Maradványérték - 2013. szeptember

Blues Pills: Devil Man (A jövő blues-rock sztárjai.)
Layla Zoe: The Lily (Itt az idő, hogy időben visszafelé haladva megismerjük Layla Zoe életművét!)
Henrik Freischlader Band: Live In Concert (Ez az anyag száz százalékban erősíti azt a tényt, hogy a rockzene élő műfaj, improvizatív műfaj, a stúdiófelvételek csak alapanyagnak minősülnek.)
Tony Carey's Planet P. Project: Steeltown (Ne várjunk földbedöngölő hard rockot, de egy kellemes, stresszmentes, igényesen elkészített laza rockalbumot, ügyes zenei megoldásokkal igen!)
Anneke van Giersbergen: Drive (Anneke messzire vezet minket régi önmagától.)
Denners Trickbag: Denners Trickbag (King Diamond egykori bárdistája a hetvenes évekbe kalauzol vissza minket.)
ReinXeed: A New World (A svéd lemezgyárosok jóvoltából idén is megkapjuk a szimfo-speed-power adagunkat.)
Cult of Luna: Vertikal II (Függőlegesen hömpölygő káosz másodszorra is.)
Gris: À l'âme enflammée, l'äme constellée... (Depressziós, atmoszferikus black metal a legjobb fajtából.)
Autolatry: Native (Progresszív black metal az amerikai színtérről.)

Blues Pills: Devil Man (EP)

A Blues Pills a jövő blues-rock sztárja. Erő, profizmus, egyéniség: minden megvan bennük. Igaz, a saját hangjukat még csak próbálgatják, de a ’Devil Man’-en már befigyel ez is. S hogy mi ezt megismerhetjük, annak köszönhető, hogy a Nuclear Blast rácuppant a retrorock-trendre, és pszichedelikus rockzene után már savval mart, lebegős bluest is forgalmaz.

A Blues Pills még 2012-ben, a ’Bliss’ című EP-vel irányította magára a figyelmet. Elin Larsson szimplán letaglózott: mintha Janis Joplin éledt volna újjá, annyi érzelem, düh, keserv és szomorúság árad a hangjából, mint Janisből két üveg whisky után. A ’Devil Man’-en bizonyítja, hogy karcos, nyers hangja messzebbre ér még a példaképnél is, tágabb spektrumot ölel fel. A ’Bliss’ Hendrix- és Page-inspirálta riffekkel vértezett, pszichedéliával színezett blues-rockjai után, amikben erőből, teli tüdőből élt, most lágyabb térségeken vizsgálódik Elin. Az akusztikusan felütött, melankolikusan hömpölygő The River verzéiben hangja inkább Adeléhez, mint Joplinéhoz közelít. S az utána szálló, szomorú szóló is telitalálat. A záró Dig In is elmélázó, merengő blues, amiben a Led Zeppelin hagyománya érződik, de Elin sajátos orgánuma ezt is összetéveszthetetlen Blues Pills balladává emeli.

A négyszámos kislemez másik két dala a ’Bliss’ nyomvonalában baktat, olyannyira, hogy a címadó Devil Mant már ismerhetjük tavalyról is. Ez az a dal, ami 5 másodperc alatt avat új rajongókat, Elin olyan szőrös sikolyt ereget az elején. Néha túlzásokba is esik, erődemonstrációja nem mindenhol szolgálja a dalt, de legalább felfedi, milyen hatású erőmű dolgozik a torkában. A Time Is Now-ban a mindössze 18 éves francia gitáros, Dorian Sorriaux varázsol, olyan meleg, bizsergető riffeket pakol Elin érzéki vokáljai alá, hogy mindenki rögtön ráhangolódik a dal carpe diem üzenetére. A feszes ritmusszekciónak és Sorriaux témáinak hála a Cream szelleme is belopja magát a szerzeménybe. A gitáros és Zack Anderson basszer nem ódzkodnak finom komplexitásokat csempészni a zenébe, egy-egy improvizatívnak ható futamot, amitől sokadik hallgatásra is érdekes marad a zene és mégis frissnek, lazának hat.

