Szent Patrik napja: Civil War, Wisdom, Lead Zeppelin - MetalWar Fest, Népliget, 2013.09.06.

Ugyan az első hírek még a Primal Feart tippelték meg befutónak, végül a debütlemezével tiszteset robbantó Civil War lett a népligeti MetalWar húzóneve. Habár mind a szombati Mobilmánián, mind a vasárnapi Pokolgépen – de még a CW előtt fellépő Wisdomon is – többen tomboltak, mint Nils Patrik Johanssonék menetelős himnuszai hallatán, a fellépés mégis kuriózumszámba ment. Nem azért, mert ingyenes volt a buli, hanem mert újra élőben hallhattuk a mai metal zene egyik legjobb és legalulértékeltebb énekesét.

A SzeptemberFeszt számomra a Lead Zeppelin koncertjével startolt, akik nem a rockszínpadon játszottak. Mire elzarándokolt az ember a Népliget közepén felállított Bors Színpadhoz, igazi búcsúhangulatba csöppent: délelőtt dodzsem, este pedig a papa hallgatja a 70-es évek klasszikusait, miközben elkortyolgathatja a sokszáz forintos meleg Borsodit. Viszont mindezt ingyen, akkor pedig a fene se panaszkodik, ráadásul a Lead Zeppelinnek flott hangzás is dukált: sokkal jobban és arányosabban szóltak, mint az est főattrakciója a másik színpadon. Régi koncertélmények vezettek Sághy Kálmánék koncertjére, ugyanis a különböző tribute fesztiválos és füstös lokálbeli Lead Zep-fellépések alapján úgy emlékeztem: Sághy-nál senki nem énekel jobban Zeppet Magyarországon.

Habár e mellett továbbra is kitartok, a pénteki estén mégis az énekes teljesítményébe lehetett belekötni: a szokottnál mintha gyengébben, erőtlenebbül kúsztak volna azok a Plant-dallamok, néhol túl sok volt az eredetiben is megbújó hisztérikus stíl, és a magasak se úgy szóltak, mint régen. Ettől még egyáltalán nem volt rossz, amit Sághy előadott, csak sokkal jobbra emlékeztem. De ez legyen az én bajom, a zenekar és a lazán lézengő közönség is élvezte a produkciót, ami természetesen a Zep-klasszikusokra szorítkozott: döngött a Ramble On, kísértett a Whole Lotta Love, kesergett a Since I’ve Been Loving You, és füstölt a 15 percre kihúzott Dazed And Confused. Különösképp Sipeki Zoltán gitársoundja karcolt; élt és lélegzett az a 70-es évekbe visszarepítő játék, amit előadott, s a megnyújtott Dazed pszichedelikus elszállásai vagy a Since I’ve Been Loving You bluesos felfedezőútjai is kifejezetten izgalmasak voltak.

A Quimby dobosa, Gerdesits Ferenc látszólag nagyon élvezte, hogy a klasszikus rock mezejére kirándulhat, feszesen és lazán ütött, jól összejátszott Vörös Gábor basszusgitárossal. A programban kiegyensúlyozták a Zeppelin jammelős, elborult oldalát a húzós, kraftos, pőre rock ’n’ rollal – amit lehetett, azt kifejtették, amit kellett, azt viszont felpörgették. Összeszokott, erős tribute banda a Lead Zeppelin, akik majdnem olyan profin nyomják az anyabanda zenéjét, mint a Cry Free a Deep Purple-ét. Hazai viszonylatban ennél nagyobb bók talán nem is kell – se a Lead Zeppnek, se a Cry Free-nek.

Talán ez volt a Wisdom legjobb produkciója a legutóbbi pesti koncertjeik közül. Lendületesen, nagy erővel játszottak, meglepetések is voltak – nyilván a ’Marching For Liberty’-ről –, és ez a vérfrissítés nagyon jót tett a már túlságosan is kiismert szettjüknek. Három számot húztak elő a szeptember végén megjelenő harmadik albumról: a stúdióverzióhoz képest visszavett kórusokkal előadott Dust of the Sun a speedelősebb vonalat erősítette, olyan bivaly refrént és fülbe ülő gitármelódiát tapasztottak bele, hogy ismeretlenül is maradéktalanul működhetett. Nekem mégis a War of Angels jött be jobban, mert a keményebben bevésett, beszaggatott gitártémájával kicsit tágítja a Wisdom-univerzumot, és kell ez a változatosság a trappolós heavy-himnuszok közé. Eljátszották még a Have No Feart is, ami egy manowarosan menetelős, középtempós dal, kicsit leültette az izgalmakat, de talán kellett a Heaven and Hell mellé még egy nyugisabb szám.

