Annihilator: Feast
írta Tomka | 2013.08.22.
Megjelenés: 2013
Kiadó: UDR Music
Weblap: http://www.annihilatormetal.com
Stílus: Thrash metal
Származás: Kanada
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Hiába zúzzák már több évtizede az ipart, egy Annihilator lemez megjelenése még mindig izgalmas, telve meglepetésekkel. Sosem tudhatjuk ugyanis, mit rejt egy új Jeff Waters korong: borzalmat vagy zsenialitást. Az Annihilatort ezért legalább annyira divat ekézni, mint felmagasztalni, és az a különös helyzet állt elő, hogy gyakran mindkét tábornak igaza van. Lenyűgöző az az inkonzisztencia, amivel a „metal zene legalulértékeltebb gitárosa” kitüntetéssel dekorált Waters alkot: alig pár évvel az ’Alice In Hell’ és a ’Never, Neverland’ mestermunkái után hozta ki a több rockballadát is felvonultató ’Set the World On Fire’-t, ám ez az egyébként teljesen korrekt album még csak a kezdeti sokk volt ahhoz képest, amit például a ’Remains’ kizárólag Waters által feljátszott, néha elektronikus popdalokat (Bastiage) is felvonultató tévedése jelentett. A zenésztársait folyamatosan cserélgető Jeff legnagyobb melléfogása nem is a ’97-es album elkészítése volt, hanem hogy 2003-ban lecserélte azt a Joe Comeaut, aki erőteljes hangjával új életre keltette az Annihilator zenéjét a ’Carnival Diablos’-on és a ’Waking The Fury’-n. Méghozzá egy olyan énekesre, akinek inkább egy mainstream slágerrock-bandában lett volna a helye a 2000-es évek elején: bevallom, a mai napig nem tudom végighallgatni az ’All For You’-t, elsősorban Dave Padden túllágyított, negédes énektémái miatt (arról nem is beszélve, hogy üvöltözése nettó metalcore-osra sikeredett).
Meg kell adni Paddennek, hogy azóta sokat fejlődött, és ügyesen megtanulta lekoppintani a nevesebb thrash énekeseket Tom Arayától James Hetfieldig – ezt bizonyította már a renomén rengeteget javító ’Schizo Deluxe’-szal és az Annihilatort remek formában mutató 2010-es lemezen. Ám hiába talált vissza a zenekar a nu, groove és egyéb modern metalos kitérők után a thrash metal ösvényére, egy-két gyengébb eresztés majd’ minden lemezre felcsúszott, legutóbb például a 25 Seconds rondított a végeredményen. Az idei ’Feast’-en azonban sokkal egységesebb az összkép: mindössze egy malőr követelt magának helyet, azért is a szerelem és persze Waters öntörvényűsége okolható. A gitáros ugyanis írt egy dalt német menyasszonyának, ami sajnos megtetszett Paddennek is, ezért rögzítették a lemezre („You're beautiful inside and outside too, a new beginning, me and you”, most komolyan?). Több szót nem is érdemes rá pazarolni, perfektül átlagos giccslíra a Perfect Angel Eyes, amitől ha eltekintünk, a Padden-éra legkonzisztensebb lemezét kapjuk.
Nincsenek olyan egyből kiugró, instant thrash-slágerek, mint az Ultra-Motion vagy a The Trend, de többedik hallgatás után nem is hiányoznak, mert mindegyik dal izmos és vaskos, mint egy elefántcsülök – nem is kell átléptetni az említetten kívül egy dalt se. Szerintem a Waters-Padden duó – akikhez hivatalosan is csatlakozott Mike Harshaw dobos és Alberto Campuzano basszusgitáros – most simította össze gyűrődésmentesen a beszivárgott modern hatásokat az Annihilator klasszikus, komplex thrash metaljával. Waters mindig is szívesen dobált egymás után teljesen eltérő műfajú dalokat, ám most egy-egy szerzeményen belül, gördülékenyen folyatja egybe a zsánereket. Elég csak megfülelni a No Surrendert, ami úgy kezdődik, mint egy Faith No More vagy egy Red Hot Chili Peppers szám a funyk-san dübörgő basszusgitár és a lazán fricskázott dobtémák kettősével, hogy Waters rövid úton átforgassa azt az ’All For You’-t vagy a ’Metal’-t idéző szétszaggatott riffelésbe – ám rövid időn belül felkapcsolják a tempót és átslisszolnak a régi Annihilator-lemezek technikás thrashének fenségterületére. A Danko Jones által énekelt Wrapped pedig olyan, mintha az ’Appetite For Destruction’-t rögzítő Guns N’ Roses a címhez méltóan nekiállt volna thrash-t pusztítani – ez a dal az AC/DC-s Shallow Grave kistestvére, ami ugyan nem ilyen nyíltan tiszteleg egy zenekar előtt, de ugyanazt a rock ’n’ rollos lendületet képviseli. Az Annihilator műfajtérképéről fél lábbal lelógó, de hasonlóan frappáns dal még a Smear Campaign, aminek második felében egyenesen punkosra veszik a figurát, miközben felszabadult, bolondos hangulatot fecskendeznek a dallamok közé. A vicc persze az, hogy a szám azután született, hogy Jeff valami netes fröcskölődést olvasott cimborájáról, Scott Ianról, ezen felhúzta magát, és megírta a Smear Campaign-t.
Az ’All For You’-t vagy a ’Metal’-t megkeserítő nu és groove metalos dolgokat szerencsére hanyagolják, és amikor Padden száján ki is csúszik egy-egy kellemetlenebb dallam (ld. No Way Out), az is tolerálható. A lemezt nyitó kettős, a Deadlock és a No Way Out arra a régimódi thrashes vonalra csatol rá, amit az Annihilator az utolsó pár lemezen már megkezdett, különösen a Deadlock morzsol slayeresen. Persze, az egészet egy modern csavarral adják elő, amire csak rásegít a kristálytiszta, bivalyerős hangzás, ami a ’Waking The Fury’ soundjának tökéletes ellentéte: míg a 2002-es opus úgy roncsolt, hogy Jeff széttorzította a gitárhangzást, a ’Feast’ azzal irt, hogy minden egyes porlasztó gitárriff kidomborodik. Waters hozza is a formáját, rendületlenül rétegzi egymásra a durvábbnál durvább, mégis melodikus riffeket. A kanadai zenész egyébként se thrash, hanem egy univerzális metal gitáros, akinek a gitárhősös tekerések, a dallamszólók vagy a heavy metalosan harmonizáló témák ugyanolyan jól mennek, mint a thrash-szeletelések. Az előző lemezhez képest most mégis visszafogta magát, nem szólózza agyon a lemezt, kimértebben adagolja a villantós momentumokat.
Külön köszönet jár Jeffnek, amiért a ’Feast’ végén sem rontja a szájízt, sőt, emeli a tétet: a záró hármas mind 6-8 perc körül fut, így a banda az epikusabb oldalát is bemutathatja. A ritmikai és tematikai váltásokkal tűzdelt, a basszusgitárt is játékba hozó Fight The World, valamint az akusztikusan felvezetett, eleinte settheworldösen dallamos One Falls, Two Rise az ’Alice In Hell’ szellemiségét is megidézi, de nem olyan görcsösen, mint a ’Criteria For A Black Widow’ – csak átülteti a klasszikus lemezek komplexre gyúrt thrash-szerkesztését az Annihilator mai világába. Mindkét dal méltó módon koronázza meg a ’Feast’-et, ami simán a legjobb Annihilator-lemez a ’Waking The Fury’ óta.
Legutóbbi hozzászólások