Markánsabb, izmosabb anyag a ’Devil Man’ a ’Bliss’-nél, miközben a hetvenes években kikísérletezett blues-rock recept a régi. Nem múltba révedő, hanem örökérvényű az a zene, amit a Blues Pills játszik. Tegyük hozzá: világszínvonalon. (Tomka)

Layla Zoe: The Lily

A kanadai bluesénekesnő nálunk nem igazán ismert arc és hang, pedig ez az album sorban már a hetedik a diszkográfiájában. 2011 óta együtt dolgozik Henrik Fleischladerrel, a kitűnő kezű német gitárossal, és ezt az albumot is vele készítette el. Míg Henrik magára vállalta a zenei részt, Layla (lefogadom, hogy Clapton örökzöld slágeréből vette nevét) a szövegekért felelt. Megy ez neki, hiszen önálló verseskötete is megjelent.

Amikor arra került a sor, hogy elkezdjek a hölgy muzsikájával ismerkedni, egy kicsit meglepődtem, mert a kezdet egy a capella, pontosabban egy néger spirituálé, a Glory Hallelujah. Gyönyörű hang, megható kezdés, de aztán kibújt a kisördög: a kezdet ugyan valami dallamos amerikai rockot mutat, de aztán karcosra, mi több, dögösre veszik a figurát. Kemény, lassú és lendületes bluesok jönnek, fantasztikus énekteljesítményt mutatva, persze Henrik Freischlader sem felejtett el gitározni. Teli érzésekkel a csaj hangja. Mélyen, szinte erotikusan búg a halkabb résznél, aztán feltör az a rekedtes, enyhén Joplinra emlékeztető orgánum.

A szövegek pedig a realista költészetről árulkodnak: utakról, pasikról, az égiekhez való könyörgésről, az Apáról. Laylát is megrángathatta az élet, és ő is eklatáns példája Muddy Waters bölcseletének, miszerint „Aki nem élt meg nehéz napokat, nem tudja, milyen a blues.”

Ha valamihez hasonlítani lehetne, akkor Derek Trucksné, vagyis Susan Tedeschi világához tudom passzintani a lemezt, de ez tisztább, tradicionálisabb, egy már jól kitaposott ösvényen haladó énekesnő produkcióját halljuk. Itt az idő, hogy időben visszafelé haladva megismerjem Layla Zoe életművét. Javaslom, ti is tegyetek így! (Bigfoot)

Henrik Freischlader Band: Live In Concert

Bőséges anyaggal látta el rajongóit a nálunk sem ismeretlen kiváló német gitáros, hiszen egy kiadványban két teljes koncertjének a hanganyagát is piacra dobta, négy lemez hosszában. Két koncert, két különböző turnéról és évből (2011 és 2012).

Ortodox – mondhatnánk a mára elcsépelt és talán nem olyan jóízű szót, ha röviden jellemezni akarjuk Freischlader muzsikáját. Egyszemélyes show, ahogy a nagy előd Jimi Hendrix is dolgozott, a társak csak diszítőelemek, de azért nem olyan pofátlan módon, mint Gary Moore-nál anno. Említsük meg, hogy a Hammond kiváló szín a produkcióhoz, elvétve kap egy kis lehetőséget szólóhangszerként is. Legalább ezt engedte volna egy kicsit többet előre! Igen, a legnagyobb hatás Hendrix, ehhez kétség sem férhet, ha meghallgatjuk a felvételeket. Még akkor is megállja az állítás a helyét, ha kivesszük a koncertmenűből a pár Jimi interpretációt. Nem rádióbarát anyag, és ez dicsérendő, negyedórás, húszperces variációk bőségesen találhatók az anyagban, sőt, egy huszonhét percre nyújtott improvizációs sor is helyet kapott az albumon. Nekem nagyon tetszik Peter Green dalának, az I Loved Another Womannek az előadása. Nagyon elkapta azt a finom pengetést. Érdemes összehasonlítani Gary Moore verziójával. Ez sokkal szemérmesebb, érzelemdúsabb. Viszont az énekhang egy másik gitáros legendára, Stevie Ray Vaughanra emlékeztet, nem olyan motyogós, mint Jimié.

Ez az anyag száz százalékban erősíti azt a tényt, hogy a rockzene élő, improvizatív műfaj, a stúdiófelvételek csak alapanyagnak minősülnek, azok a deszkákon teljesednek ki a közönség előtt. Lelkes blues-rajongóknak erősen ajánlott ez a kiadvány! (Bigfoot)

Tony Carey’s Planet P. Project: Steeltown

Bár a zenész nem szereti, ha a Rainbow egykori billentyűseként azonosítják – ez kiderült a múltkori interjúból is –, jobb bóját a rockzene izgalmasan háborgó tengerén nem tudnék elképzelni Tony Carey számára. Az is igaz, hogy rengeteg albumot készített, függetlenül Blackmore formációjától.