A régi dalok, mint az együtténeklős Wisdom, az igáslónál is jobban húzó Somewhere Alone, vagy a rockosabb riffjeivel továbbra is nagyot ütő Strain of Madness szállították a kötelező színvonalat, miközben a gitárosok a megszokott módon futották le a kismaratont a színpadon. Az új számok vastagabbra húzott kórusait jól pótolták a gitárosok vokálozásai, de igazán emlékezetessé Nagy Gábor produkciója tette az előadást. Magához képest is erőteljesen, szuggesztíven énekelt, szabadtéren is jól érvényesült a hangja, a Heaven and Hell drámai verzéinek például korábban nem hallott hatást kölcsönzött. A konferálások se voltak olyan gyengék, mint az Airbourne előtt, ezeken az európai körúton igazán csiszolhatott volna még, de most korrektül adta elő a szokásos felkonf-paneleket.

A koncertnek sajnos kurtán szakadt vége, az elhúzódott színpadépítés miatti csúszás okán a Wisdom is rövidített műsorral lépett fel, ezért kimaradt a Have No Fear után a Judas. Kár, hogy a zenekartól megszokott vizuális körítés most nem érvényesült, a Wisdom alatt kvázi nem üzemelt a fénytechnika és a hangzás se volt mindenhol tökéletes (a keverőpult környékén azért korrektül szóltak). Ettől függetlenül ez egy roppant erős buli volt, megfelelő kedvcsináló a november 15-ei lemezbemutatóhoz, ahol remélhetőleg majd Fabio Lione közreműködésével csattan fel a 8 perces, a banda egyik legjobb dalának számító, epikusra ívelt Marching For Liberty, és Mátéék előadják a Live Like A Beastet vagy a Take Me To Neverlandet is.

Setlist:

Fallin' Away From Grace / Somewhere Alone / War Of Angels / Live Forevermore / Heaven And Hell / Dust Of The Sun / Strain Of Madness / Wisdom / Have No Fear

Meggyőződésem, hogy Nils Patrik Johansson rossz korba született. Bikaerős torokkal áldotta meg, de rossz időzítéssel verte meg a sors: ha mondjuk a 80-as évek Angliájában eregeti ezeket a hangokat, akár Tony Iommival is lepaktálhatott volna egy-két lemezre. Nils zenekarai közül eddig egyedül a Wuthering Heights ért fel sokszínű, karcos, de dallamfogékony orgánumához: Erik Ravn dalszerzői zsenije, folkos-progresszív dalszerkesztési elvei kellettek hozzá, hogy az énekes maradéktalanul kibontakozhasson. Most az egykori sabatonos arcokkal alapított Civil War bővíti a sort: habár a zenéjük jóval direktebb, Nils mégis változatosabban énekel itt, mint az Astral Doorsban vagy a Lion’s Share-ben. Az érzékeny, remegő magasak, a karcos, rock ’n’ rollos frazírok, a szíven szúró hajlítások, a himnikus, égnek sírt dallamok mind teljes díszben hangzottak el a Népligetben.

Hogy Nils mégsem híresebb, azt részben magának köszönheti. Ugyanis amilyen jó énekes, olyannyira pocsék frontember. Már a metalfestes koncerten is látszott, hogy a közönséggel való kapcsolattartás nem az erőssége, a koncert alatt magába fordul, belép a kis saját világába, és csak a saját hangjára figyel – mondjuk megértem, mi se nagyon tudunk másra figyelni. Úgy tűnik, Nilstől folyamatos koncentrációt igényel, hogy lemezminőségben simítsa ki a dallamait, ezért arra már nem fordít energiát, hogy el is adja magát. Ezért kiállása sem hatásos (mondjuk most legalább napszemüveggel rejtette el, hogy szinte végig csukott szemmel énekel), színpadi mozgásról nem beszélhetünk, és az is szent, hogy nem a két szám között megeresztett vicceiért szeretjük. Mindez csak azért zavaró, mert ha magára öltene némi sármot, akkor lehet, hogy tömöttebbek lettek volna az első sorok is, és sokkal több ember foglalta volna el magát azzal, hogy alaposan berosáljon mondjuk a Lucifer’s Court verzéjét (!) hallgatva, amiben Nils szinte az összes hangszínét megvillantja.

