Trouble: The Distortion Field

írta Tomka | 2013.07.13.

Megjelenés: 2013

Kiadó: FRW Records

Weblap: http://www.newtrouble.com

Stílus: Doom / stoner metal / heavy rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

A chicagói kult-doomszterek jól bevésték az emlékezetükbe a nomenről és a rossz ómenről szóló bölcsességeket. Úgy súlyos két évtizede lehet, hogy ha albumkészítésre adják a jó öreg zöldmisivel zsongított fejüket, ott mindig csőstül zuhog a baj. Már a ’95-ös ’Plastic Green Head’ összekalapálása sem volt egy luxusszolgáltatással kipárnázott wellness-hétvége, hiszen a tagok bevallottan a hátuk közepére sem igen kívánták egymást (talán azért is fogyott annyi agyzsongító szer, ami aztán a Trouble – pozitív értelemben vett – legszétcsúszottabb lemezét fialta), s mióta hidegre tették a 90-es évek második felében a bandát, rendre nehezen jön össze a következő kör. A 2007-es ’Simple Mind Condition’ is nyögvenyelősen született, sok-sok ígérgetés után – úgy volt, hogy nem is Eric Wagnerrel veszik fel –, aztán persze ki is lapátolták a bandából a megsavanyodott viszony okán a Trouble védjegy-hangú énekesét. Helyére a siheder Robert Plantet idéző elánnal vágtázott be Kory Clarke (Warrior Soul), aki érdekes kontrasztot hozott a változatlanul szakadt-hippis külsőségeket és irdatlan doom-riffeket ápolgató Trouble-ba a maga tradicionális rocksztár-allűrjeivel. A felspannolt Kory viszont nem bírta sokáig az öreguras tempót, s nem túl szépen intett be búcsú helyett csapattársainak, mikor Bruce Franklint Derek Smallsnak csúfolta, a komplett bagázst pedig lekeresztényfundamentalistázta. (Érdemes majd figyelni, mit reagált Rick Wartell Kory végszavára – hétfői interjúnkban elolvashatjátok.)

A ’The Distortion Field’ ismeretében viszont azt mondom, nem is kanyarodhatott volna jobb felé a Trouble sorsa, hiszen Clarke helyére azt a Kyle Thomast importálták, aki többek közt a Floodgate ’Penalty’, az Alabama Thunderpussy ’Open Fire’ és az Exhorder ’Slaughter In The Vatican’ című zsenilemezein bizonyított. Persze, ez a korong sem magától értetődő könnyedséggel született, előbb a komplett dobsávok vesztek el (állítólag ez a balszerencse sarkallta arra a Franklin-Wartell riffgyárat, hogy végre lépjen egy nagyot, és énekest váltson), majd a dalnok-sorcsere húzódott el szűk esztendőig, hogy végül 2013 nyarán jelenjen meg a több éve halogatott album (hogy mást ne mondjak, a Hunters of Doomot már a 2009-es pesti bulin is elzúzták). Kyle-ra viszont megérte várni: a konszolidált déli úriember születési bizonyítványába is nagy serényen lejegyezték már a géniusz szót, a klasszikusan képzett Thomas ugyanis a metal szinte bármelyik műfaját úgy tudja énekelni, hogy azzal a zsáner élsportolóit is jogos önvizsgálatra készteti. Thrash, stoner, doom vagy heavy metal, neki minden ott lapul a torokszőrszálaiban. S ha hasonlítgatni kéne valamihez a váltást, hát leginkább az Ozzy-Dio cseréhez lehetne: míg Eric Wagner magasabb frekvenciákon bóklászó, ozzysan űrlényszerű orgánuma a doomban szinte kötelező különcséget képviselte, addig Kyle-é minden piszka ellenére is a trenírozott dallamosságot.

