes években játszottam a hangszeren, de az csak a véletlen műve volt. Eredetileg nagybőgőzni tanultam, a billentyűzést magamtól kezdtem el.

HRM: Milyen zenét játszottál először?

TC: Klasszikust. Sztravinszkij, Dvorak és Smetana zenekari műveit, szóval nem jazzt. Középiskolás voltam, amikor ez történt. Azóta nem is játszottam nagybőgőn, és nem is tanultam zeneelméletet. Hogy megint egy gitáros példával éljek, Stevie Ray Vaughn a világ talán legnagyobb gitárosa volt, de az első ötben biztos említhető. Soha nem vett gitárleckéket.

HRM: Sokat tanult Jimi Hendrixtől.

TC: Inkább sokat másolta, de nem tanult tőle. Jó füle volt, és eljátszotta azt, amit Jimi.

HRM: Hogy kezdődött a profi zenei pályafutásod?

TC: Amikor 1973-ban Los Angelesbe mentem, volt egy nagyszerű lemezszerződésem az ABC-vel. Ott találkoztam a Steely Dan producerével, Gary Katz-szel, aki nem volt normális. Összejöttem a Porcaro testvérekkel, Jeff-fel és Mike-kal, elkezdtük az első albumot, ekkor tizenkilenc éves lehettem. Eltelt egy év, de még mindig nem fejeztük be a felvételeket. Túl sok volt a pia, drog, folyt a pénz, éjszakai életet éltünk. Egyszer a próbateremben játszottam, és a szomszédban Ritchie Blackmore gyakorolt a Rainbow-val a turnéra. Ott volt Ronnie James Dio, Jimmy Bain, Cozy Powell, és kellett egy billentyűs. Ritchie hallotta, ahogy a Hammondon játszottam jó hangosan, átjött, és megkérdezte, nem akarok-e csatlakozni hozzájuk. Így elhagytam a másik bandát, ahol semmi sem működött, és totális káosz uralkodott. Mindenki, a menedzsment, a kiadó, a producer idióták voltak, én pedig természetesen turnézni akartam. Szóval csatlakoztam a Rainbow-hoz, de nem elégített ki, nem kecsegtetett nagy karrierrel.

HRM: Nem élvezted?

TC: Nem tudom, lehet, de nem segített rajtam. Jó, turnéztunk a világ körül, játszottunk Japánban, Európában, Ausztráliában, felvételek készültek… Oké fiatal voltam, kinek nem tetszene ennyi idős korban ez az élet. Nagy színpadokon álltam, és tényleg jól mentek a dolgok. [Szünetet tart.] Ha most visszanézek egy kicsit a múltba, életemben két billentyűs szólóm került lemezre: mindkettő a Rainbow ’Rising’ albumon hallható, a Tarot Womanben és az A Light In The Blackben. És mindkettő megtalálható a legjobb kétszáz billentyűs szóló listáján. Pedig nem tulajdonítok sokat nekik. Richard Wright mellett Elton Johnt és Rick Wakemant tartom nagy billentyűsnek, Tony Banks is nagyszerű, viszont Keith Emersont nem tartom sokra.

HRM: Miért nem?

TC: Vég nélkül virgázik.

HRM: Amikor billentyűkön játszol, mennyit improvizálsz?

TC: Sosem játszom kétszer egy dalt ugyanúgy, mindig improvizálok. Ilyen szempontból olyan vagyok, mint egy blues zenész.

HRM: Mi történt a Rainbow után?

TC: 1977-ben elhagytam a bandát, és egy évvel később Németországba mentem, és elkezdtem az első szólólemezeken dolgozni. Nem volt egyszerű időszak, mert mindenki azt mondta, hogy én vagyok a Rainbow billentyűse. De én azt mondtam, hogy nem vagyok a Rainbow billentyűse, hanem egy zeneszerző-énekes.

HRM: Jó, de a ’Rising’ album ma is a hard rock zene egyik mérföldköve.

TC: Én is így gondolom, de kit izgat? Huszonnégy éves voltam akkor, és a lemeztársaság egy hard rock albumot akart tőlem, de azt mondtam, nem szeretem a hard rockot.