Ám hiába NPJ emberfeletti énekperformansza, a Civil War koncertje mégsem volt tökéletes: a gyenge, torz hangzásnak és a rövidített setlistnek köszönhetően. A beígért 70 perc helyett talán ha 45-öt játszott a banda, kár, hogy nem a délután 4-től fellépő magyar bandák előadásából csíptek le pár perccel többet, hogy a végére minden a helyére kerüljön. A megkaparintott setlist tanúsága szerint négy dalt is kihagytak így a srácok: nem hangzott el a kislemezről a Civil War (a Gettysburg után lett volna) és a Forevermore (ez pedig a Rome Is Falling előtt), valamint a ’The Killer Angels’-ről a First To Fight (ez a Brother Judas-t követte volna) – főleg utóbbiért kár, hiszen a teperős dal perfekt koncertnótává válhatott volna. A Civil War ha minden igaz, egy feldolgozást is nyomott volna, méghozzá a Black Sabbathtól a Children of the Grave-et: talán épp azért, mert túl kézenfekvő a Dio-párhuzam, Ozzy-s nótát választottak (Nils a nagykabátját úgyis Osbourne papa ruhatárából kölcsönözte). Biztos érdekes lett volna, de a sztárokból álló Dio tribute zenekarok korában már kezd kicsit sok lenni a Sabbath-feldolgozásból, szerintem speciel jobban jött volna a CW egyik leggyorsabb száma, a My Own Worst Enemy.

A rövid program okozta csalódottság mellett a sound is csorbította az élményt: a Saint Patrick’s Dayben a dalt felütő, fülbe ülő gitárharmóniákat satírozták szinte ki teljesen, a Sons of Avalonban egyszer durván begerjedt a cucc, a Brother Judasban a basszusgitár nyomott el mindent, de a többi számban sem dörrentek meg kellő erővel a gitárok. Ami viszont elhangzott, az tiszteset ütött: a lemezt és a koncertet egyaránt megkezdő King of the Sun alatt látszódott már, hogy a srácok jókedvvel, örömmel zenélnek, a problémák vagy a csúszás nem rontotta el a hangulatukat. Az olyan eltalált, kebeldagasztó himnuszok, mint a menetelős Brother Judas vagy a sprintelő Sons of Avalon piszok ragadós refrénjei álleldobós pillanatokat hoztak. A csúcspontokat a Saint Patrick’s Dayből, a Lucifer’s Courtból, az I Will Rule The Universe-ből szőtték, hogy az utolsóként előadott Rome Is Falling végleg bevésse a katarzisélményt az emlékezetbe.

De nem csak a magyar, hanem a svéd rajongók is honorálták a Civil War teljesítményét: a srácok a színpadon vehették át a Despotz kiadó embereitől a svéd aranylemezt, ami 20 000 albumeladás után jár. Jó volt látni ezt a kis közjátékot, bár a visszanyesett játékidő miatt talán többen inkább még egy dalt meghallgattak volna a Civil Wartól, akik első egészestés koncertjére sajnos továbbra is várni kell. Ami abból a szempontból nem baj, hogy így legalább nem kerültek be a kevésbé izgalmas dalaik a szettbe, és végig a tetőfokon maradt a hangulat. Ha írnak még egy olyan izmos albumot, mint a ’The Killer Angels’, akkor már lesz másfél órányi, átütő erejű daluk ahhoz, hogy végleg meghódítsák Budapestet. Mondjuk az A38-on, tökéletes hangzással, a dalszöveget addigra megtanuló Nilsszel, hogy a Rome Is Falling alatt ringatózzon a hajó a több száz ugráló rajongó hatására…

Setlist:

King of the Sun / Saint Patrick's Day / Sons of Avalon / Gettysburg / Lucifer's Court / Brother Judas / I Will Rule the Universe / Rome Is Falling

Szerző: Tomka

Képek: Vica