Habár a Trouble gerincét mindig is a gitárjáték képezte (persze a Wagner-márka nélkül nem ment volna a pszichedelikus móka), Kyle Thomas mindent megtesz, hogy ne csak az ólomsúllyal legördülő riffekre figyeljünk. Neki köszönhető, hogy a ’The Distortion Field’ talán a legmelodikusabb Trouble-korong lesz, ugyanis az amerikai heavy metalból ismerős, szikár, de mocsok fogós refrénekkel zsúfolja tele az albumot. Vagyis senki ne várja, hogy a ’Psalm 9’ vagy a ’The Skull’ rusnya arcú depresszió-szörnye integessen vissza a dalokból – az összkép inkább a ’Simple Mind Condition’ olyan kraftosan dallamos dalaira emlékeztet, mint az If I Only Had A Reason vagy a Trouble Maker. A 2007-es albumhoz hasonmód, az összegző igény sem hiánycikk az új korongon, vagyis a Panterára is tisztességes hatást gyakorló groove metalos sound ugyanúgy jelen van, mint a tradicionális elmeporlasztó doomolások, vagy a heavy rockos lazulások. A Pantera-párhuzam nem is véletlen, a The Broken Has Spoken úgy zsibbaszt, mint egy vulgár-pofon, ráadásul a szöveg miatt (I'm Broken, ugyebár) még konkrét áthallások is adódnak.

Talán Thomasnak, talán az idősődő zenészek „kapuzárási pánikjának” köszönhető, de a ’The Distortion Field’ a banda talán legváltozatosabb lemeze. Ez sajnos azt is jelenti, hogy most is kapunk egy kellemesen semmitmondó balladát (Have I Told You – régen azért jobban űzték a líraipart), s a Black Sabbathosan súlyzózó One Life is túlzottan monoton és egyhangú lett, ám ezekért a húzásokért kárpótol a maradék 10-11 dal. A banda legragadósabb slágere, a Sink or Swim, amitől nehezebb szabadulni, mint stoner-bulin a kötelező spangli-körtől; a When the Sky Comes Down, ami a maga háborús témájú borzalom-hangulatával és menetelős riffjével gyorsabban igázza le a Trouble-fanokat, mint cölibátust hazudott vikinghorda a védtelen leányfalut; a Paranoia Conspiracy, ami fékezhetetlen energiával osztogatja a groove-balosokat; vagy a Hunters of Doom, aminek címe jobban kifejezi a lényeget, mint bármi, amit én idepiszkíthatnék. Betojás, de a végére is maradnak még kedvencek: a Glass of Lies-t a stoneres-bluesosan bizsergető ízéért komázzuk (lehet csak képzelődök, de mintha az alabamai villámpuncik szelleme keringőzne itt Kyle Thomasszal), a Suckert pedig a maga salleregyszerű életfilozófiájáért („Nooo, I’m not your sucker…”). Az pedig már tényleg pofátlanság, hogy a Trouble mert egy dalt írni „Pillangók” címmel, aminek rövid nyitányát úgy komponálták, hogy éppen ugyanazon a cuccon repültek, mint a Beatles a Strawberry Fields idejében – ám amit utána Thomas elősorol ének gyanánt, attól még a legedzettebb Trouble-fanok is elismerően fognak bólogatni.

Mielőtt mindenki elérzékenyülne, hogy a Trouble az ígéreteknek megfelelően tényleg a legjobb albumát hozta össze 1990 óta, azt azért hozzáfűzném: a ’The Distortion Field’ olyan tömény, hogy nyugodt szívvel lehagyhattak volna róla egy-két dalt. A lemezen szintén először bemutatkozó Mark Lira dobos sem olyan szívesen látott vendég, mint Jeff Olly (aki egyébként pár billentyűs intrót írt a lemezre), bár korrektül oldja meg a leckét. Cserébe viszont nem rossz a hangzás, ami nagy szó ennél a zenekarnál – tökéletesen passzol ahhoz az old school attitűdhöz, amivel a srácok megírták a dalaikat. Itt 80-as évek utáni találmányt nem találunk, viszont felsorakozik minden, amiért imádni lehet a régen kiötölt doom, heavy és stoner metal zenét.

Kapcsolódó írások:

"Nincsenek korlátaink Kyle-lal": Interjú Rick Wartell-lel

Pontszám: 8