The Rides: Can't Get Enough
írta Bigfoot | 2013.09.10.
Megjelenés: 2013
Kiadó: 429 Records
Weblap: http://theridesband.com
Stílus: Blues, rhythm & blues
Származás: USA
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Az utóbbi időben nem nagy durranás, ha pár ismert zenész új bandát formál, mert minden harmadik héten bejelentenek egy ilyet. Számos esetben a nagy nevek közömbösítik egymást, és a produkció kábé akkorát szól, mint egy hangtompítós vízipisztoly.
A The Rides-ra azonban felfigyeltem, már azért is, mert ez egy olyan formáció, mely generációkat ölel át. Stephen Stills múltjából elég, ha a Crosby, Stills, Nash & Young-ot említjük, Barry Goldberg billentyűs talán nem annyira ismert figura, de tagja volt Mike Bloomfield Electric Flagjének, játszott Bob Dylannel, továbbá a legendás ’Super Session’ albumon is közreműködött, melyen Stills és Bloomfield együtt zenélt. Kenny Wayne Shepherd pedig Joe Bonamassa és Derek Trucks mellett az ifjú bluesgitárosok nemzedékének legjobbjaihoz tartozik.
Bár blues album készült, sokfelé elkalandoznak az alkotók. A kezdés, a Roadhouse nem csak címében hozza a Doors világát. Hallgatva a nótát a Maggie M. Gill vagy a Wild Child lehetett a kiindulási pont, Kenny Wayne Shepherd szólója erősen Robby Kriegert idézi. A That’s a Pretty Good Love amolyan Hit The Road Jack-szerű jazz standard, de jön Kenny (nem a South Parkból – hehe) és nem engedi elkalandozni a nótát az eredeti koncepciótól. Készültek melodikus felvételek, mint például a Don’t Want Lies vagy a Rockin’ In The Free World, ez utóbbi egy jól ismert Neil Young sláger. A Search and Destroy akár egy energikus Stones nóta is lehetne, pedig először Iggy Pop követte el, akárcsak a zárás, a Word Game is elmenne Jagger énekével, ez a nóta Stills második szólóalbumán hallható eredetileg 1971-ből. Igazi bluesfelvételek is jönnek, például a címadó, vagy egy vérbeli tizenkettes, Muddy Waters örökzöldje, a Honey Bee, ebben aztán Barry Goldberg is jól megtekeri a Hammondot. Egyébként az album második fele lett bluesosabb, markánsabb, bár az első félidő sem andalít, itt több a rockos elem. Stephen Stills hallatja hangját – Kenny Wayne Shepherd azért többet kornyikál –, a Crosby, Stills, Nash & Young világa kimaradt a felvételekből, vagy legalábbis csak elvétve hallani. Valószínű kellett volna a másik három komponens is hozzá. Jó, nem vártam egy Judy Blue Eyes-t, de hanyagolják az akusztikus hangszereket a művészurak.
Amit negatívumként említenék, az a felvételek korszerűtlensége. Ez egy múltba révedő, nosztalgikus emlékeket idéző anyag, melyet a hatvanas évek végének öreg rókái raktak össze egy ifjú titán segítségével. Nincs baj a színvonallal, az őserővel, de tartok tőle, ez a fiatalabb korosztály körében nem fog nagy sikert aratni. Lehet, hogy a koncepció szándékos volt, de én azt mondom, nem kellett volna ennyire hátrafelé tekintgetni még akkor sem, ha jórészt feldolgozásokat vettek lemezre.
Legutóbbi hozzászólások