Azt viszont nem lehet letagadni, hogy egy billentyűcentrikus anyag született – csak úgy, mint a többi Planet P. Project album esetében –, bár a gitárnak sem elhanyagolható a szerepe. Sok effekttel megspékelt ez az anyag, amit ha minden nyáron kategorizálni kellene, azt mondom, talán a space rock kategóriájába is beleférne. Ritmusképletek, földöntúli hangok, természeti elemek zajai váltakoznak az egyébként vibráló dalfolyamaiban. Időnként slágergyanús elemek is felbukkannak, ilyen a hatodik, a Heavy Water, ez a zene még ezzel a szerzeménnyel is belefér a progresszív muzsika kategóriájába.

A címadó például dallamvezetésében erősen magán viseli a Pink Floyd zenei világának nyomát, még az elektromos ritmusszekció sem kivétel ez alól, hiszen Waters nélkül Floydtól ez a fogás nem volt idegen. De más klasszikus bandák elemei is hallhatók.

Az énekhang nem annyira profi, bár rossznak sem mondanám. Carey sokat bevállal, megírta az anyagot majdnem egyedül, a szövegekkel együtt, több hangszert is ő szólaltat meg. A lemez témája, csakúgy, mint az előző lemezek esetében, történelmi. Ezúttal a második világháborúval foglalkoznak a szövegek. No lám, egy zenész, aki mondani is akar valamit! Ne várjunk földbedöngölő hard rockot – nem is akar ilyent felvenni –, de egy kellemes, stresszmentes, igényesen elkészített laza rockalbumot, ügyes zenei megoldásokkal igen! (Bigfoot)

Az ember egy idő után tudomásul veszi, hogy vannak dolgok, amik elmúlnak, bármennyire is szomorú tényként éli ezt meg. A zenekarok fanatikusai ilyenkor már csak elvárások nélkül, a távolból visszanézve tekintenek a réges-rég utat vesztett egykori idoljaikra, majd legyintve és elkeseredve tudomásul veszik azok újdonsült „művészetét”. 

Anneke új anyaga, a ’Drive’ idegen számomra. Ez nem azt jelenti, hogy rossz, hanem hogy nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy Ő az, aki, és mégsem azt csinálja, amiben a legjobb… volt. Ha ezzel az amerikai rock vonallal az volt a célja, hogy a mostanában olyannyira divatos sorozatok lenyomják főcímként vagy betétként valamelyik dalát, akkor szívből kívánom, hogy találja meg számítását, mert odavalók ezek a számok. Hiányoznak az elszállós részek, a keményebb torzítások, az epikus ívek, egyszóval mindaz, amit valaha a 40 éves énekes hölgy egykoron képviselt.

Nagyon könnyed hallgatnivalót kínál a ’Drive’, én egyáltalán nem bánom, hogy az előző lemezen erőltetett elektronikus, kicsit ambientes vonalat lecserélte és most újra egy rockosabb irányt képvisel. Megnyugtató érzés, hogy most legalább egy rendes zenekar van mögötte, így talán egyszer még viszontláthatjuk azt, amiért egykoron imádtuk. (RemedyLane666)

Denners Trickbag: Denners Trickbag

Michael Dennert talán nem nagyon kell bemutatni a HRM hallgatóságának: az 55 éves gitáros King Diamond mellett, illetve a Mercyful Fate-ben vált ismertté, most viszont egy teljesen ismeretlen formációval jelentkezett, s hozott ki egy lemezt. A baráti társaságból álló zenekar (?) a Denners Trickbag nevet kapta, mint ahogy a debütalbumot is így nevezték el. Denner a kilencvenes évek elején játszott egy Zoser Mez nevű formációban, amely zeneileg talán a legközelebb áll a Trickbag-projekthez. Tehát ne a Mercyful Fate világát képzeljük magunk elé, jóval inkább a ’70-es évek blues-zal itatott hard rockját – s máris közelebb kerülünk a valósághoz.

Az alapot azonban nem saját dalok szolgáltatták, a ’Denners Trickbag’ 90%-ban feldolgozásokból áll. Denner célja kimondottan az volt, hogy barátaival egy olyan bandát hozzon létre, ahol közös kedvenceik előtt adózhatnak mély tisztelettel. Ilyen többek között – és a teljesség igénye nékül – a Montrose, a Vanilla Fudge, a Baker Gurvitz Army vagy a Mountain. Mindegyik zenekar a hatvanas-hetvenes években eresztett gyökeret – a Montrose egyik alapító tagja például Sammy Hagar volt. S ha már külön kiemeltem a Montrose-t, megjegyezném, hogy az I’ve Got the Fire-t nem csak Dennerék gyúrták át a mostani albumon, hanem az Iron Maiden is (érdemes mindhárom verziót meghallgatni!).

