Anvil: Hope In Hell

írta Csemény | 2013.07.15.

Megjelenés: 2013

Kiadó: SPV/Steamhammer

Weblap: http://anvilmetal.com/

Stílus: Heavy metal

Származás: Kanada

Dalcímek

Értékelés

Kanada egyik legismertebb veterán bandája új lemezzel rukkolt elő, ráadásul még jubiláltak is, hiszen a ’Hope In Hell’ immáron a tizenötödik korong, mely elhagyta az Anvil kovácsműhelyét. Ám a 2013-as év is ünneplésre adhat okot, hiszen körülbelül negyven éve kezdett el Lips és Robb Torontóban együtt zenélgetni.

De térjünk vissza a harmadik évezredbe. A 2011-es ’Juggernaut of Justice’ után két évvel készült el az új anyaggal a kanadai trió, pontosabban csak a két-harmada, hiszen tavaly óta már Sal Italiano pengeti a bőgőt. Glenn Five-tól tizenhat évnyi közös munka után vált meg az együttes, ám Sal érkezése sem jelentett az Anvil számára akkora impulzust, hogy megújult lendülettel és energiával folytassák. Az új lemezt meghallgatva legalábbis ez derül ki, bár az eleje még igencsak bíztató. Már az első dalban hallható riff és a kiállások a késői Dio-érás Black Sabbathot idéznék, azonban Lips dalolása visszatéríti a hallgatót a valóságba. Bizony már hallatszik rajta, hogy nem ma kezdte a mesterséget (nem csak pozitív értelemben). Összességében rendben eltolja a dalokat – sőt gyakran Lemmy imitálásával próbálkozik, ami nem egy könnyű vállalkozás –, mindent összevetve korrektül hozza a részét. Mindez igaz Robbra és az új tagra, Sal Italianora is, aki még ha a világot nem is váltja meg, bőgője fémes döcögésével egész tetszetősen veszi ki a részét a ritmusszekció munkájából.

Lips egyébként többször hangoztatta, hogy most visszatértek a gyökereikhez, és valóban érződik a lemezen a srácok nosztalgikus hangulata. Több dalban sem tagadhatják a NWOBHM-hatást, például a motörheadesen nyomuló Eat Your Wordsben, a menetelős riffel és tetszetős, tekerős szólóval megspékelt Through With Youban, vagy a maidenes futamokkal zakatoló The Fight Is Never Wonban, melynek a refrénjét egy kis amerikai ízzel is megtöltötték. De persze a többi dalban is felfedezhetünk hasonlókat, azonban azért ezeket emeltem ki, mert különösebben nagy panasz nem lehet rájuk. Azonban ahogy haladunk előre a számlistában, egyre több a sablonos töltelékszám, melyek kötelező sorlemez jelleget kölcsönöznek a ’Hope In Hell’-nek.

Utálok ennyit rimánkodni, de ki kell térni a szövegekre is, melyek túl sok jót nem tettek hozzá az összképhez. A dalok szövegeit tekintve nincs semmi újdonság. Megint úgy tűnik, mintha gőzük sem lenne róla, hogy miről írjanak. Talán az utóbbi években hiányozhattak nekik az olyan élmények, apró történetek, melyek megihletnek egy zenekart, pedig azért történik egy pár dolog a nagyvilágban, amiről lehetne írni. Sajnos ez kicsúcsosodott pár számban, például a Flyingban, amely olyannyira gyermeteg, hogy szinte sulibuli-feelingje van. Ahogyan sorolják a városokat és a földrajzi helyeket, az komolyan mondom már Chuck Berry Sweet Little Sixteenjét juttatta eszembe. De olyan anyaszomorításokkal is nehezítették a lemez végighallgatását, mint például a pár szavas sorok ismételgetésében kimerülő refrének, vagy a korábbi lemezcímek (Metal On Metal) visszaírása a szövegekbe, amitől a Manowar Hail, Kill And Die című ámokfutása óta rögtön kiborulok. És akkor még ott van az utolsó szám, amely a „Shut the fuck up” szavakból álló igen magas stílű anaforáival és gondolatritmusaival „koronázza meg” a tizenegy szerzeményből álló dalcsokrot.

A lemezre két bónuszfelvétel is került, melyek közül a Hard Wired igazi retro feelinges rock’n’roll, és olyannyira tetszetős, hogy több szám helyett is felférne a lemezre. Szóval egy kicsit zavaros az album, olyan mintha a lemezmunkálatok alatt hallgatnánk bele a még félkész, nem teljesen összeállt korongba. Egy negyven éves fennállását ünneplő banda (most mindegy, hogy beleszámítjuk-e, amikor még Lips néven futottak, ha nem, a harmincöt is szép szám) lehetne határozottabb, és igazán összerakhatna egy olyan anyagot, amelyre mondjuk tíz év múlva is emlékezni fogunk. Nem ma kezdték, és a képességük megvan rá.

Pontszám: 6