HRM: Hallgatva pár önálló albumodat, tényleg sokféle zenét játszol, hiszen dallamos, rádióbarát nótákat is felvettél, a Planet Project albumok a progresszív rock vagy a space rock elemit viselik magukon, és akkor a hard rockot nem is említem.

TC: Amit hallok, eljátszom. Például 1980-ban elkészítettem egy instrumentális albumot ’Yellow Power’ címmel. Nos, ezen az albumon feltaláltam a techno zenét, nem sokkal a Rainbow után. Sosem csinálok olyat, ami hétköznapi, a saját érzéseimet mutatom be a zenével. A Planet Projectben vagy a szólóalbumokon én játszom a gitárszólók nagy részét, a dob kivételével minden hangszeren játszom. Ha valami nem megy könnyen, inkább abbahagyom.

HRM: Van kedvenc műfajod?

TC: Nincs! Szeretem a country-t, a klasszikust, a popzenét, a hip-hopot, és persze a jazzt is. Az egyik kedvenc albumom Miles Davistől a ’Bitches Brew’. Az akkori bandája végig improvizálta a koncerteket. Kétszer is láttam őt tinédzser koromban, Keith Jarrett-tel, Chick Coreával, Jack DeJohnette-tel, Dave Hollanddel. Na, ők sem játszották kétszer ugyanazt. Ha egy héttel később újra felvették volna a ’Bitches Brew’-t, teljesen másként hangzott volna. Ezt szeretem legjobban a zenében. Olyan, mint egy kommunikáció, és nem arról szól, hogyan tanuljuk meg a hangokat egymás után. Én a jó zenét szeretem.

HRM: Mikor érzed a legjobban magad: amikor szólóalbumot készítesz, zenekari tagként muzsikálsz, vagy vendégeskedsz más lemezén?

TC: Nem számít, a zene a fontos. Számomra nagyon kényelmes, amikor producerként dolgozom, vagy amikor a színpadon állok.

HRM: Hosszú karriered során olyan világhírű előadókkal dolgoztál együtt, mint John Mayall, Eric Burdon, Joe Cocker, Peter Maffay, akik különböző stílusban muzsikálnak. Hogyan közelítetted meg a zenét a velük való munka során?

TC: Ahogy már mondtam, a zene a lényeg, de producerként meg kell győződnöd arról, hogy a felvételek tényleg készen vannak. Vegyül például Peter Maffay-t, akinek nincs szüksége producerre, tudja, mit kell csinálni. Neki csak valaki kell, aki mindig mondogatja, hogy igen, ez az, nagyszerű! John Mayallnak sem kell megmondani, mit tegyen, ő is csak visszajelzést vár. Joe Cocker csak énekelni szeret. Egyszer írtam neki egy dalt. Bejött a stúdióba, mi a zenekarral próbáltunk. Egész nap benn voltunk, hogy rögzítsük a dalt, később Joe felénekelte. Éjjel, úgy kettő körül járt az idő, rettenetesen énekelt, ennél ő sokkal jobban tud. Késő volt, nem akartam neki mondani, hogy ez így nem jó. Vártam egy hetet, felhívtam az otthonában, és azt mondtam: ennél sokkal jobban is el tudod énekelni. És odahaza a saját kis stúdiójában felénekelte. Elküldte nekem, és az tökéletesen hangzott. Ugyanakkor muszáj összeállítani egy listát, arról, hogy a zenészeknek mit kell tenni a stúdióban. A producer olyan, mint a politikus. Nem az igazságot kell elmondania, hanem a véleményét.

HRM: Különböző zenei stílusokat képviselnek ezek az emberek. Különböző módon is kell velük dolgozni?

TC: Nem, mert ugyanolyan emberek, mint te vagy én. Persze, ismerned kell őket, ha nem tudsz velük kommunikálni, más producerre van szükségük. Ez velem sosem történt meg. Peter Maffay más, mint Ritchie Blackmore, de mindkettővel tudtam dolgozni.