A korong egyetlen saját tétele a Wasteland, de remekül passzol a képbe: Denner schenkeres gitárjátéka, a hard rockhoz való kiváló érzéke, vele született lazasága egy kellemes hallgatnivalóban teljesedik ki. Nem alapmű, félreértés ne essék, de aki kíváncsi arra, hogy milyen trükköket rejteget még a motyójában ez a dán figura, próbálkozzon vele bátran. S már csak azért is ajánlom, mert hű és színes képet mutat a hetvenes évek szép pillanatairól. (Jocke)

ReinXeed: A New World

Svédország az csak Svédország marad. Tommy Johansson pedig Tommy Johansson... A ReinXeed továbbra is literszámra önti magából az albumokat: alig több, mint egy évvel a 'Welcome to the Theater' után itt 'A New World'. A tavalyi kritika kezdetének lekoppintása után igazából lelkiismeret-furdalás nélkül bekopipésztelhetném az egész értekezést, mert sajnos Tommy Johansson valóban Tommy Johansson maradt. Már tavaly májusban is prüszköltem, hogy ez a nyulak párzási szokásait szégyenben hagyó tempó metalberkekben nagyon nem járja, de akkor még csillapította fájdalmam a tény, hogy korábban nem ösmertem a zenekart, és rövidtávon jól elvoltam a "mozis cuccal".

Mostanra azonban már túlléptünk a pofaviziten, és azt kell mondjam, hogy meg is untam a szimfo-powerrel bőséggel tunkolt svéd cupákot. Mert egyszer még lenyelem, de még talán kétszer is; na de hatodszorra azért már egy kicsit sok lesz... Tommy Johanssont továbbra is csodálom, tényleg eszméletlenül, vagy még annál is inkább tehetséges a srác, de lassan már gyárat kellene alapítania, ahol napi 25 órában ontják a gépek az újabb és újabb korongokat. Kérdés, hogy lesz -e, aki megveszi a sok 'made by ReinXeed' feliratú terméket...

A recept tehát maradt, a zene pedig ennek megfelelően fikarcnyit sem lett izgalmasabb: Helloween, Strato, Symphony X fanok morzsolhatják a tenyerüket, újabb friss speed-szimfo-power portékára áhítozva. Aki először találkozik a ReinXeeddel, annak ajánlom nagyon szívesen, tessék kicsomagolni, megszagolgatni, lejátszani. Aki meg már ismerős Tommy Johansson témában, az hagyja ki, aztán próbálkozzon 2014-ben, úgyis jön a következő SORlemez... (Jocke)

Valószínűleg fogalmi zavarban szenvedek, ugyanis én úgy tudtam, hogy a 30 perces vagy az alatti anyagokat hívják EP-nek, ami 30 perc feletti, az a long-play. Ugyan erre már korábban rácáfolt a Moonsorrow a ’Tulimyrsky’ névre keresztelt EP-jével, ami „mindössze” 68 percesre sikerült, illetve itt van ennek a fordítottja is, pl a Slayer kultikus ’Reign in Blood’ című alkotása, ami „csak” 29 perces. Nem is ez okozta alapvetően bennem a zavart, mert ezeknek utánanéztem, hanem az a furcsaság ütötte meg a szemem a lejátszó programomban, hogy amíg a Cynic ’Traced in Air’ című sorlemeze a maga 33 percével sorlemeznek hívható, addig a Cult of Luna 35 perces ’Vertikal II’-ja nem…

Mint utóbb kiderült, ez nem volt rossz döntés a svédek részéről, mert ha jól értelmezem a fentiek fényében a dolgot, akkor az EP inkább csak időkitöltő kiadványnak minősül, mintsem egy teljes értékű anyagnak. Ez a ’Vertikal II’-ra tökéletesen ráillik. Ugyan van koncepció a dalok között, de a túlságosan is szellős szerkesztésmód mégsem okozott hosszú távú felüdülést, cserébe viszont iszonyúan felhúztam magam. Van néhány kellemes pillanat, amik adnak némi fogódzkodót, de a kismilliónyi ismétlés, ötlettelen megoldások halmaza és az indokolatlan számhosszúságok tették számomra felejthetővé ezt a kiadványt. A remix feldolgozás pedig a végén… nos, maradjunk annyiban, hogy nem emelte a színvonalat különösebben.

