Manilla Road: Mysterium

írta Hard Rock Magazin | 2013.07.26.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Roadster Records

Weblap: www.manillaroad.com

Stílus: Epic heavy metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Ha tizenkét évvel ezelőtt, athéni underground metal tanulmányaim alatt valaki biztosra ígéri nekünk, hogy 2013 a ’Mysterium’-hoz hasonló, klasszikus-epikus Manilla Road lemezt hoz, a kultikus Texas Necropolis klub teljes törzsközönsége messiásként tekintett volna rá. A Road '91 óta halott volt, egyike a régi, nagy legendáknak, a „tíz évet adnék az életemből, ha láthattam volna őket élőben” kategóriából. Athénban, a „kevéssé ismert 80-as évekbeli metal zenék” fellegvárában a Manilla Road név mindig patinásan csengett. Olyan albumokkal váltak halhatatlanná, mint a ’Crystal Logic’ ('83), a ’The Deluge’ ('86), vagy a ’The Courts of Chaos’ (1990), ami még maga Shelton mester szavaival élve is remekmű volt. A kansasi Wichitában a 70-es évek második felében gimis bandaként indult csapat hamar viszonylagos népszerűségre tett szert a helyi rocker körökben (a heavy metal itt mint fogalom, ill. jelenség még születőben volt). Ám a nemzetközi siker elmaradt. A konfliktusok és tagcserék sem segítettek, és a 90-es évek eleje, az első heavy metal hullám alkonya sem volt optimális szintér a kompromisszumképtelen bandák túléléséhez. Így Mark „The Shark” Shelton alapító és az eredeti felállás utolsó tagja feladta a küzdelmet, és útjára engedte az addigi Manilla Road életművet.

A következő tíz évben nem született lemez (a '92-es ’Circus Maximus’ valójában Shelton projektje volt), de a már klasszikusnak számító albumok lassan, a föld alatt terjedve bejárták Európát, főleg német és görög honban masszív követőtábort toborozva. Amikor a 2000-es Bang Your Head fesztivál szervezői felkérték Sheltont, hogy játsszanak Balingenben, a banda már egy ideje újra jamelgetett. Elfogadták a felkérést, és a meglepetésük nem lehetett volna nagyobb – sokezres tömeg fogadta őket és fújta kívülről a dalaikat, a pólóikat már a koncert előtti napon elkapkodták. Ez adta meg a végső lökést a csapatnak (na meg a körülmények is adottak voltak – a második metal hullám már javában söpört), 2001-ben kihozták az ’Atlantis Rising’ albumot, amit tempós egymásutánban még öt követett, a legutóbbi az idén februárban megjelent ’Mysterium’.

Az underground heavy metal követői nem túl megbocsátóak a stíluskeveredésekkel szemben. Így a némileg thrashes, néhol epic death irányba eltolódott újkori Manilla albumok nem arattak osztatlan sikert. Bár általánosságban elmondható, hogy a Manilla Road nem csinált egyetlen igazán gyenge lemezt sem (a felvételek minőségéről itt most nem beszélnék), a 2000-es évek a középszerűség jegyében teltek. Mark Shelton (saját bevallása szerint) zenei alkimista, aki örökké a varázslatos „elveszett akkordot” keresi. Stúdiója laboratórium, ahol a bölcsek kövét próbálja hat húron előállítani. Annak ellenére, hogy underground kultstátuszukat a „szemellenzős”, underground metal rajongóknak köszönhették, Shelton nem félt a kísérletezés jegyében sötétebb vizekre evezni, és bár lesz, akinek a 2000-es évek albumai számítanak etalonnak, legtöbbünk mostanáig várt egy igazi, klasszikus epic metal remekműre.

Megérte várni: a ’Mysterium’ minden, amiről a 80-as évek metal rajongói álmodhattak. A heavy metal aranykorának klasszikus albumait idéző nyers, csupasz hangzás, vastag riffek, domináns ritmusszekció, klasszikus gitárszólók és lelkesítő bridge-k jellemzik, és persze Shelton karakteres, nazális hangja a kórusokban. Az ének nagyrészt Hellroadie torkát dicséri, akinek a hangregisztere ugyan nem fed le túl nagy távolságokat, viszont tiszta és kellően nyers. A korábbi dobos problémákra, amiket helyenként dobgéppel oldott meg a  mester, ezen az albumon Neudi a válasz, aki a vokálokba is besegít, és ugyan nem egy Mike Portnoy, de megbízhatóan dobol, és ez a Manilla Road statisztikáit tekintve több, mint elég.

A szövegek az epic metalhoz méltóan magasztosak, de nem karikaturisztikus értelemben: gondolati és érzelmi töltésük abszolút vállalható. Ha valaki az epikus kliséktől való félelmében tartózkodik a műfajtól, nyugodtan tegye fel ezt az albumot, nem lesz rosszullét a vége. Két téma körül mozog az album: a már megszokott északi mitológia mellett most Shelton ősi családi gyökerei, a skót klánok és történelmük a fő koncepció. Bár nem vagyok különösebben járatos a brit népzenei stílusokban, a The Fountain akusztikus gitárja első hallásra a skót dudát juttatta eszembe, és ekkor még nem is tudtam a skót koncepcióról! Ez utóbbi dal egyébként az egyik legerősebb ezen a lemezen, a The Battle of Bonchester Bridge mellett, bár a Stand Your Ground, a Hermitage vagy a Hallowed Be Thy Grave sokkal inkább magán viseli a klasszikus stílusjegyeket, amik megdobogtatják az epic metalos szívet. A legatmoszférikusabb kompozíció a The Calling, ami az Alexander von Wieding készítette lemezborító instrumentális „fordítása” lehetne – a sejtelmes, hátborzongató szintifutamok, a patkódobogás és a vihareffektek (az inspirációként is szolgáló E.C. Hellwell keze által) mintha csak a borítón látható misztikus, lángszemű lovasdémonok vonulását festené le. A grafika külön dicséretet érdemel – minden idők (vitathatóan) legerősebb, epikusabb Manilla borítója, ami tökéletes összhangban van a zenei tartalommal.

Ami egy kicsit zavar, hogy a dalok struktúrája helyenként mintha alárendeltetne a szöveg diktációjának. A The Grey God Passes vagy Do What Thou Wilt például természetes formájában rövidebb lehetne, ha a szöveg hosszúsága nem kívánna további ismétléseket a már létező zenei strófákból. Ettől helyenként kicsit repetitívnek érződik a lemez, sőt némi rosszindulattal relatív monotóniával is megvádolható. Jár a pontlevonás, de a lényegen ez keveset változtat – az album a fentiek ellenére nagyon jól hallgatható.

Pontszám: 7.5