MíĽnegarm: Legions of the North

írta Vica | 2013.09.15.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Napalm Records

Weblap: http://www.manegarmsweden.com

Stílus: Folk black metal

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

A svéd folk metalt játszó Månegarmnak bizony hét stúdióalbumába tellett az, hogy kiszabaduljon a metal undergroundból, és végre egy kicsit kitörjön az ismeretlenségből. Ehhez segítette őket hozzá a Napalm Records, akikkel szerződést kötöttek a legújabb albumuk kiadására. A mostanra egy (hegedűs) taggal megfogyatkozott svéd vikingek komolyan vették a Napalmmal járó feladatot – összehoztak egy nagyon erős, és az eddigiektől jelentősen jobb hangzással rendelkező albumot a ‘Legions of the North’-szal.

A keverést nagyon jól eltalálták, minden annyira telten szólal meg az albumon, úgy, ahogy ezek az igazán jól kitalált riffek megérdemlik. Teljesen azért a népi vonal sem tűnt el a lemezről, az együtténeklős részekben mindig visszaköszön a népimetal. Nem kell viszont megijedni ettől a szótól, az album nagyon is blackes, nézzük csak meg például a Tor Hjalpe című táncdaltételt – ha maga a szám nem is, de az egyik verze alatt futó zenei árnyékolást bármelyik "pandametal" csapat megirigyelné.

Nem is beszélve az intro után rögtön ránk robbanó Legions of the North-ról, ami olyan blastbeattel ken mindenkit arcon, hogy black metallal fogunk álmodni még öregkorunkban is. Remek felütése ez a tétel az albumnak, van egy érzésem, hogy majd a koncerteket is ezzel kezdik, hiszen egész egyszerűen hatalmas koncertnóta! Kifulladni nem akaró dobosunk feszesen püföli végig az egész dalt, és amikor már magunk is majdnem kecskeáldozós elmeállapotba kerülnénk, az énekes Erik azért előveszi egy kicsit a tiszta énekhangját is, majd a tempó is belassulni látszik – pár másodperc alatt végiglovagolunk blacken, folkon, poweren, melodeathen, majd visszafeketedünk. De legalább énekeltünk egyet. Ez amúgy jellemző az egész albumra, egy dal sem hagyja a hörögni nem tudó közönséget közösen énekelhető vokáltémák nélkül.

A lemez erős, sorjáznak rajta az észveszejtő blackes tekerések, a sok-sok hörgés, a nagyszerű dallamok, az imádnivaló ének… viszont egy idő után már néha kicsit elég lenne a hörgésből. Olyan nagyszerű, bár picit mainstream-ízű éneklős részek is találhatóak a dalokban! Ha picit ezek felé eldöntötték volna a mérleget a hörimöri kárára, nos, akkor én már nagyon elégedett lennék az albummal. Ezt igazán alkalmazhatták volna például a Hordes of Hel-ben. A hörgős rész szerintem gyenge, az énekes befejeződés azért megmenti a számot, csak épphogy egyáltalán nem illik a dalba. Érdekes tétel még a Wake the Gods – teljesen punkkoncerten érezheti magát az ember, a „Wake the gods!” közös vonyítása közben egyáltalán nem okoz gondot magam elé képzelni a pogózó tarajosokat. A dal egész hangulata és főleg tempója nagyon punkosra sikeredett, ha a legblackesebb tétellel hasonlítanánk össze, kirívóan elütne egymástól a kettő, de a lemez hangulatát egyáltalán nem zavarja meg.

A lemezen amúgy 13 tétel kapott helyet, abból egy intro, ami elég hamar önismétlővé válik, nem tudom, miért kellett két és fél percesre (!) nyújtani. Két akusztikus átvezetés teszi teljessé az albumot, a Vigverknél konkrétan azt hittem, hogy átállt a lejátszó, és valamiért elkezdte a Dalriada ’Szelek’-jét játszani. Kíváncsi lennék amúgy, mit hoztak volna ki ezekből az átvezetőkből önálló, teljes dalként. Aztán hamar meggyőződhettem arról, hogy bizony még mindig a svédek albumát hallgatom, ugyanis az intró után felcsendül a klipből, single-ről már jól ismerhető Sons of War című csatahimnusz, ami szerintem az album egyik legjobb tétele a nyitódal mellett. Hörgős mainstreamség, kiszámítható dalszerkezet, a blacker vallásúak valószínűleg legkevésbé kedvenc dala lehet ez az albumon. Tipikus klipes nóta, ezzel nyugtázhatjuk is.

Nem ért véget ezzel a (nem negatív értelemben vett) áthallások sora, a következő dal, az Echoes from the Past bármelyik Amon Amarth albumon elfért volna – megegyező dalvezetés és dallamvilág, bár Amon Amarth-éknál talán azért jobban meglepődtem volna egy hirtelen támadó szép hangú énekeslánykán, mint ezen az albumon. Szinte minden dalt külön is tudnék méltatni egy-egy szóval, nagyon sok az epikus pillanat akár a legnagyobb feketeség közepette, ha az ember kinyitja a fülét, és hagyja, hogy átjárja az érzés. Ami a legjobban tetszik, az a dalokon belüli nagyon sok váltás, ilymód egy-egy számba nagyon sok minden belefér, de mégsem tűnik soha úgy, hogy kapkodnának a zenészek. (Najó, ami a már említett Echoes from the Past-ban történik úgy középtájt, az valami katasztrofális, úgy letörik az emelkedett hangulatot egy oda nem illő gitártémával, hogy sír a fülem. Miért?)

A lemez legutolsó dala is megér egy misét, ugyanis a Raadh-ra keresztelt lezáró nóta egy kis akusztikus kedvesség, végig svéd nyelven előadva, női énekessel is tarkítva az összképet. A sok blastbeat után elég nagy ugrás ez a szám, minden probléma nélkül elmenne altatódalnak – lehet ez is volt a cél?

Pontszám: 7.5