HRM: Pedig Blackmore nem áll könnyű ember hírében…

TC: Könnyen tudtunk együtt dolgozni. Tudod, ő legalább akkora showman a színpadon, mint Hendrix volt, a gitártudásáról nem is beszélve. Amikor a ’Rising’ készült, sosem mondta nekem, mit játsszak, talán csak egyszer, hogy valamelyik szólót egy kicsit másképp játsszam, de ott sem volt, amikor rögzítettük. Ugyanakkor én sem voltam jelen, amikor az ő szólóit vették fel, csak Martin Birch (a producer) ült a stúdióban.

HRM: Mennyiben más, amikor filmzenét írsz? Hogyan befolyásolják a képek a komponálást?

TC: Vannak benyomásaim, de ez nem egyszerű folyamat, ugyanakkor túl nehéznek sem mondanám. Aminek nekiállok, azon általában keményen dolgozom. Nem tudok autót javítani, házat építeni, de zenét írni igen.

HRM: Ez a munkád…

TC: Igen, én választottam és a zenét játszani kell. Amikor zenét írsz egy filmhez, először megnézed azt, elgondolkodsz, mire emlékeztet, és elkezdesz valamit játszani. Amikor úgy érzed, valamit összehoztál, megmutatod a rendezőnek. Ha neki is tetszik, felveszik, ha nem, tovább kell dolgozni rajta.

HRM: Az új Planet P. Project album a ’Steeltown’ történelmi témájú. Hogyan esett a választás ilyen témára?

TC: Az összes Planet P. Project lemez történelmi dolgokat dolgoz fel, ez a hatodik album. Ezt megelőzőleg egy trilógia készült ’Go Out Dancing’ címmel, melynek az első része, az ’1931’ az első világháborút dolgozza fel. A ’Levittown’ azokról az amerikaiakról szól, akik az ötvenes években nőttek fel. Az ’Out In The Rain’ pedig azokról az emberekről mesél, akiknek nincs hova menni, sehol nincsenek biztonságban. Ez 2009-ben készült, ebben az évben nagyon beteg voltam, majdnem meghaltam. Tehát az új albumon a Heavy Water egy nehézvíz gyárról szól. Ez az anyag fontos szerepet játszik a nukleáris bomba gyártásában. A második világháborúban a norvégok gyártották ezt és a németek meg akarták szerezni, de a gyárat a brit titkosszolgálat segítségével inkább felrobbantották. Szeretek történelmi leckéket dalokba csomagolni. Valahogy úgy, mint azt a gyógyszert, amit csokimázba raknak, de nálam az orvosság a szöveg.

HRM: Néhány éve te is játszottál az Over The Rainbow formációban, melyben egykori Rainbow tagok jöttek össze, hogy a zenekar legnagyobb dalaival koncertezzenek. Ritchie Blackmore helyett fia, Jürgen pengette a gitárt. Hogy emlékszel erre a társulatra?

TC: Jürgen az egyik legjobb barátom, tizenkét éves kora óta ismerem, jóval fiatalabb nálam. Nem egy tribute zenekarban akartam játszani, és a terv úgy hangzott, hogy világkörüli turnéra megyünk, ahol Rainbow dalokat nyomunk, utána felveszünk egy új albumot, de sajnos rákos lettem, kiszálltam, és hat hónap kórház következett. Aztán újra összejöttünk Jürgennel, és felvettünk tizenöt új dalt. Ezek lettek volna az Over The Rainbow dalai, vagy egy pár belőlük, de addigra a csapat szétszéledt, így a megalapítottuk az EBC Roxx-ot. Egy szép lány, Ela csatlakozott hozzánk, akinek a hangja… hát, hogy is mondjam… nem rossz. Ez egy rockalbum lett, de én már nem vagyok rockrajongó. Harmincvalahány éve ezt játszottam a Rainbow-val, többet nem akarok ilyet csinálni. Húsz éves koromban már rockzenészként kerestem a kenyerem, most hatvan vagyok, tovább kell lépni. A ’Steeltown’ is ezt a haladást mutatja. Modernebb, poposabb zenéket szeretek, mint például a Coldplay. A legjobb rockbanda, amit az utóbbi öt évben hallottam a Black Country Communion volt. Nagyszerű muzsikát játszottak.

Készítette: Bigfoot