Annak örülök, hogy ezek a dalok kijöttek a srácokból, mert így van rá esély, hogy a következő nagylemezen jobban átgondolják a témákat. Az elkötelezett fanokon kívül mindenki messzire kerülje el. Huh… (RemedyLane666)

Autolatry: Native

Amíg a leghíresebb skandináv black metal zenekarok kevés kivétellel képtelenek igazán minőségi produkcióval előrukkolni, addig az Atlanti-óceán másik felén egy egészen új hulláma indult meg a színtérnek, mely a 90-es évek elején kibontakozott észak-európai black metal alapjaira épít, de merészen kísérletezik is, különféle szokatlan zenei elemekkel igyekszik új értékeket belecsempészni a mára egészen lepusztultnak tűnő black metalba. A Mansfeldből származó Autolatry ennek a feltörekvő új amerikai black metal hullámnak az egyik igazán figyelemre méltó képviselője, mely 'Native' címen jelentette meg második nagylemezét.

Ahogy a bevezetőben utaltam rá, az Autolatry muzsikája is masszív nordikus black metal alapokon áll, de a fiatal zenészek egészen parádésan csempésznek olyan elemeket a muzsikájukba, melytől az friss, lendületes és ötletes lesz. Az hogy a dalok gyakran nyúlnak 6 perc fölé, és instrumentális tételt is találunk a lemezen, már sejteti, hogy elég sok progresszív metal elemmel találkozhatunk a dalokban, melyek nem merülnek ki unalmas és üres gitárszólókban, sokkal inkább megmutatkozik az egyedi teljesítményekben, ahogy azt Matt Kaminsky dobos esetében is megfigyelhetjük, akinek ötletes játéka az egyik fénypontja a lemeznek. Amellett, hogy a zenészek tökéletesen és kreatívan építik fel dalaikat, megannyi igazán fogós dallammal is megkönnyítik a 'Native' befogadását, sőt Jon Tucker szaxofon szólója a Setting Of The Sun című dalban vagy Andy Thomas ízes gitárszólója a Solstafír jegyeket is felvonultató Pale Dishonorban ritka csemege számba mennek manapság a black metal lemezeken.

A 'Native' egy merész, fantáziadús alkotás, mely nem fél akusztikus gitárt, szaxofont, vagy egészen borult progresszív metal témákat pakolni a tradicionális black metal alapjaira, így töltve meg azt igazán érdekfeszítő tartalommal. (Pálinkás András)

Gris: À l'âme enflammée, l'äme constellée...

A kanadai Gris művészete az ellentétek muzsikája, ahol megkapó szépségű, melankolikus, magába roskadó akusztikus dallamok állnak szemben sötétbe burkolózott, nyomasztó black metal riffekkel és kiábrándult, bántó károgással. Egy különleges világ, ahol látszólag egymástól távol álló érzelmek fonódnak egybe, alkotnak káprázatos egységet.

A Gris előző nagylemeze még 2007-ben látott napvilágot 'Il Était une Forêt...' címmel és rögtön kivívta magának a valaha született egyik legjobb atmoszferikus black metal lemez címet. Azóta eltelt 6 év és az egyedi muzsikát játszó zenekar mit sem veszített erejéből, mindjárt egy dupla lemezzel tértek vissza, mely nemcsak méltó folytatása kiváló elődjének, hanem érettebb, kidolgozottabb is annál. Az Icare és Neptune alkotta duó magasztos és pazar dallamokat sorakoztat fel akusztikus gitáron, hegedűn és csellón előadva, melyek már magukban egy tökéletes lemezt képeznének, de itt csupán az egyik sarokpontjává válnak a muzsikának, hiszen a legtöbb dalban Icare durva vokalizálása mogorva, vastag basszusalapokkal és kavargó riffekkel kísérve törik meg a bánatos, befelé forduló pillanatokat, ezzel kiragadva a hallgatót egy nyugodt, szépségekkel és fájdalommal teli világból, és betaszítva egy hátborzongatóba és nyugtalanba. Ezek az éles váltások, valamint Icare egysíkú károgása bizony nehezen befogadhatóvá teszik a művet, annak ellenére is, hogy a dalok mindegyikében felfedezhetünk valami megkapót, magával ragadót, ámulatba ejtőt.

Az 'À l'âme enflammée, l'äme constellée...' azoknak való, akik nagyra értékelik az Alcest munkásságát és ámulatba esnek a Tenhi varázslatos világától, de megértik az igazán durva black metal mondanivalóját is. (Pálinkás András)